Anna Floria
2012. március 15., csütörtök
2012. március 13., kedd
Lázár Ervin: A nagyravágyó feketerigó
A feketerigó a ligetben élt.
Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok.
Azért is hívják feketerigónak.
Nem tudom, ki hogy van ezzel a
színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal
vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is
tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő
fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még
hány.
A feketerigó fénylő fekete volt.
És nem tetszett neki a fekete szín.
Se fénylőn, se puhán.
Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett – mert még vidámnak
gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: „Csk, csk, csk!” Olyan szép piros
tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint
a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé.
Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a
legrútabb madár a ligetben.
Bánata akkor vált mégis szívbe
markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak:
– Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki
reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám
kenyérmorzsával meg kölessel.
– Aha – mondták a madarak.
Egyedül az uhu mondta, hogy „uhu”. Talán azért,
mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást
nem tud mondani.
A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a
kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek
viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak
legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a
gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a
bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők
igen mogorvák, nincs is szükségük barátra.
Na és persze a feketerigónak sem volt barátja,
mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így
volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja
elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát.
Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig
ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: „Én szívesen lennék
barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. – S
kis szünet után még azt is hozzágondolta: – és a kisfiút is nagyon szeretem. –
De mégsem mert előbújni. – Éppen én kellenék neki – morfondírozott –, amikor
ilyen csúnya vagyok! Fekete!”
Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem
sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások
előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és
nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra
vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána
kiabált:
– Gyere vissza egy hét múlva!
Talán ha az öreg festőművész nem lakik a
közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám,
mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű – mert abba
szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú
festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz
mellett. „Majd ragyogok én egy hét múlva” – gondolta, s mivel a zöld
festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa
zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld – és a
csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét
is zöldre mázolta. „Na, most jöhet a kisfiú” – gondolta, s úgy óvta magán a
zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett.
Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a
tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt – mivelhogy
szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke.
Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak,
biztatták:
– Ne félj, most lesz valaki!
– Én szívesen lennék a barátod – mondta ekkor
elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor
mögül.
Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva
maradt a csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem)
meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a
ligetben.
A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek.
– Nicsak – mondta –, egy uborkamadár.
Nevettek, ahogy a torkukon kifért.
– Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske – toldotta
a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna
szégyenében.
A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy
megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta:
– Ne haragudj, de én nem ilyen
madárra gondoltam.
Huss – elröppent gyorsan a feketerigó.
„Cskcskcsk – korholta magát mérgesen –, mert
ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma
zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a
fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na
de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.”
Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem,
az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent
magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a
gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid
lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék
a fehéren!)
Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint
amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.
– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a
kisfiú.
– Nem látod, gólya vagyok – mondta kicsit
ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává
alakulás.
– Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani
– mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a
mentőket.
Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért,
mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta:
– Ne haragudj, nem ilyen madárra
gondoltam.
A feketerigó fél évre elbujdosott
bánatában. Hiába jött a
kisfiú, hiába keresett madár barátot.
A feketerigónak meg fájt a szíve: „Hej, csak
szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!”
A kisfiú egyre szomorúbb lett.
– Most már az uborkamadár sem akar velem
barátkozni – mondta.
A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát
kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra!
A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint
a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán
egy kicsit jobban.
Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra
próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig
tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár – gondolta –, még a
latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus
(mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus
Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus.
Talán még szebb is.
És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy
hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan
lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a
sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki.
Azon a héten is eljött a kisfiú barátot
keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia.
A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a
bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől.
– Nicsak, egy csodálatos sárgarigó – mondták.
A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a
szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. „Valami nagyon
furcsa ezen a madáron” – gondolta, és oda is szólt neki:
– Füttyents egyet!
– Nem füttyentek – mondta nyeglén a feketerigó.
Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja
fütyülni, hogy „Huncut a bíró” meg „Fütyül a rigó”, a feketerigó meg csak
annyit tud: „Tiutu.” Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis
más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt
fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: „Huncut a
bíró.”
Csakhogy megszólalt a kisfiú:
– Ne haragudj – mondta
elszomorodva –, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik
barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen
tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt,
csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy
ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?
A feketerigó keserves sírásra
fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.
– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta
neki.
– Azért sírok – zokogta a madár
–, mert a feketerigó én vagyok.
Ámulva néztek rá, nem akarták
hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a
gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete.
– Istenem, de buta madár vagy te
– mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a
patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még
akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt
olyan, mint egy igazi feketerigó.
– Mit gondolsz, lekopik? Leszek
én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár.
– Biztos – mondta a kisfiú,
azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a
szamár feketerigó nem pingálja magát.
Képek innen.
Karinthy Frigyes: Festék
Még egy kis rúzst dörgölt szét ajkain, a szemét
fekete irónnal kendőzte, a tincseket elsimította homlokából, és megperdült
előttem: habfodrok örvénylettek, szalag röpködött, gyémánt villant, illat remegett.
–
Szép vagyok? – kérdezte a két ajakformájú festékcsík, picit szétnyitva,
annyira csak, ameddig a csík vége engedte, és a hegyesre simított pillák
felcsaptak.
Csodálkozva mosolyogtam.
– Szép mondtam aztán, mert eszembe jutott, hogy
ugyanezzel az arccal, ugyanezzel a perdüléssel, ugyanígy kérdezte már egyszer
ezt, és mintha ugyanilyen körülmények között lettünk volna akkor is – és mert
emlékeztem, hogy akkor szép volt és kívánatos. De furcsa volt, hogy minderre
emlékeztem: a mozdulatra, amivel szájához emelte a festékrudacskát és az irónt
– de hogy közben mi volt, merre jártam, és merre járt, és ki volt, és ki
voltam, és honnan ismertem – erről már nem tudtam semmit. Lehet, hogy olvastam
csak valahol, vagy láttam a képtárban – de nem, hisz az álom íze és melege is
ott borzongott az emlék hátterében.
Mire a lépcső aljára értem, ennek az álomnak az
íze elöntötte hangulatom – forró lett a szemem, és halántékom lüktetett..
A hallban utolért.
- Megyünk?
– lehelte a Coty Lorigan. És az illatos púder egy pillanatra
megcsiklandozta arcom.
A gépkocsiban mellemre bújt.
Ekkor már tudtam, mi volt az álom: lent, a patak mentén, vadvirágok közt, két
kapkodó kéz, vonagló meztelen lábak, furcsa fanyar szag, és tágra meresztett,
ijedt szemek. Gidaszarv! Boldog isten! hogy el tudtam felejteni, micsoda
ujjongó öröm, micsoda kacagó ragyogás – fűnek, fának, levegőnek, napsugárnak
értelme, hogy mégis eszembe jutott!
![]() |
Innen |
Részegen dadogtam valamit... hát
te vagy az, te vagy az ?
Az illat és fodor suttogva felelt
és lihegett a fülembe, kábítóan, epedőn.
– A Singerné... láttad?... de nem
igazi gyémánt... könnyű neki... nyertek rajta... és nem az ura vette... nekem a
Kató mondta... az a szőke, a krepp-muszlinban... az alakja jó... de a lábai
nagyok.
– Így felelt és libegett illat és fodor... Egy
percre megütköztem... eh! talán nem jól figyeltem, hogy nem értem... majd,
majd, odafent...
A gépkocsi nagyot fordult, zökkent, lassított.
Fényszóró simította végig a partot – ez
volt az a patak: éreztem a vadvirág szagát. Tovább! –
Karjaimban vittem fel a lépcsőn, lihegve,
dagadó izmokkal. Ajtó csapódott, még hallottam a kapus csoszogó lépteit
elhalni az udvarban. Aztán csönd lett – ajtó, ablak bezárva –, és én egyedül, zsákmányommal.
A pamlagon feküdt, már nem beszélt, behunyta a szemét.
A kislámpát gyújtottam fel, aztán óvatosan
közeledtem. Az volt a tervem, hogy így csókolom meg, puhán és óvatosan előbb,
behunyt szemmel. De a két vörös csík megzavart: visszamentem a pipereasztalkáig,
és szarvasbőrdarabkát hoztam, hogy ledörgölöm.
Hamar lejött: de alatta nem találtam az élő arc
puhaságát – halványabb, de keményebb festékréteg volt alatta,
Régebbi kendőzés nyoma. Igen, ez volt az,
emlékeztem, pár hónappal előbb, mikor először láttam.
Nagyobb bőrdarabot hoztam, és most dörgölni
kezdtem az egész arcot, a szemeket és a finom, szép vonalú arcot. Lassan
engedett a festéklárva, spirituszt öntöttem rá finom rétegben: erre levált az
egész. Soványabb kép maradt alatta, de ez is festék volt – igen, ráismertem a
művész keze nyomára.
Most már dühödten fogtam neki, hogy lerántsam
ezt a réteget is. A lámpa fénye vibrált, alig láttam már valamit: csak ujjaim
érzékeny tapintása vezetett. Újabb réteg vált le alatta, újra festék. Felordítottam,
és az egész üveg tartalmát ráöntöttem. Aztán gyúrni és dörgölni és kaparni
kezdtem, hogy elevenig jussak – a festékmaszk meglazult, engedett, szétfolyt
ujjaim közt –, két kezem csupa színes lucsok volt, a pamlag két oldalán vastag
patakban, lassan csurogni kezdett. Egyszerre azt éreztem, hogy a pamlag
bársonyát gyömöszölöm már. .. Rémülten kaptam a lámpához és odatartottam.
A test ott feküdt a pamlagon, de a fej nem volt
sehol. Feloldott, szennyes festékfolt maradt a helyén, amit szürcsölve szívott
be a pamlag bársonya.
Torkom kiszáradt.
- Mit bánom most már – hörögtem –, hiszen az
arc csak cégér volt úgyis – nekem a teste kell!
És egyetlen mozdulattal lerántottam a selymet,
hogy mohón belekapjak... De nem találtam inget alatta: egy másik ruha volt...
igen, ráismertem, amiben elsuhogott mellettem, annak a másiknak a karján... Ezt
is letéptem... most egy kosztüm következett... ez volt az, amit a bankártól
kapott. A kosztüm alatt lányos, világos és virágos batiszt: az édesanyja vette,
mikor férjhez akarta adni... Középen hasítottam ketté... ez alatt csak
megtalálom? És belenyúltam a hasadékba.., valami puha, selymes tárgy akadt a
kezembe – kirántottam, csipkés pólya volt, üresen, lelógó szalagokkal – a
pólya, amibe tették, mikor világra jött. De ő nem volt sehol, s a pamlagon
gyűrött, szertekuszált rongyok hevertek.
2012. március 9., péntek
Szabadon szülni, szabadnak születni...
“A múlt héten hirtelen Magyarországra kellett
utaznom, mivel a házi őrizetben fogva tartott Geréb Ágnes bábával készítettem
egy exkluzív interjút. A témában már korábban, 2011-ben felvett anyagok is erre
az összeállításra vártak; így ezúttal az ezekből készült 42 perces riportfilmet
ajánlom figyelmetekbe. Ágnesnek szívből köszönöm a megtisztelő lehetőséget. Kérlek
Benneteket, hogy a film linkjét továbbítsátok minél több barátotoknak,
ismerősötöknek!”
Szabadon szülni, szabadnak születni... from Frigyes Fogel on Vimeo.
Kassák Lajos: Nap-éj forduló
Elég volt
mindenből. A szívfájdalomból
s az
ócskaságok kiárusításából is elég volt.
A vizek
robajjal futnak le a meredek ösvényen
s én tán
halott vagyok, hogy nem indulok velük?
Erdők
elsötétítik sátrainkat és én nem bújok meg alattuk.
ICsak
állok. Mintegy a hajnal küszöbén várakozom
és érzem,
hogy a végtelen mezőkön át
harmatos
tükörben közeleg a fény, még fátylakba burkoltan
s
titokzatosan mosolyog, mielőtt megnevezi magát előttem.
Szemeimmel
nem láthatom, kezeimmel még nem érinthetem
a
jövevényt, de bizonyosan ő az, aki ajkamhoz emeli korsóját
s aki a
csönd mélységei felett, mint az ébredő rigó
hallatja
majd kacaját s az út magaslatán ekkor
feltűnik a
jel és elindulok az új föld felé
mely
táplálja és óvja gyermekét.
2012. március 8., csütörtök
Három gondolat
EGY
Innen, a Stelliumpressről.
Ami kapcsolatba lép az Egoval annak van esélye a tudatosulásra...
Innen, a Stelliumpressről.
Ami kapcsolatba lép az Egoval annak van esélye a tudatosulásra...
"Az egoról való lemondás valóban
egyik »célkitűzésem«, bár úgy érzem, nem lesz egy könnyű menet."
Ilyen és ehhez hasonló mondatokat
lépten-nyomon olvasok az AM-en. De gondoljunk csak bele: ha sikerül valakinek
az egojáról való „lemondás”, az egyenlő a megszűnéssel.
A tudatomról mondok le, ha
lemondok az egomról, ugyanis semmi nem lehet tudatos az ego (=Én) nélkül. Az Én
(= Ego) kapcsolata a pszichikus valósággal képezi a Tudatot. Egyfajta szervező
központ, ami rávilágít az egész pszichés rendszerre, lehetővé téve, hogy az
tudatossá váljon (M-L. von Franz). Az ego (= Én) végülis a Nappal analóg. Lemondani
a Napról?! Ez azt jelenti, hogy lemondok a vitalitásom forrásáról! Ami
kapcsolatba lép az Egoval annak esélye van a tudatosulásra. Ami nem lép
kapcsolatba az Egoval az kvázi tudattalan marad.
Szokás mondani, hogy egy
személyiség a fejlődése során háromszor születik meg:
- Első a testi születés, amikor biológiailag önállóvá válok.
- Második az egyéni éntudatom (Ego tudat, a Nap megerősödése) megszületése a család szociális méhéből (ahogy ezt a jungiánus pszichológia szemléletesen megfogalmazza) és a lelki autonómia kialakulása.
- Harmadik a szellemi újjászületés, ami a személyiség Selfre (Isteni Önvaló) való irányultságát jelenti. Azaz a szellemileg érett embert az Ego-Self tengely/út kialakulása jellemzi. Még egyszer mondom: a szellemileg érett embert SELF-EGO tengely léte jellemzi és nem az Ego megszűnése.
Hogy az asztrológia
megközelítésében mi ez a Self? Nehéz kérdés. Én úgy képzelem el, mint mondjuk a
képletem egészét, vagy a képletből karakteresen kiemelkedő
élettémát/életfeladatot illetve annak a lehető legmagasabb szintű
megélését/megvalósítását. Azaz az irány megtalálása a fontos. Persze ez nem
megy könnyen. Azzal, hogy kezedben a nyíl és végre megvan a céltábla is, még
nincs garancia arra, hogy elsőre beletalálsz a 10-be. Én úgy látom, hogy általában
sokadik próbálkozásra sem, de legalább irányban állok (kérdés persze hány
nyílvesszőm van?). S, persze ezt senki más helyettem nem végezheti el. Na de ha "lemondtam az Egomról", akkor egyáltalán vajon ki fog lőni?
Azt szokták mondani, hogy a gyermek
szülő-centrikus, a serdülőkorban elindul az Ego-centrikusság (autonómia és
felelősségvállalás) kialakulása. A felnőttkor alapkérdése, hogy ez az
Ego-centrikusság tovább tud-e lépni a Self-centrikusság irányába. (Az, hogy az
asztrológiában a Nap jegye alapján megkülönböztetünk úgymond "erősebb egojú" és "gyengébb egojú" karaktereket az a fenti állításom lényegén szerintem nem
változtat)
Ez a bizonyos Self-centrikusság
végül is a jungi individuációs fejlődés célja és értelme. A jungiánus
pszichológiának van erre egy modellje, de ezt most nem részletezném, mert
elkanyarodnék a lényegi mondanivalómtól. Az viszont érdekes lehet, hogy ez az
individuációs folyamat egyfajta archetipikus ösztönös megnyilvánulása az emberi
léleknek.
![]() |
Innen |
"Az individuáció tényleges folyamata
– a tudat kapcsolatba lépése a saját belső centrummal, a pszichikus maggal, az
ősvalónkkal – leggyakrabban a személyiség sérülésével és az ezt kísérő
szenvedéssel kezdődik. Ez a kezdeti megrázkódtatás egyfajta felszólításnak
tekinthető." (Marie-Luise von Franz)
Ez a folyamat nem elegáns dolog. Nincs
individuáció anélkül, hogy ne szembesülnénk Isten, a világ és a saját lelkünk
destruktív oldalával. Erre szoktam azt mondani nehéz ilyenkor szociálpozitívnak
maradni. Megszépítő, egy kicsit hazabeszélő az az elképzelés, hogy csak azok
számára áll nyitva az individuációs út, akik valamilyen önismereti
vizsgálódásnak (pszichológia, asztrológia, numerológia, stb.) vetik alá
magukat. Nem igaz, hogy aki a saját személyiségfejlődéséről beszélni tud, csak
az képes megtalálni ezt az utat. Az individuációnak számtalan megjelenési
formája van. Nem csak pszichológiai, vagy intellektuális, vagy tudatos. Adott a
lehetőség másképp is: művészet, főzés, szerelem a tudomány, vagy éppen művelem
a földecskémet.
Az individuáció (azaz az Ego-Self tengely
keresése) nem azonos az individualizmussal. Részei vagyunk a kollektívnek.
Egyéni individuáció önmagunk szórakozására nehezen képzelhető el. Egy közösség
(társadalom?) életében való részvétel hozzátartozik az individuációhoz.
Középkori példa: a lovagok extrovertált módon, az imádkozó szerzetesek
introvertált módon keresték az Utat. Persze létezik kevert forma is.
A jungi pszichológia felszínes megközelítésében
úgy tűnik, mintha egyszerű sémáról lenne szó. Miszerint az ember fiatal korban
legyőzi a külvilágot, szakmailag érvényesül, családot alapít, stb. Idős korban
viszont van ideje az életének értelmével (az Ego-Self tengely keresésével)
foglalkoznia. Ez így túl egyszerű és balgaság. Közeledésünk a Self-hez (Mély
Én) bármely életkorban bekövetkezhet. Életünk során néha közeledünk hozzá, néha
távolodunk tőle. Néha nagyon intenzív a folyamat, néha teljesen elcsendesedik.
Ez egy soha le nem álló nagy amplitúdójú periodikus folyamat. Talán az
amplitúdó későbbi csökkenésében bízhatok legfeljebb.
Azonkívül lehet valaki egészséges, talpraesett
harmonikus életet élő ember, akit meg sem érint az individuáció folyamata.
Például részcélokat (pénzszerzés, család, egzisztencia, karrier , beilleszkedés
egy közösségbe, a testi egészség megőrzése, stb.) tűzünk ki magunk elé, s míg
ezek elérésére törekszünk kitérhetünk az Ego-Self tengely (az életem értelme)
keresése elöl. Az individuáció végül is az emberi élet kiteljesedését jelenti,
az egyes ember élettervének kibontakozását, életünk értelmének a megélését. Ezt
nem lehet megszerezni és azután nyugodtan birtokolni. Ez egy egész életre szóló
program, ami végül is maga a Sors.
Az én olvasatomban végül így a Sors az én
személyes Ego-Self tengelyem keresését jelenti, mint életem alapvető céljával
való foglalkozás. Nem hiszek a sorszerűen bekövetkező dolgokban,
ellenben hiszek a Sors = a Self = a Selbst = az Önvaló = a Mély Én = a bennem
élő isten keresésében. De mindezt nem tehetem meg az Ego és a körülötte
szerveződött pszichés tér, a Tudat hiányával. Ezért "sorstársam" soha ne mondj
le az Egodról!
KETTŐ
A nem-evilági Angyal
A zodiákus 12 energiája közül a
talán legmegfoghatatlanabb a Halak lélekerő, amelyet ha a képzeletbeli belső
színpadunkon szereplőként jelenítünk meg, akkor nem-evilági Angyalként tűnik
fel. Mint a neve is mutatja, a többiekkel ellentétben ő jellemzően nem a
színpadon tartózkodik, hanem odaát, a túloldalon – bármi is legyen az a
terület, amelyet jobb híján így nevezünk. Ez az a létezési sík, ahonnét jöttünk
és ahova a halálunk után visszatérünk. Erről biztosat senki sem tud, de
sokaknak van elképzelésük arról, hogy milyen lehet. Ezeket az elképzeléseket
most nem érintjük, békében hagyjuk és egyetlen lényeges elemre koncentrálunk,
ami azt a létsíkot megkülönbözteti a mi poláris, megosztott valóságunktól – ez
pedig az egység. „Odaát” egy olyan egység van, ami itt, ebben a valóságban
legfeljebb csak pillanatokra tud megjelenni, előállni, mert utána
visszazökkenünk a poláris, kettősségek vezérelte létezésbe és beleveszünk a jó
– rossz, tettes – áldozat, fehér – fekete felosztásaink által meghatározott
elmeműködésbe. Odaát az egység, itt pedig a kettősségek, megosztottság,
polaritás – és ennyi elég is lesz, hogy ennek a szereplőnek a talán
leglényegesebb működési jellemzőit megragadhassuk.
Túloldal és evilág között
megrekedve
A többi szereplő, akik a
színpadon – tehát itt, a poláris valóságban – vannak, időnként hajlandóak
kirándulni a túloldalra: kíváncsiságból, kalandvágyból, felfedezésvágyból,
tanulni vágyásból, aztán sürgősen jönnek is vissza a színpadra, mert ők itt
érzik magukat otthon. Az Angyal ezzel szemben pont fordítva: ő időnként
hajlandó „átrándulni” ide, ebbe a valóságba, aztán sürgősen megy is vissza,
mert ez a megosztott világ, amiben ennyi „fekete” – félelem, szenvedés,
fájdalom – is van, nem igazán tetszik neki. Ő „odaáti” súlyponttal éli az életét
bennünk, azaz, vágyik az egységre. Ennek következtében a Halak jellegű ember –
anélkül, hogy ennek feltétlenül tudatában lenne – sokkal jobban szenvedhet a
világban található megosztottságtól, fájdalmaktól, rossz dolgoktól, mint a
többiek. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy fáj neki az élet. Van közöttük, aki
hangosan szenved az életfájdalomtól – és akkor tele van érzelmi kitörésekkel –,
és van, aki csendben, ő pedig az önfeladó mártír, akinek szavát sem hallani, és
persze a két véglet között bármilyen átmenet is lehetséges.
Fentiekből következően a bennünk
lakozó nem-evilági Angyal az egységet vágyná átélni itt. Ha ezt az érzést
szavakba próbáljuk átfordítani, akkor a feloldódó eggyé válást, illetve a
feltétel nélküli szeretetet és elfogadást nevezhetnénk meg vágyként, de ezek
sem feltétlenül tudatosultan jelentkeznek egy adott emberben, hanem sokszor
csak valami megfogalmazatlan hiányként adnak hírt magukról. Ha képben próbáljuk
megjeleníteni az egységvágyat, akkor a földi valóságok közül talán leginkább az
óceánban úszkáló halacska képével tudnánk érzékeltetni azt a határtalanságot és
feloldódást, amire ez a szereplő vágyik bennünk. És ha valaki ráhangolódik arra
az életérzésre, amit egy ilyen halacska érezhet, akkor könnyű lesz belátnia,
hogy ez a lény soha nem lenne képes olyan kijelentést tenni, hogy „ami engem
körülvesz, az az én egy köbméter tengerem”. Jelenítsük meg magunk előtt a képet
és érezni fogjuk, hogy ebből a létérzésből lehetetlenség önmagunk körül egy
egy-köbméter-kockányit lehasítani az egészből, mondván, hogy „ez vagyok én, ez
az enyém”. És a Halak jellegű emberben ez az a lelki tendencia, ami miatt
sokszor nem tudja maga körül meghúzni a határokat, nem találja a fogódzókat az
életben, vagyis nem épülnek fel a stabil én-határai.
Ebből következően sokszor nem
tudja, hogy hol végződik ő, és hol kezdődik a másik. Nem tud nemet mondani
akkor sem, amikor egyértelműen túlzó a másik fél kérése és ugyanígy nem tudja
megkövetelni sem azokat a dolgokat, amik neki járnának. Ezek önmagukban is sok nehézséget
okozhatnak, de vannak egyéb következményei is ennek a belső működésnek.
Tudniillik, itt a földön úgy működnek a dolgok, hogy egy fel nem épített házat
nem lehet lebontani – ezt persze a józan eszünkkel nagyon is jól tudjuk. Jelen
esetben viszont az a helyzet, hogy ahhoz, hogy az eggyéváló feloldódás
bekövetkezhessen – amire ő a legjobban vágyik – kéne egy stabil, „falakkal”
körülvett–felépített személyiség, amiből fel lehet oldódni, amit fel lehet
oldani a kivételezett pillanatokban. És ez pont azért nincs meg, mert ő nem
engedte ezt felépülni az „óceáni” életérzés miatt. Tényleg szomorú történet,
hiszen ő lehetetlenítette el annak a személyiségnek a felépülését, ami ahhoz
kellett volna, hogy megvalósulhasson az, amire a legjobban vágyott. Gyakorlatilag
saját maga alatt fűrészelte el az ágat úgy, hogy nem is tudott róla és ezzel
elvágta magát attól a lehetőségtől, hogy megtalálhassa a lelki békéjét itt az
életben.
![]() |
Innen |
A megoldás felé haladva
Ha a fenti dilemmát másképp
jelenítjük meg, akkor adódhat – képileg megragadhatóan is – a megoldás
lehetősége. Képzeljük el az emberi személyiséget tintapacaként, amit három
vízszintes zónára osztunk fel. A középső rész – a tintapaca „zöme”, közepe – a
hétköznapi, normál tudatosság tartománya, ahol a mindennapi életünket éljük. A
„pacának” a lenti nyúlványai a tudatalatti tartományokat szimbolizálják (de
ezzel itt most nem foglalkozunk, akit érdekel, a Skorpiónál utána olvashat), a
felfelé törő nyúlványok pedig a tudatfeletti tartományokat. Ebbe jelen esetben
beleértjük mindazokat a finom, szubtilis energiasíkokat, amiket a hétköznapi
tudatunkkal nem vagyunk képesek érzékelni, ilyen lehet például az asztrológiai
energiák síkja, a családfelállítás energiamezeje, a művészi ihlet, a meditáció
során elérhető síkok, no meg persze, az a tartomány is, ahonnét jöttünk és
ahova megyünk az élet befejeztével. Vagyis, itt található – a lélekben – az Angyal is, a maga
egységvágyával. Tehát, ha egy jellegzetesen Halak ember kijelenti, hogy „amire
én vágyok (felső zóna, Angyal) az sehol nincs a Földön (középső zóna,
hétköznapok)” – akkor igazat mond. Mert középen a megosztottság és polaritás
van, az egység és a vágy pedig odafent. Ha most belegondolunk, hogy ezeket a
nagyon elvont gondolatokat mekkora eséllyel tudhatja valaki önmagától átlátni a
saját életében, akkor könnyen beláthatjuk, hogy sok esetben miért találják meg
nehezebben a Halak jellegű emberek a helyüket az életben.
De amint említettük, ezzel a megjelenítéssel
adódhat lehetőségünk kiutat találni is: ha sikerül a felső zónát egy kicsit
közelíteni „lefelé”, illetve a középsőt emelni egy kicsit „felfelé”, akkor a
két – eredetileg egymás fölött-alatt elhelyezkedő – zónának kialakulhat egy
közös részhalmaza, egy olyan „átfedő sáv”, ami a Halak embernek az élhető
életet jelentheti. (Szólnak híradások olyanokról, akiknek sikerült a két sávot
teljes egészében egymásba illeszteni – ezeket hívják tőlünk keletebbre
megvilágosodottaknak –, ez a „veszély” azonban minket, hétköznapi embereket nem
fenyeget, így bőven megelégednénk egy élhető sáv létrejöttével...) Ehhez a
fentiek értelmében két különböző lelki mozdulat szükséges: az egyik – fentről
lefelé irányba – a szubtilis, finom síkok földközelbe ültetése, a másik, az
ellenkező irányú folyamat pedig a hétköznapi megélések közelítése a feloldódó
eggyéválás megvalósítása felé. Lássuk először, hogy miként sikerülhet a
finomabb rezgéssíkok vágyait, elképzeléseit közelíteni a földi valósághoz.
Először is érdemes tisztázni, miként
jelentkezhetnek ezek a vágyak a személyiségben. Képzeljünk el egy nőt (a
férfiak hajlamosabbak nem figyelni az érzéseikre, így ez a folyamat jobban
szemléltethető nőkkel), aki a feloldódó eggyéválásról és a feltétel nélküli
szeretetről álmodozik a leendő kapcsolata ügyében (és ha a hölgyek a szívükre
teszik a kezüket, akkor 95%-uk azt mondaná, hogy volt ilyen az életében): ez
gyakorlatilag megegyezik a „herceg a fehér lovon” elképzeléssel. És ez egy
nagyon szép kép, egy baj van vele: hogy gyakorlatilag egyetlen egy, két lábon
közlekedő hímnemű egyed sem képes beteljesíteni azokat az elvárásokat, amelyek
ebből a képből fakadnak. És azoknak a nőknek, akikben nagyon erős a Halak
jelleg, pont emiatt záros határidőn belül „sikerül minden királyfit békává
csókolni” (természetesen ugyanígy igaz ez a Halak férfiakra királylány – béka
ügyében).
Innét aztán kétfelé vezethet az út (meg persze
a kettőnek bármilyen vegyítése felé is): vagy mindig újra és újra elindul
valaki a következő „herceg” felé, vagy
csendben szenvedve benne marad a kapcsolatban, „úgyse találnám meg senkiben
sem” jelszóval működő önfeladó mártírként. Ez utóbbi azzal a nem ritka
„halacska” életérzéssel analóg, hogy „minek venném a fáradságot, hogy arrébb
ússzak, úgyis ugyanabban az óceánban vagyunk mindannyian, nem mindegy, hogy egy
méterrel idébb, vagy odább lebegek a vízben?” – amiben egyébként igaza van! A
tévesztésének pont ez a lényege: azért nem áll neki lehatárolódni egy
személyiségbe, mert tudja-érzi, hogy mindannyian egyek vagyunk a létezés végső
szintjén és az út végén ugyanaz várná, amiben most, az elején is van: az
egység. És mégis: elvéti az élete célját, amennyiben nem építi fel a stabil
én-határokkal meghúzott személyiséget, mert ezért született meg a polaritásba.
Az egyik a pre-perszonális egység, amelyik még nem építette fel az identitását,
a másik pedig már képes meghaladni a személyiséget, az egyéni egót, ezért
transzperszonális.
Megoldás a mindennapokra
A megoldás egyik feléhez (tehát, hogy a „felső
zónát” közelítsük a földi valóság felé) több dolog is szükséges: először is az
elmaradt én-határok felépítése, meghúzása. Ez azért nem könnyű a Halak
embernek, mert egészen biztos sokszor nemet kell majd mondania olyan
helyzetekben is, amikor eddig mindig igent mondott – a másikra, miközben
önmagára pedig nemet. Most meg kell tanulnia lehatárolódni és tisztázni a
kapcsolataiban, hogy mik a reálisan teljesíthető elvárások – és ugyanez a
feladata önmagával is, vagyis tisztáznia magában, hogy mik azok az elképzelések
egy kapcsolatról, amik itt, mai körülmények között élhetőek. Ez egy hosszabb
egyensúly-keresési folyamatot jelent, aminek során az éteri finomságú vágyait,
ideáljait egészséges mértékig földközelbe kell ültetnie úgy, hogy az még élhető
legyen a számára: megkeresni a kompromisszumokat, amelyek még nem jelentenek
megalkuvást a számára. Hasznos lehet ebben a folyamatban például elkészíteni
egy listát, amelyben összeírja, hogy mik azok a dolgok, amelyeket ő szeretne
kapni a társától, melyek azok, amelyeket adni tud, illetve melyek azok, amik az
ő részéről biztosan nem lehetnek benne egy kapcsolatban. És ezt a listát
mondjuk egy évig havonta egyszer átnézni, hogy az előző hónaphoz képest hogyan
látja: kihúzna-e valamit valamelyik felsorolásból és beírna--e a helyére
valamit, vagy sem? Ilyen módon ebben a periódusban „objektiválódhat” a számára,
hogy reálisak-e az elvárásai, vagy sem.
A megoldás másik fele a hétköznapi megélések
közelítése az egység felé. Ez gyakorlatilag a feloldódó eggyé válás átélését
jelenti a mindennapok során. Ez sok különféle módon történhet meg: van, akinek
a harcművészet gyakorlása során az energiákra való ráhangolódás adhatja meg ezt
az élményt, van, akinek a természetbe való „belegyönyörödés” és van, akinek egy
lélekteli beszélgetés, vagy ilyen írások olvasása, ilyen filmek megtekintése.
Ezeken kívül szóba jöhet még az úszás, búvárkodás, tengerben lebegés, az
álmokkal való komoly foglalkozás, a játék – amit nem győzelemre játszunk, hanem
a játék öröméért –, illetve a szeretkezés, aminek jó esetben definitíve
eggyéváló feloldódás a vége, amit orgazmusnak hívunk. És valószínűleg itt lehet
tetten érni az egyik okát annak, hogy manapság miért annyira túlhajszolt,
túllihegett ennek a területnek a megélése: sokakban van ott az igény, hogy
átélhessenek ilyen feloldódást, de a szexen kívül sokszor nem ismernek más
lehetőséget ennek a megvalósítására (a szexualitást illetően természetesen ezen
kívül még sok egyéb tényező is közrehat a mai korban, amelyek hozzájárultak a
jelen helyzet kialakulásához). És persze van, aki a hétköznapi munkáját képes
ilyen módon végezni – akkor is, ha ez első pillantásra furcsán hathat (akiket
ez érdekel, annak ajánlom figyelmébe Csíkszentmihályi Mihály „flow”-ról szóló
írásait). A művészi ihlet is lehet ilyen megélés, akárcsak egy művészi alkotás
szemlélése, befogadása közben átélt katarzis, legyen szó műtárgyról, szellemi
alkotásról, vagy zenéről. Minden olyan tevékenység, ami direkten célozza ennek
az állapotnak az elérését triviálisan idetartozik: jóga, ima, meditáció,
relaxáció, autogén tréning, és a többi. Ilyen lehet a csoporthatás is, amely
esetben a csoporthoz tartozás érzése önmagában adhat egy feloldódás-élményt,
legyen ez könnyű-, vagy komolyzenei
koncert, vagy akár focimeccs (feltételezve persze, hogy az egyén odatartozónak
érzi magát a csoporthoz, mert ha nem, akkor tömegben lesz magányos – ami
bizonyos szempontból még rosszabb is lehet, mint az egyedüli magány). És
persze, ha bármelyik kettő összeadódik – például csoportban meditál, vagy
relaxál – akkor felerősödik a hatás.
Hely a szivárványhídon
A fentieken kívül van még három lehetőség,
amelyek éppúgy meg tudhatják adni a feloldódást és egyfajta egységérzés
átélésének a lehetőségét, mint az eddig felsoroltak, csak megvannak a maguk
veszélyei: ezek az alkohol, a kábítószer és a virtuális valóság. Mind a
háromtól könnyű függővé válni, és aki egyszer ráérzett ezeknek az ízére, nem
biztos, hogy könnyen vissza tud térni a valóságba. Míg az alkohol nagyon régóta
rendelkezésére áll azoknak, akik valamiért szerettek volna „elmenekülni ebből a
valóságból”, addig tömegesen az utóbbi kettőre ez csak a mai korban igaz. És
persze a fiatalok – mivel nekik éppúgy senki nem tanította meg ezeket a
dolgokat, ahogy annak idején nekünk sem – a kezük ügyébe eső legegyszerűbb
megoldások felé vonzódnak, amint az látszik is a mai koron. Súlyosbítja a
helyzetet, hogy a ma születő gyerekek sokkal nagyobb hányadának van
késztetettsége az ilyen dolgokkal való foglalkozásra, mint a korábbi generációk
tagjainak, mert most „ilyen a korszellem”, azaz, ez van az időminőségbe kódolva.
Amíg mindannyiunk gondolkodása, átlátása nem változik meg ezeket illetően, úgy
vélem, hiú remény elvárni a fiataloktól, hogy ők találjanak rá saját maguktól
azokra a megoldásokra, amelyeken keresztül építő módon élhetik meg az ilyen
irányú késztetéseiket – ehhez a kollektív szemléletnek kellene változnia,
hiszen ez határozza meg, hogy milyen lehetőségekkel ismertetjük meg a
gyerekeinket (és természetesen nem ez az egyetlen lehetséges ok, amiért valaki
drogozhat, vagy iszik).
Az
utóbbi három kivételével a fenti megélések bármelyike veszélytelen lehetőség
arra, hogy a nem-evilági Angyal energiáját önmagunk által irányítottan
használjuk fel a mindennapokban. A Halak jellegű embereknek éppúgy
szükségük van arra, hogy a fentieken keresztül – legalább két-három módon –
egyedül is képesek legyenek átélni a feloldódó eggyé válást a hétköznapokban,
mint ahogy a társukkal együtt, közösen átélt ugyanilyen élményekre is. A
kettőre együtt: egyedül is, közösen is. A másik fontos dolog, amire figyelni
kell a kivitelezés során a mérték: ha valaki alulműködi önmagához, a saját,
valódi egyensúlyához képest ennek az energiának a megélését a mindennapokban,
akkor a fölös, el nem használt Angyal-energia életidegenségben,
elveszettségben, talajtalanságban nyilvánulhat meg. Ezek az emberek szoktak
sokszor úgy fogalmazni, hogy „tévedésből kerültek a Földre”, „rossz családba
születtek”, „elcserélték őket”, és teljesen kaotikus életérzéssel élhetik az
életüket. A másik végletnek, a túlműködésnek is megvannak a maga veszélyei, ekkor
válhat valaki „elszállttá”, ahogy azt ezoterikus, spirituális útkeresők körében
nem ritkán tapasztalni lehet. És a megtalálandó mérték ügyében nagyon fontos,
hogy mindenkinek csak önmagához képest értelmezhető az egyensúlya: amennyiben
valakit a sorsa művészi, papi pályára akar terelni, vagy éppen apácaként,
szerzetesként, esetleg tanítványként találhatja meg az önmegvalósítást, akkor
ezeknek az embereknek nyilván sokkal nagyobb „dózis” lesz az egyensúlyos a
mindennapokban, mint egy olyan embernek, akit a munkája és önkibontakoztatása a
poláris, „normál” világ dolgaihoz köt, és e mellett keresi az Angyal
energiájának számára egyensúlyos megélési verzióit a hétköznapokban. Az a Halak
személyiség, aki végighalad ezen az ösvényen végül megtalálhatja a saját, egyéni
helyét a világban: fél lábbal a valóság talaján, fél lábbal „odaát” állva a
szivárványhídon segítheti a többieket a keresésben és a létbeáramló energiák
realizálásában.
HÁROM
Feldmár András - Büky Dorottya: A barna tehén fia
FA: - Van egy üres lap. Ez Isten vagy a Semmi. Rajzolok egy kört a közepébe. Ezzel a gesztussal három részre osztottam: van a külső rész, maga a kör és a belső rész. A kör megteremtésével azonnal hármat hoztam létre az egyből; Atya-Fiú-Szentlélek. Ezután millió és millió apró részletre tudom osztani. Nagyon fontos ez a munka. Aprólékosan, részletesen ki kell alakítani a világunkat, ki kell dolgozni a ragaszkodásokat, a szokásainkat, a kultúránkat, el kell olvasni ezer meg ezer könyvet, kellenek gondolatok, amelyeket komolyan veszünk, emberek, akiket szeretünk és tisztelünk, akikért felelősséget vállalunk, kapcsolatok, amik meghatároznak és amiktől függünk. Nem lehet túllépni azon, amit az ember még nem ért el. A kard akkor kell, amikor benne vagyunk a sűrűjében, hogy rendet vágjunk vele. Ha már messze vagyunk és messziről nézzük, akkor nem kell semmi. A szamszára és a nirvána ugyanaz - ez egy érdekes distinkció, mert először szétválasztjuk, ez szamszára, ez nirvána, aztán évekkel később rájövünk, hogy haha ez szamszára és nirvána is egyben. Ni-szargadta azt mondta, hogy tulajdonképpen csak két szónak van értelme: "én vagyok", mert ennél több már nem igaz.
Amiről eddig beszéltünk az nem ez. Az nem ez. Eddig arról beszéltünk, hogy a betegségünk az, hogy amikor distinkciót teszünk, akkor azonnal véleményt is kreálunk hozzá; azt mondjuk, hogy ne rakd a dolgokat önkényesen a pokolba vagy a mennyországba félelemből, mert nem oda valók. Ne akard eldönteni, hogy melyik jobb, az Atya, vagy a Fiú a Szentháromságból. Vagy a Szentlélek...
FA: - Nasszredin rámutat arra, amiről az előbb beszéltünk, hogy abban a pillanatban, amikor megjelenik az életemben a másik, aki nem én vagyok, az olyan vihart kavar nekem, hogy már soha többé nem lesz ott semmi, ahol eddig volt. Pláne egy feleség vagy egy férj, vagy egy megszülető gyerek képes teljesen újraformálni az életet. De bárki képes erre a mutatványra, aki hatást gyakorol ránk. Ami addig az ember gondolataiban a helyén volt, az összevissza fel lesz forgatva.
Vannak, akik képesek felforgatni mások életét, behatolni mások személyes tereibe a puszta létezésükkel. Hatást gyakorolnak, befolyásra tesznek szert, akár akarják, akár nem... A karizma az élet teljes intelligenciája, amikor az ember nem rejt el semmit, nem titkol semmit, túl van minden szégyenen. Persze mindez nem jelenti automatikusan, hogy a karizma jó. Rengeteg karizmatikus szörnyeteget ismerünk...
A karizma és a hozzá tartozó önbizalom akkor tud kifejlődni az emberben, ha talál olyan környezetet, ahol szeretik, bátorítják, megerősítik, jóváhagyják. Ha mondasz valamit én megerősíthetlek anélkül, hogy egyetértenék a mondandód tartalmával. Nem "egyetértek" vagy "nem értek egyet", hanem komolyan veszem, amit mondtál. Megéreztetem veled, hogy komoly vagy, hiteles vagy, fontos vagy nekem, hogy örömömet lelem benned. A szeretet lényege, hogy valaki örül annak, ami a másik, úgy ahogy az van.
Egy feje tetejére állított fa meghal. A próba az, hogy a tanítvány véget tud-e vetni más életformáknak. Ahhoz, hogy éljen az ember az kell, hogy ölni tudjon. Ez egy régi istennek hozott áldozat emlékét őrzi. Fel kell áldozni valamit ahhoz, hogy az ember éljen. Aki nem hisz ebben a képességében, azt megtagadja az imaginációját, elveszit a képzelőerejét.
![]() |
Innen |
D:- És ez mitől van?
FA: - Hát, hogy az embernek eddig olyan volt az élete, hogy semmi, amit elképzelt nem valósult meg. De erről nemcsak mások tehetnek. Reálisan kell fantáziálni. Például el lehet képzelni, hogy Budapesten a II. kerületben vannak emberek, akik komolyan vennének engem vagy téged. Nem Hollywoodban vagy Irian Dzsaján, de itt a szomszédban lehet ilyen ember. Nagyon sok páciensem van, aki amikor engem megtalált, akkor döbbent rá, hogy mennyire meg volt fosztva fontos dolgoktól. Mert amíg az ember nem kapja meg a figyelmet, nem is hiányzik neki. Vagyis hiányzik, de nem tudja, hogy mi az, ami hiányzik. Az nagyon fáj, ha valaki rájön, hogy negyven évig nem volt egyetlen olyan ember sem, aki komolyan figyelt volna rá. Ha nem akarja tudomásul venni, hogy milyen óriás a veszesége, akkor tovább veszít. Akkor átsétál azokon, akik kellenének neki, inkább azt hiszi, hogy a világ olyan, hogy azok az emberek, akik őrá figyelni tudnának nincsenek is, nem is léteznek. Ha elhiszi, hogy vannak ilyen emberek, akkor meg kell siratni, hogy eddig nem találkozott velük, és el kell indulnia, megkeresni azt vagy azokat, akikre szüksége van, akik rá figyelnek, nem a szerepeire, a maszkjaira. Ha valaki keres, az talán talál. Elébe toppan valaki, aki bátorítja, komolyan veszi, örül neki, szereti, csodálatosnak látja, élvezi.
2012. február 22., szerda
Orvostudomány a feje tetején III.
"Nem a valóság kínozza az embert, hanem A KÉP, MELYET ALKOT MAGÁNAK RÓLA." (Epiketos)
Miután a legutóbbi fejezetben a leggyakoribb betegségekre és a hozzájuk tartozó konfliktusokra tértünk ki, az elkövetkezendőkben még néhány nagyon széles körben elterjedt betegséget ismertetünk, és egy sor más olyat, amelyekre túlságosan gyakran gyógyíthatatlanként tekintünk. Sajnos, túl sok beteg ember van meggyőződve arról, hogy ez maga az elkerülhetetlen vég, amit csak rövidebb-hosszabb ideig elodázni lehet. E sulykolt hiedelemre alapozzák az egészségügyi hatóságok és a gyógyászati ipar a kutatási és kezelési célzatú iszonyatos befektetéseket. De ez még nem minden. Ezek mellett egyházi, karitatív, iskolai és társadalmi szervezetek tömege intéz felhívást önkéntes adományozásra. Kéretlen jóakaróink hangos és nagyszabású reklámkampányokat rendeznek, amelyeket megelőzésül szolgáló információként adnak el, valódi céljuk azonban, hogy félelmet, konfliktust keltsenek az emberekben! Ne felejtsük, hogy a félelem, a konfliktus az, ami beteggé tesz!
Az áttét
Vegyük példának a nők - sajnos, túlságosan is gyakori - esetét az emlőrákkal. Korábban már láttuk, hogy egy jobbkezes nő, akinek a bal mellében keletkezik daganat, egy olyan súlyos érzelmi megrázkódtatást élt át, amelyben ő és a gyermeke érintett, tehát egy függőleges irányú (szülő-gyermek) konfliktusról van szó. Ha ezzel szemben a jobb mell érintett, vízszintes irányultságú konfliktusról van szó, ez legtöbb esetben a partnerrel kapcsolatos. Gyakran előfordul, hogy az egyik mellet eltávolítják, és közvetlenül azt követően csontrák alakul ki ugyanazon a helyen, ahol az amputációt végrehajtották. A diagnózis: áttét. Mivel a nő állandó orvosi ellenőrzés alatt van, rögtön sugárterápiával kezelik, hogy a csontrák áttétnek megálljt parancsoljanak! Rövid idővel később tüdőrákot diagnosztizálnak, a diagnózis szintén áttét. A legtöbb ilyen esetben az előrejelzés már igen aggasztó.
A példánkban szereplő nő egy borzalmas érzelmi megrázkódtatást élt át, mert a fiát egy autó elgázolta, és két hétig életveszélyben, kómában volt. Az emlőrák az agy biológiai megoldása, hogy tápláló tejet válasszon ki az élet-halál közt lebegő, önmagát ellátni képtelen fiának. Ha az anya megbirkózna az érzelmi traumával, az agya megfordítaná a kiadott parancsot, és elkezdődne a helyreállítási szakasz. A daganat betokozódna, vagy mykobaktériumok jelenlétében elsajtosodna. A kezelőorvosa megoperálja, leveszi a mellét a hivatalos, iskolában oktatott orvostudomány szabályai szerint. Vajon mit érez az a nő, aki az altatásból felébredve látja, hogy megcsonkították? Ön mit érezne? Egy második heves érzelmi megrázkódtatást él át, ezúttal egy kisebbrendűségi, értéktelenségi konfliktussal. Az agy aktiválja a konfliktusnak megfelelő biológiai programját, hogy elbontsa a csontsejteket azon a helyen, ami miatt a nő értéktelennek érzi magát. Szó sincs tehát áttétről, ez egy második érzelmi megrázkódtatás!
A hagyományos orvostudomány álláspontja, hogy szervezetünkben a rosszindulatú, rákkeltő sejtek az elsődleges betegségi gócból, a vérereken vagy a nyirokrendszeren át elvándorolnak, és másutt is rákot okoznak... Ez badarság! Úgy látszik, még arról is megfeledkezünk, hogy a mellrák esetében sejttömeg növekedésről van szó, míg a csontráknál a sejtek elbomlásáról, azaz pontosan az ellenkezőjéről! Ezek a daganatsejtek fölöttébb elvetemültek és intelligensek lehetnek, hogy útközben hipphopp fordított működésre váltanak át! Közben megfeledkezünk a nagy falósejtekről is. Hiszen ezek a hatalmas immunsejtek egyszerűen felfalják az azonosíthatatlan, sérült vagy nemkívánatos betolakodókat, miközben ösztökélik a többi immunsejtet is. Nagy mennyiségben képesek baktériumokat, vírusokat felfalni anélkül, hogy belepusztulnának. Arról se feledkezzünk meg, hogy az áttét elmélete a mai napig tudományos feltételezés, amit a valóságban, laboratóriumban soha nem tudtak bebizonyítani! Az érintetteket mégis e feltételezésnek megfelelően kezelik...
"Kedves Asszonyom! - így szól az orvos - Kemoterápiát kell kapnia, mert a rákja átterjedt a csontokra is, és az áttéteket meg kell állítanunk!" - Ezen a ponton újabb súlyos érzelmi megrázkódtatás következik be. Ha a diagnózisokozta érzelmi megrázkódtatás ismét kisebbrendűségi érzésekkel jár, a csontráknak ezzel újra rendesen befutunk! Ha a súlyos érzelmi megrázkódtatás ezzel szemben halálfélelmet vált ki, mert "Tehetetlen vagyok, az áttéttel szemben, ellephetik az egész testemet, mi lesz velem!", - az agy beindítja a megfelelő biológiai programot, és gondoskodik a tüdőhólyagocskák elszaporodásáról, hogy azzal több oxigént tudjunk felvenni, és ennek következtében túl tudjunk élni. így jön létre a tüdőrák! Ez véletlenül sem áttét, hanem egy harmadik súlyos érzelmi megrázkódtatás! E fejtegetések alapján az áttét fogalma is nyilvánvalóan veszít eredeti jelentéséből.
Világossá válik tehát, hogy egy diagnózis közlésénél mindig kötelező a legnagyobb elővigyázatossággal eljárni, ha el akarunk kerülni egy új, tragikus következményekkel járó érzelmi megrázkódtatást.
A kemoterápia
Akkor hogyan magyarázhatók a gyógyulási sikerek a kemoterápiás kezelések után? Hamer doktor szerint ezek a betegek a kemoterápia ellenére gyógyulnak meg! Azzal magyarázza, hogy a rákműtétek kb. 30 százalékánál valójában egy régi daganatról van szó, ami veszélyt már nem jelentett a beteg számára. Ha a páciensek e 30%-át egyszer is kemoterápiának vetik alá, akkor Hamer doktor szerint teljesen érthető módon, sokukban félelmek támadnak a kemoterápiás kezelés miatt. Ezek az emberek egy új, a diagnózis okozta konfliktusba kerülnek, és végső soron belehalnak ennek következményeibe. Viszont mindazok, akik a kemoterápia vagy a régebbi, betokozódott rák eltávolítására tett sebészeti beavatkozás ellenére nem szenvednek el súlyos érzelmi megrázkódtatást, teljes bizonyossággal felépülnek.
AIDS
A negyedik alaptörvényről szóló fejezetben már volt szó az immunrendszerről, amelyre a hagyományos orvostudomány úgy tekint, mint szervezetünk egyfajta védelmi hadseregére, amely mindenkor készen áll, hogy az ellenséges támadásokkal megküzdjön. Az Új Orvostudomány szempontjából az immunrendszerre egy kevésbé fontos szerep hárul, ami a szervezet biológiai folyamatainak megváltoztatására korlátozódik. Gyakorlatilag kaput nyit a mikrobáknak, amelyek a hideg szakaszban bekövetkezett károk helyreállításához szükségesek. Ezt a kaput pedig a mikrobák munkájának befejeztével - tudtunk nélkül - önműködően bezárja. Béke! Intelligens együttműködés. Ami pedig a HIV-vírus veszélyességét illeti, az orvosi irodalomban oldalak ezreit írták már tele anélkül, hogy végeredményre jutottak volna. Mindig adódnak új felfedezések, amik a korábbiaknak ellentmondanak. A diagnózisok is körülbelül így hangzanak: ha valaki tuberkolózisban betegszik meg, és vérvizsgálata nem mutat HIV-vírust, tuberkolózisa van. Ha TBC-ben betegedett meg, és előfordul HIV-vírus a vérében, akkor ő AIDS-es és nem tuberkolózisos. Nagy a valószínűsége, hogy nagyon sok ember HIV-vírus hordozó, de amíg erről nem tudnak, és nem rettegnek tőle, addig ágyukban fognak meghalni, százéves korukban. Mert vajon mi zajlik le egy személyben, akivel egy rutin vérvétel után közlik, hogy Ön HIV-pozitív! - ebben az esetben bekövetkezik egy ún. orvosi diagnózisközlés okozta súlyos érzelmi megrázkódtatás. Ha a személynek sikerül valamilyen formában időlegesen túltennie magát rajta, ettől kezdve akkor is Damoklész kardjával a feje fölött él. Aki ezzel szemben villámcsapásként éli meg a diagnózis közlését, az azonnal megbetegszik, a diagnózisközlés kiváltotta érzelmi sokknak megfelelő betegségben.
Bénulással járó megbetegedések
A betegséget kiváltó konfliktus mindig hasonló: az agy a mozgás irányát illetően két, egymásnak ellentmondó parancsot kap, melyek intenzitása és időtartama is különböző lehet. A konfliktusok belső lényegi különbségei határozzák meg, hogy izomszövetmegbetegedés vagy szklerózis multiplex alakul-e ki annak megfelelően, hogy a konfliktus következtében létrejövő érzelmi megrázkódtatást egy képzeletbeli, vagy egy megtörtént esemény váltja-e ki. Tehát nem ugyanaz a következménye, ha félelmet vagy más negatív érzelmet, pl. bűntudatot olyan esemény miatt érzünk, ami már megtörtént, vagy olyan miatt, ami még meg sem történt.
Vegyünk két példát: elmegyek kirándulni az egyik barátommal, és egyszer csak akaratlanul meglököm, ő pedig egyensúlyát vesztve előrebukik egy szakadékba és szörnyethal. A konfliktus, amit ezt követően átélek azon a tényen alapul, hogy én voltam az, aki lelökte. A következmények borzalmasak, és ha nem sikerül túltenni magam rajtuk, ha nem fejezem be az önmarcangolást, a bűntudatot - ami az egyik legsúlyosabb negatív érzelem - szüntelen gyötörni fog a lelkiismeret. Ezzel viszont, bármennyire is szeretném, sem a múltat, sem a jövőt nem tudom megváltoztatni. Abbeli szándékomban, hogy rendbehozzam a történteket, elpusztítom azokat az izmaimat, amelyek a lökésben részt vettek. Másik példa: ha ezzel szemben nem tudok úszni, de félek, hogy vízbe pottyanok - de még nem estem bele - az esemény tehát még nem történt meg, akkor a konfliktus szklerózis multiplex - látászavarral, bénulásokkal járó, többgócú idegrendszeri megbetegedés - formájában fog megnyilvánulni. Itt kivetítésről, képzeletbeli eseményről van szó! Agyunk megtalálja a vízbe esés félelmének konfliktusára a gyakorlati megoldást azáltal, hogy mozgásképtelenné tesz minket. Az agyunk elvágja a vezetékeket, ezért az idegek nem vezetik tovább az elektromos ingerületet az izmokhoz, ami bénuláshoz vezet.
- "Nem tudok elmenekülni ez elől a.../", "Nem találom a kiutat ebből a.../", "Nincs, aki segítsen rajtam!" - a lábak bénulásával jár;
- "Nem tudom megtartani ezt a...!", "Nem tudom visszautasítani ezt...!", vagy "Nem tudom kivédeni ezt...!" - a bal kar bénulását okozza a jobbkezes férfiaknál, és a jobb kar bénulását a jobbkezes nőknél;
- "Nem tudom elkerülni...!" - a hát és vállizomzat bénulása következik be;
- az újszülött bezártságtól való félelme okozza a gyermekbénulást;
- járással, vagy védelemre szoruló gyerekekkel kapcsolatos konfliktus a lábak bénulásához vezet.
A hideg szakaszban minden ilyen esetben a - konfliktus erősségétől függően - bénulás következik be, az idegek sűrűségének fokozódó csökkenése miatt. A konfliktus megoldásakor a mozgató funkciók átmenetileg még tovább csökkennek, s ettől félelem támadhat a páciensben. Amennyiben eluralkodik rajta a pánik, akkor veszélybe kerül, mert a negatív érzelmeivel a konfliktust újjáélesztheti. Hirtelen és kontrollálhatatlan rángásokra kerül sor, majd fokozatosan helyreáll az idegek sűrűsége az izomszövetben. A helyreállítási szakasz időtartama gyakran arányos a konfliktus időtartamával és intenzitásával.
Parkinson-kór
A Parkinson-kór esetén egy mozgással kapcsolatos konfliktusról van szó, amelynél a konfliktusaktív és helyreállítási szakaszok folyamatosan váltogatják egymást. A remegés a helyreállítási szakaszban lép fel, de ettől a betegnek félelme támad, és ismét visszaeshet a konfliktusaktív szakaszba. Ebből adódik a tünetek fokozódó romlása.
Szklerozis multiplex
A látászavarral és bénulásokkal járó, többgócú idegrendszeri megbetegedés diagnózisa azon a tényen alapul, hogy a betegnél a mozgási zavaron túl még látási problémák is mutatkoznak. Ez azt jelenti, hogy a páciens a mozgási zavarai miatt egy másik konfliktust is megél, amely félelemmel és aggódással tölti el. Ez a retinán fekélyképződéshez vezet, és kettőslátást vált ki a meleg szakaszban.
Beszédzavarok
Mindig ugyanarról a sablonról van szó: az agy két, egymásnak ellentmondó parancsot kap a beszédre vonatkozóan. A következmények az átélt konfliktus súlyossági fokának megfelelően, a kifejezési nehézségektől és dadogástól az érthető beszédre képtelenségen át a teljes némaságig terjednek.
Nyaki merevség
A nyaki merevség egy intellektuális önbecsmérlési, önértékelési konfliktusra utal: az ember szívesen elfordítaná a fejét, hogy megnézzen valakit vagy valamit, de például erősen vallásos beállítottsága miatt uralkodik magán, és nem teszi. Az agy a nyak mozgatása tekintetében két, egymásnak ellentmondó parancsot kap. A konfliktus egy ösztönös belső érzelmi késztetés és az értelmünk, önuralmunk között keletkezik: "Odanéznék, de nem szabad...!" - mert az illetőnek rossz érzései támadnának, mert elkötelezve érzi magát, hogy ne nézzen oda, de lehet akár erkölcsi ok is, akár neveltetés, félénkség, szégyenlősség, bátortalanság, szemérmesség stb.
Túlérzékenységek, allergiák
Nincs allergia egy korábbi súlyos érzelmi megrázkódtatás nélkül. Egy professzor, aki az allergiákra specializálódott, egy nap a következő, kissé leegyszerűsített, de mégis teljesen igaz megállapítást tette: "Ha egy súlyos érzelmi megrázkódtatást élünk át, és ugyanabban a pillanatban egy tehén mellett haladunk el, allergiásak leszünk a tehenekre. Ha ezzel szemben a súlyos érzelmi megrázkódtatás pillanatában éppen narancsot eszünk, akkor a jövőben allergiásak leszünk a narancsra." Anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, az emberek - és ugyanígy az állatok is - emlékezetünkbe véssük a súlyos érzelmi megrázkódtatás minden kísérő körülményét. Ha egy későbbi időpontban ezek a körülmények ismét előállnak vagy összeállnak, kiváltják azt, amit mi általában túlérzékenységnek (allergiának) nevezünk. Már akkor is, ha csak tudatára ébredünk ennek a mechanizmusnak, és a konfliktus pillanatát megkeressük, ami nem mindig könnyű, az már elegendő, hogy az allergiának haladéktalanul véget vessünk.
Fogszuvasodás
Számtalan kutyafajta létezik. Ha szeretik őket, akkor mindig barátságosak, kedvesek s vidámak. Ha a kutyák találkoznak egymással, és szimpatikusnak találják egymást, vinnyogásszerű hangot hallatnak, és farkukat vidáman csóválva, körbeszaglásszák egymást. Ha éppen nem vágynak társaságra, és nincs kedvük barátkozni, ugatnak, morognak, esetleg fogaikat vicsorítják. Egy bernáthegyi és egy tacskó, akiket nem szeretgettek kölyökkorukban, nagyon félnek mindentől, mindketten utálják az idegeneket. Még egymást is. Ha találkoznak, és meglátják egymást, morognak, átmennek az út másik oldalára, és vicsorognak egymásra. A tacskó legszívesebben beleharapna ebbe az óriási állatba, de hát olyan kicsi, nem teheti meg. Úgy érzi, ez egyszerűen lehetetlen számára. Hű, mit megadna a bernáthegyi azért, ha ezt a vakarcsot egy harapással lenyelhetné, de hát ő meg jóval nagyobb, meg hát annyira nem is éhes. Ezért uralkodik magán. A tacskó így morgolódik magában: "Nagyszájú szőrmók! Legszívesebben beleharapnék, de nem tehetem meg, túl kicsi vagyok, túl gyenge, nem vagyok képes rá!" - Ez egy testi feltételekből adódó megalázottsági, önértékelési vagy kisebbrendűségi konfliktust eredményez, ami csontsejtelhaláshoz vezet azon a ponton, ahol a harapás - ösztönök, indulatok levezetése - nem lehetséges, vagyis a fogakon: ezért lyukak keletkeznek a fogán. Ezzel szemben a bernáthegyi belül így bosszankodik: "Kis feleselős vakarcs, jobb is, ha hallgatsz...! Ej, de szívesen móresre tanítanálak, megtanítanám neked, hogyan kell jól viselkedni...! Ötször akkora vagyok, mint te, és ha megtudná a többi kutyacimborám, hogy lealacsonyodtam hozzád, még a végén kiközösítenének...!" - és egy erkölcsi töltetű önmegalázási konfliktust él át, ami együtt jár a fogzománc sejtfelszívódásával, tehát a fogszuvasodással, amit mi tudatlanságunkban a mikrobák tevékenységének tulajdonítunk.
Lelki betegségek és elmebajok
Ezek mögött az általános és semmitmondó fogalmak mögött a valóságban mély szenvedés rejlik, ami megsemmisíti az egyéniséget, s ezzel beszámíthatatlanná válik. Tehát itt sem testi jellegű, klinikai vizsgálatok által kimutatható megnyilvánulással van dolgunk, hanem viselkedési zavarokkal, amelyek az ebben az állapotban lévő embereket mind a mai napig a társadalom peremére szorítják. De még ezekben az esetekben is a természet különprogramjairól van szó, amelyeknek konkrét oka és értelme van: éppen ez a különleges állapot, melyben azok az emberek vannak, akiket elmebetegeknek nevezünk, teszi lehetővé azt, hogy a világ egy részétől átmenetileg elszigeteljék magukat, és egy nagy levegőt vegyenek a normalitásba való lehetséges visszatéréshez.
Hamer doktor szerint minden elmezavarnak a következő két közös jellegzetessége van:
- tudathasadás következtében fellépő megváltozott valóságfelfogás (skizofrén konstelláció) alakul ki. Ami mindig akkor lép fel, ha egy személy egyidejűleg két vagy több traumát él meg, és ezek mindkét agyféltekében aktívak maradnak. Ez megzavarja az agy alapritmusát, és a páciens egy teljesen más, saját valóságban találja magát. A súlyos érzelmi megrázkódtatás fajtájától és elhelyezkedésétől függően ez megnyilvánulhat búskomorság (depresszió), nagyzási mánia (megalomania), üldözési mánia (paranoia), kényszerképzetek formájában, tudathasadásos elmezavartól (szkizofrénia), egészen az őrület és mánia legszélsőségesebb megnyilvánulásáig. Pontosan ez a különleges agyi szituáció az, ami megmenti a páciens életét akkor, amikor az egyik konfliktus megoldódik, mivel a megváltozott valóságfelfogás miatt az agyban nem képződik helyreállítási vizenyő (ödéma), ami különben szervi szinten az életfolyamatok felborulásával egyenesen halálhoz vezetne.
- hormonális patthelyzet jön létre. Az életkortól - gyerekkortól, ifjúkortól, felnőttkortól, időskortól - függően változik a női nemi hormon (az ösztrogén), sárgatesthormon (progeszteron) és férfi nemi hormon (tesztoszteron) mennyisége és aránya, a biológiai követelményeknek megfelelően. De bizonyos helyzetek fellépésekor - életkortól függetlenül - bekapcsol egy másik szabályozási mechanizmus, amit Hamer doktor "hormonális patthelyzetnek" nevez. A férfi, női hormonok egyfajta "kiegyensúlyozódása" jön létre, és ezzel a személy elveszíti a mindenkori nemére jellemző sajátosságait: férfinál alábbhagy agresszivitása és szexuális aktivitása, a nők pedig kevésbé engedékenyek, és csökken bennük a vágy.
A farkasoknál a domináns hím a területhatárok fenntartásáért felelős, mindig felemelt farokkal jár, és a környéken ő az egyetlen farkas, aki nősténnyel pározhat. A falka többi hímje hormonális patthelyzetben van, hogy a falkavezérrel szembeni agresszivitásukat és szexuális késztetéseiket lecsökkentsék. Ok azok a „másodrangú" farkasok, akik behúzott farokkal járkálnak, nincs joguk a párzásra, és állandó területvesztési konfliktusuk van. Lehet viszont, hogy ezek között a másodrangú farkasok között van egy dilis, aki a területvesztési konfliktusával egyidejűleg még valamilyen más konfliktust is megélt, és ezért tudathasadás következtében fellépő megváltozott tudatállapotba (szkizofrén konstellációba) került. Ez a falka „bohóca", a félnótás udvari bolond, akinek mindig van kedve játszani, a nőstényeknek kacéran a mancsát harapdálni, amit persze nem kell tőle komolyan venni..., hacsak valami rendkívüli nem történik: pl. egy vadászatban megsebesül és elpusztul a domináns farkas, a vezérhím. A falka vezér nélkül olyan, mint egy kormányos nélküli hajó. De egyetlen „alárendelt farkas" sem lehet falkavezér, hiszen az „újra megtalált terület" miatt infarktusban elpusztulna. Csak a „dilis farkas" képes arra, legalábbis átmenetileg, hogy a vezér szerepét átvegye: a szkizofrén konstellációja az, ami megakadályoz egy tragikus agyi helyreállítási ödémát, éppen ez óvja meg a haláltól.
Búskomorság, depresszió
A búskomorság különböző formákat ölthet az érdektelenségtől, közömbösségtől, az életkedv hiányától (az apátiától) a súlyos búskomorság (depresszió) állapotáig nyúlhat, melyekben az érintett személy levertnek érzi magát. Mintha egy ólomköpenyt viselne. Állandóan sír, a múlt fogságába esett, és nem érzi magát képesnek, hogy a jövőre gondoljon. A személy tehát egy olyan állapotban van, amelyben minden erejét felemésztik az őt ért eseményekre adott válaszreakciói. Semmilyen külső dolog nem tudja kibillenteni ebből az állapotból ezeket az embereket. Esetükben is egy tudathasadás következtében fellépő megváltozott valóságfelfogás (skizofrén konstelláció) áll fenn, vagyis a területvesztési konfliktus mellet még egy másik konfliktus is aktív, és ráadásul hormonális patthelyzetben is vannak. A nő megéli női hormonjai csökkenését, míg a férfi nőiesebbé válik. Ezért lép fel gyakran a változó korban lévő nőknél is búskomorság (depresszió), mert a testük lecsökkenti a női nemi hormon (az ösztrogén) szintjét, és ennek megfelelően növekszik a férfi hormonok mennyisége. Viszont, ha a női hormonok kissé eluralkodnak, rendszerint hisztérikus vonásokkal járó mániás depresszió alakul ki. A levertség állapotában a személy számára lehetetlen, hogy azon igyekezzen, hogy a konfliktust azonnal megoldja. Hamer doktor szerint gondoskodni kell arról, hogy az illető hosszan kibeszélhesse magát, felépülését pedig a hormontermelést stimuláló E-vitamin fogyasztásával kell megtámogatni. Ha ez nem volna elég, átmenetileg hormonok szedése is ajánlott. Lehetőleg kerüljük az antidepresszánsokat, mert azok a pácienst folyamatosan a hideg szakasz állapotában tartják. A konfliktusaktív szakaszban a vér megemelkedett kortisontartalma feszült állapotot vált ki, mialatt a kortizon szint a konfliktus megoldása után ismét normalizálódik - fáradtság és nyugalom áll be. Egy nő, aki a változókorba ér, olyan állapotként is megélheti ezt, mintha kiszorították volna a fészekből. Értéktelen nőnek érzi magát, hiszen a szaporodási funkcióját már nem töltheti be, amire be volt programozva, amire mindannyian be vagyunk programozva, vagyis a túlélésre és fajunk fenntartására. Ezen a ponton bűnösnek is érzi magát. Ezért esnek a nők ebben az életszakaszban gyakran búskomorságba és jönnek ki belőle, ha hormonokat ír fel nekik a nőgyógyász.
ÖSSZEFOGLALVA
Szeretnénk itt még egyszer arra utalni, hogy a gyógyulás kulcsa, hogy túltegyük magunkat az érzelmi traumán. Ez az, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy agyunk biológiai parancsait megfordíthassa, és minden egyén a saját hajóját a háborgó, nyílt tengerről ismét a kikötő nyugodt vizére kormányozhassa. Kívülálló ezt nem teheti meg! Érdemes ügyelni arra is, hogy hajónknak a visszaúton ki ne fogyjon az üzemanyaga. Ha fennáll ennek a veszélye, akkor fogadjunk szeretettel minden gyógymódot, gyógyírt, amelyek képesek akár csak egy keveset is, utánatölteni. Legyen az természetgyógyászat, tűszúrásos gyógykezelés (akupunktúra), az észlelt betegségekhez hasonló tüneteket okozó orvosságokkal való gyógyítás (homeopátia), energia-gyógyászat, akár bölcsekkel, csodagyógyítókkal való találkozás, sőt még tüneti kezelés is menthet életet, vagy akárcsak enyhülést nyújthat, hisz a gyógyulás tünetei néha igencsak kellemetlenek lehetnek. És végül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ugyanúgy, mint ahogy testünknek szüksége van egy kemény nap után a pihentető éjszakára, úgy a lelkünknek is szüksége van időről-időre felüdülésre a sok megerőltetéssel járó életvitelünk mellett, és nem az egó, hanem a lélek az, aki meghatározza ennek napját és óráját.
Szeressétek egymást (magatokat is beleértve). Tiszteljetek minden embert az ő teljességében, a tapasztalatait, azt a módot, ahogy létezik, hisz ő egyedi és megismételhetetlen megnyilvánulása a Minden Mindenségének
Giorgio Mambretti - Jean Séraphin: Orvostudomány a feje tetején, És mi van, ha mégis igaza van Hamer doktornak? - részletek a könyvből
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)