Három gondolat

EGY


Innen, a Stelliumpressről.

Ami kapcsolatba lép az Egoval annak van esélye a tudatosulásra...

"Az egoról való lemondás valóban egyik »célkitűzésem«, bár úgy érzem, nem lesz egy könnyű menet."

Ilyen és ehhez hasonló mondatokat lépten-nyomon olvasok az AM-en. De gondoljunk csak bele: ha sikerül valakinek az egojáról való „lemondás”, az egyenlő a megszűnéssel.

A tudatomról mondok le, ha lemondok az egomról, ugyanis semmi nem lehet tudatos az ego (=Én) nélkül. Az Én (= Ego) kapcsolata a pszichikus valósággal képezi a Tudatot. Egyfajta szervező központ, ami rávilágít az egész pszichés rendszerre, lehetővé téve, hogy az tudatossá váljon (M-L. von Franz). Az ego (= Én) végülis a Nappal analóg. Lemondani a Napról?! Ez azt jelenti, hogy lemondok a vitalitásom forrásáról! Ami kapcsolatba lép az Egoval annak esélye van a tudatosulásra. Ami nem lép kapcsolatba az Egoval az kvázi tudattalan marad.

Szokás mondani, hogy egy személyiség a fejlődése során háromszor születik meg:

• Első a testi születés, amikor biológiailag önállóvá válok.
• Második az egyéni éntudatom (Ego tudat, a Nap megerősödése) megszületése a család szociális méhéből (ahogy ezt a jungiánus pszichológia szemléletesen megfogalmazza) és a lelki autonómia kialakulása.
• Harmadik a szellemi újjászületés, ami a személyiség Selfre (Isteni Önvaló) való irányultságát jelenti. Azaz a szellemileg érett embert az Ego-Self tengely/út kialakulása jellemzi. Még egyszer mondom: a szellemileg érett embert SELF-EGO tengely léte jellemzi és nem az Ego megszűnése.

Hogy az asztrológia megközelítésében mi ez a Self? Nehéz kérdés. Én úgy képzelem el, mint mondjuk a képletem egészét, vagy a képletből karakteresen kiemelkedő élettémát/életfeladatot illetve annak a lehető legmagasabb szintű megélését/megvalósítását. Azaz az irány megtalálása a fontos. Persze ez nem megy könnyen. Azzal, hogy kezedben a nyíl és végre megvan a céltábla is, még nincs garancia arra, hogy elsőre beletalálsz a 10-be. Én úgy látom, hogy általában sokadik próbálkozásra sem, de legalább irányban állok (kérdés persze hány nyílvesszőm van?). S, persze ezt senki más helyettem nem végezheti el. Na de ha "lemondtam az Egomról", akkor egyáltalán vajon ki fog lőni?

Azt szokták mondani, hogy a gyermek szülő-centrikus, a serdülőkorban elindul az Ego-centrikusság (autonómia és felelősségvállalás) kialakulása. A felnőttkor alapkérdése, hogy ez az Ego-centrikusság tovább tud-e lépni a Self-centrikusság irányába. (Az, hogy az asztrológiában a Nap jegye alapján megkülönböztetünk úgymond "erősebb egojú" és "gyengébb egojú" karaktereket az a fenti állításom lényegén szerintem nem változtat)

Ez a bizonyos Self-centrikusság végül is a jungi individuációs fejlődés célja és értelme. A jungiánus pszichológiának van erre egy modellje, de ezt most nem részletezném, mert elkanyarodnék a lényegi mondanivalómtól. Az viszont érdekes lehet, hogy ez az individuációs folyamat egyfajta archetipikus ösztönös megnyilvánulása az emberi léleknek.

Innen

"Az individuáció tényleges folyamata – a tudat kapcsolatba lépése a saját belső centrummal, a pszichikus maggal, az ősvalónkkal – leggyakrabban a személyiség sérülésével és az ezt kísérő szenvedéssel kezdődik. Ez a kezdeti megrázkódtatás egyfajta felszólításnak tekinthető." (Marie-Luise von Franz)

Ez a folyamat nem elegáns dolog. Nincs individuáció anélkül, hogy ne szembesülnénk Isten, a világ és a saját lelkünk destruktív oldalával. Erre szoktam azt mondani nehéz ilyenkor szociálpozitívnak maradni. Megszépítő, egy kicsit hazabeszélő az az elképzelés, hogy csak azok számára áll nyitva az individuációs út, akik valamilyen önismereti vizsgálódásnak (pszichológia, asztrológia, numerológia, stb.) vetik alá magukat. Nem igaz, hogy aki a saját személyiségfejlődéséről beszélni tud, csak az képes megtalálni ezt az utat. Az individuációnak számtalan megjelenési formája van. Nem csak pszichológiai, vagy intellektuális, vagy tudatos. Adott a lehetőség másképp is: művészet, főzés, szerelem a tudomány, vagy éppen művelem a földecskémet.

Az individuáció (azaz az Ego-Self tengely keresése) nem azonos az individualizmussal. Részei vagyunk a kollektívnek. Egyéni individuáció önmagunk szórakozására nehezen képzelhető el. Egy közösség (társadalom?) életében való részvétel hozzátartozik az individuációhoz. Középkori példa: a lovagok extrovertált módon, az imádkozó szerzetesek introvertált módon keresték az Utat. Persze létezik kevert forma is.

A jungi pszichológia felszínes megközelítésében úgy tűnik, mintha egyszerű sémáról lenne szó. Miszerint az ember fiatal korban legyőzi a külvilágot, szakmailag érvényesül, családot alapít, stb. Idős korban viszont van ideje az életének értelmével (az Ego-Self tengely keresésével) foglalkoznia. Ez így túl egyszerű és balgaság. Közeledésünk a Self-hez (Mély Én) bármely életkorban bekövetkezhet. Életünk során néha közeledünk hozzá, néha távolodunk tőle. Néha nagyon intenzív a folyamat, néha teljesen elcsendesedik. Ez egy soha le nem álló nagy amplitúdójú periodikus folyamat. Talán az amplitúdó későbbi csökkenésében bízhatok legfeljebb.

Azonkívül lehet valaki egészséges, talpraesett harmonikus életet élő ember, akit meg sem érint az individuáció folyamata. Például részcélokat (pénzszerzés, család, egzisztencia, karrier , beilleszkedés egy közösségbe, a testi egészség megőrzése, stb.) tűzünk ki magunk elé, s míg ezek elérésére törekszünk kitérhetünk az Ego-Self tengely (az életem értelme) keresése elöl. Az individuáció végül is az emberi élet kiteljesedését jelenti, az egyes ember élettervének kibontakozását, életünk értelmének a megélését. Ezt nem lehet megszerezni és azután nyugodtan birtokolni. Ez egy egész életre szóló program, ami végül is maga a Sors.

Az én olvasatomban végül így a Sors az én személyes Ego-Self tengelyem keresését jelenti, mint életem alapvető céljával való foglalkozás. Nem hiszek a sorszerűen bekövetkező dolgokban, ellenben hiszek a Sors = a Self = a Selbst = az Önvaló = a Mély Én = a bennem élő isten keresésében. De mindezt nem tehetem meg az Ego és a körülötte szerveződött pszichés tér, a Tudat hiányával. Ezért "sorstársam" soha ne mondj le az Egodról!

KETTŐ

Bader Györgytől, innen.

A nem-evilági Angyal

A zodiákus 12 energiája közül a talán legmegfoghatatlanabb a Halak lélekerő, amelyet ha a képzeletbeli belső színpadunkon szereplőként jelenítünk meg, akkor nem-evilági Angyalként tűnik fel. Mint a neve is mutatja, a többiekkel ellentétben ő jellemzően nem a színpadon tartózkodik, hanem odaát, a túloldalon – bármi is legyen az a terület, amelyet jobb híján így nevezünk. Ez az a létezési sík, ahonnét jöttünk és ahova a halálunk után visszatérünk. Erről biztosat senki sem tud, de sokaknak van elképzelésük arról, hogy milyen lehet. Ezeket az elképzeléseket most nem érintjük, békében hagyjuk és egyetlen lényeges elemre koncentrálunk, ami azt a létsíkot megkülönbözteti a mi poláris, megosztott valóságunktól – ez pedig az egység. „Odaát” egy olyan egység van, ami itt, ebben a valóságban legfeljebb csak pillanatokra tud megjelenni, előállni, mert utána visszazökkenünk a poláris, kettősségek vezérelte létezésbe és beleveszünk a jó – rossz, tettes – áldozat, fehér – fekete felosztásaink által meghatározott elmeműködésbe. Odaát az egység, itt pedig a kettősségek, megosztottság, polaritás – és ennyi elég is lesz, hogy ennek a szereplőnek a talán leglényegesebb működési jellemzőit megragadhassuk.

Túloldal és evilág között megrekedve

A többi szereplő, akik a színpadon – tehát itt, a poláris valóságban – vannak, időnként hajlandóak kirándulni a túloldalra: kíváncsiságból, kalandvágyból, felfedezésvágyból, tanulni vágyásból, aztán sürgősen jönnek is vissza a színpadra, mert ők itt érzik magukat otthon. Az Angyal ezzel szemben pont fordítva: ő időnként hajlandó „átrándulni” ide, ebbe a valóságba, aztán sürgősen megy is vissza, mert ez a megosztott világ, amiben ennyi „fekete” – félelem, szenvedés, fájdalom – is van, nem igazán tetszik neki. Ő „odaáti” súlyponttal éli az életét bennünk, azaz, vágyik az egységre. Ennek következtében a Halak jellegű ember – anélkül, hogy ennek feltétlenül tudatában lenne – sokkal jobban szenvedhet a világban található megosztottságtól, fájdalmaktól, rossz dolgoktól, mint a többiek. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy fáj neki az élet. Van közöttük, aki hangosan szenved az életfájdalomtól – és akkor tele van érzelmi kitörésekkel –, és van, aki csendben, ő pedig az önfeladó mártír, akinek szavát sem hallani, és persze a két véglet között bármilyen átmenet is lehetséges.

Fentiekből következően a bennünk lakozó nem-evilági Angyal az egységet vágyná átélni itt. Ha ezt az érzést szavakba próbáljuk átfordítani, akkor a feloldódó eggyé válást, illetve a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást nevezhetnénk meg vágyként, de ezek sem feltétlenül tudatosultan jelentkeznek egy adott emberben, hanem sokszor csak valami megfogalmazatlan hiányként adnak hírt magukról. Ha képben próbáljuk megjeleníteni az egységvágyat, akkor a földi valóságok közül talán leginkább az óceánban úszkáló halacska képével tudnánk érzékeltetni azt a határtalanságot és feloldódást, amire ez a szereplő vágyik bennünk. És ha valaki ráhangolódik arra az életérzésre, amit egy ilyen halacska érezhet, akkor könnyű lesz belátnia, hogy ez a lény soha nem lenne képes olyan kijelentést tenni, hogy „ami engem körülvesz, az az én egy köbméter tengerem”. Jelenítsük meg magunk előtt a képet és érezni fogjuk, hogy ebből a létérzésből lehetetlenség önmagunk körül egy egy-köbméter-kockányit lehasítani az egészből, mondván, hogy „ez vagyok én, ez az enyém”. És a Halak jellegű emberben ez az a lelki tendencia, ami miatt sokszor nem tudja maga körül meghúzni a határokat, nem találja a fogódzókat az életben, vagyis nem épülnek fel a stabil én-határai.

Ebből következően sokszor nem tudja, hogy hol végződik ő, és hol kezdődik a másik. Nem tud nemet mondani akkor sem, amikor egyértelműen túlzó a másik fél kérése és ugyanígy nem tudja megkövetelni sem azokat a dolgokat, amik neki járnának. Ezek önmagukban is sok nehézséget okozhatnak, de vannak egyéb következményei is ennek a belső működésnek. Tudniillik, itt a földön úgy működnek a dolgok, hogy egy fel nem épített házat nem lehet lebontani – ezt persze a józan eszünkkel nagyon is jól tudjuk. Jelen esetben viszont az a helyzet, hogy ahhoz, hogy az eggyéváló feloldódás bekövetkezhessen – amire ő a legjobban vágyik – kéne egy stabil, „falakkal” körülvett–felépített személyiség, amiből fel lehet oldódni, amit fel lehet oldani a kivételezett pillanatokban. És ez pont azért nincs meg, mert ő nem engedte ezt felépülni az „óceáni” életérzés miatt. Tényleg szomorú történet, hiszen ő lehetetlenítette el annak a személyiségnek a felépülését, ami ahhoz kellett volna, hogy megvalósulhasson az, amire a legjobban vágyott. Gyakorlatilag saját maga alatt fűrészelte el az ágat úgy, hogy nem is tudott róla és ezzel elvágta magát attól a lehetőségtől, hogy megtalálhassa a lelki békéjét itt az életben.

Innen

A megoldás felé haladva

Ha a fenti dilemmát másképp jelenítjük meg, akkor adódhat – képileg megragadhatóan is – a megoldás lehetősége. Képzeljük el az emberi személyiséget tintapacaként, amit három vízszintes zónára osztunk fel. A középső rész – a tintapaca „zöme”, közepe – a hétköznapi, normál tudatosság tartománya, ahol a mindennapi életünket éljük. A „pacának” a lenti nyúlványai a tudatalatti tartományokat szimbolizálják (de ezzel itt most nem foglalkozunk, akit érdekel, a Skorpiónál utána olvashat), a felfelé törő nyúlványok pedig a tudatfeletti tartományokat. Ebbe jelen esetben beleértjük mindazokat a finom, szubtilis energiasíkokat, amiket a hétköznapi tudatunkkal nem vagyunk képesek érzékelni, ilyen lehet például az asztrológiai energiák síkja, a családfelállítás energiamezeje, a művészi ihlet, a meditáció során elérhető síkok, no meg persze, az a tartomány is, ahonnét jöttünk és ahova megyünk az élet befejeztével. Vagyis, itt található – a lélekben – az Angyal is, a maga egységvágyával. Tehát, ha egy jellegzetesen Halak ember kijelenti, hogy „amire én vágyok (felső zóna, Angyal) az sehol nincs a Földön (középső zóna, hétköznapok)” – akkor igazat mond. Mert középen a megosztottság és polaritás van, az egység és a vágy pedig odafent. Ha most belegondolunk, hogy ezeket a nagyon elvont gondolatokat mekkora eséllyel tudhatja valaki önmagától átlátni a saját életében, akkor könnyen beláthatjuk, hogy sok esetben miért találják meg nehezebben a Halak jellegű emberek a helyüket az életben.

De amint említettük, ezzel a megjelenítéssel adódhat lehetőségünk kiutat találni is: ha sikerül a felső zónát egy kicsit közelíteni „lefelé”, illetve a középsőt emelni egy kicsit „felfelé”, akkor a két – eredetileg egymás fölött-alatt elhelyezkedő – zónának kialakulhat egy közös részhalmaza, egy olyan „átfedő sáv”, ami a Halak embernek az élhető életet jelentheti. (Szólnak híradások olyanokról, akiknek sikerült a két sávot teljes egészében egymásba illeszteni – ezeket hívják tőlünk keletebbre megvilágosodottaknak –, ez a „veszély” azonban minket, hétköznapi embereket nem fenyeget, így bőven megelégednénk egy élhető sáv létrejöttével...) Ehhez a fentiek értelmében két különböző lelki mozdulat szükséges: az egyik – fentről lefelé irányba – a szubtilis, finom síkok földközelbe ültetése, a másik, az ellenkező irányú folyamat pedig a hétköznapi megélések közelítése a feloldódó eggyéválás megvalósítása felé. Lássuk először, hogy miként sikerülhet a finomabb rezgéssíkok vágyait, elképzeléseit közelíteni a földi valósághoz.

Először is érdemes tisztázni, miként jelentkezhetnek ezek a vágyak a személyiségben. Képzeljünk el egy nőt (a férfiak hajlamosabbak nem figyelni az érzéseikre, így ez a folyamat jobban szemléltethető nőkkel), aki a feloldódó eggyéválásról és a feltétel nélküli szeretetről álmodozik a leendő kapcsolata ügyében (és ha a hölgyek a szívükre teszik a kezüket, akkor 95%-uk azt mondaná, hogy volt ilyen az életében): ez gyakorlatilag megegyezik a „herceg a fehér lovon” elképzeléssel. És ez egy nagyon szép kép, egy baj van vele: hogy gyakorlatilag egyetlen egy, két lábon közlekedő hímnemű egyed sem képes beteljesíteni azokat az elvárásokat, amelyek ebből a képből fakadnak. És azoknak a nőknek, akikben nagyon erős a Halak jelleg, pont emiatt záros határidőn belül „sikerül minden királyfit békává csókolni” (természetesen ugyanígy igaz ez a Halak férfiakra királylány – béka ügyében).

Innét aztán kétfelé vezethet az út (meg persze a kettőnek bármilyen vegyítése felé is): vagy mindig újra és újra elindul valaki  a következő „herceg” felé, vagy csendben szenvedve benne marad a kapcsolatban, „úgyse találnám meg senkiben sem” jelszóval működő önfeladó mártírként. Ez utóbbi azzal a nem ritka „halacska” életérzéssel analóg, hogy „minek venném a fáradságot, hogy arrébb ússzak, úgyis ugyanabban az óceánban vagyunk mindannyian, nem mindegy, hogy egy méterrel idébb, vagy odább lebegek a vízben?” – amiben egyébként igaza van! A tévesztésének pont ez a lényege: azért nem áll neki lehatárolódni egy személyiségbe, mert tudja-érzi, hogy mindannyian egyek vagyunk a létezés végső szintjén és az út végén ugyanaz várná, amiben most, az elején is van: az egység. És mégis: elvéti az élete célját, amennyiben nem építi fel a stabil én-határokkal meghúzott személyiséget, mert ezért született meg a polaritásba. Az egyik a pre-perszonális egység, amelyik még nem építette fel az identitását, a másik pedig már képes meghaladni a személyiséget, az egyéni egót, ezért transzperszonális.

Megoldás a mindennapokra

A megoldás egyik feléhez (tehát, hogy a „felső zónát” közelítsük a földi valóság felé) több dolog is szükséges: először is az elmaradt én-határok felépítése, meghúzása. Ez azért nem könnyű a Halak embernek, mert egészen biztos sokszor nemet kell majd mondania olyan helyzetekben is, amikor eddig mindig igent mondott – a másikra, miközben önmagára pedig nemet. Most meg kell tanulnia lehatárolódni és tisztázni a kapcsolataiban, hogy mik a reálisan teljesíthető elvárások – és ugyanez a feladata önmagával is, vagyis tisztáznia magában, hogy mik azok az elképzelések egy kapcsolatról, amik itt, mai körülmények között élhetőek. Ez egy hosszabb egyensúly-keresési folyamatot jelent, aminek során az éteri finomságú vágyait, ideáljait egészséges mértékig földközelbe kell ültetnie úgy, hogy az még élhető legyen a számára: megkeresni a kompromisszumokat, amelyek még nem jelentenek megalkuvást a számára. Hasznos lehet ebben a folyamatban például elkészíteni egy listát, amelyben összeírja, hogy mik azok a dolgok, amelyeket ő szeretne kapni a társától, melyek azok, amelyeket adni tud, illetve melyek azok, amik az ő részéről biztosan nem lehetnek benne egy kapcsolatban. És ezt a listát mondjuk egy évig havonta egyszer átnézni, hogy az előző hónaphoz képest hogyan látja: kihúzna-e valamit valamelyik felsorolásból és beírna--e a helyére valamit, vagy sem? Ilyen módon ebben a periódusban „objektiválódhat” a számára, hogy reálisak-e az elvárásai, vagy sem.

A megoldás másik fele a hétköznapi megélések közelítése az egység felé. Ez gyakorlatilag a feloldódó eggyé válás átélését jelenti a mindennapok során. Ez sok különféle módon történhet meg: van, akinek a harcművészet gyakorlása során az energiákra való ráhangolódás adhatja meg ezt az élményt, van, akinek a természetbe való „belegyönyörödés” és van, akinek egy lélekteli beszélgetés, vagy ilyen írások olvasása, ilyen filmek megtekintése. Ezeken kívül szóba jöhet még az úszás, búvárkodás, tengerben lebegés, az álmokkal való komoly foglalkozás, a játék – amit nem győzelemre játszunk, hanem a játék öröméért –, illetve a szeretkezés, aminek jó esetben definitíve eggyéváló feloldódás a vége, amit orgazmusnak hívunk. És valószínűleg itt lehet tetten érni az egyik okát annak, hogy manapság miért annyira túlhajszolt, túllihegett ennek a területnek a megélése: sokakban van ott az igény, hogy átélhessenek ilyen feloldódást, de a szexen kívül sokszor nem ismernek más lehetőséget ennek a megvalósítására (a szexualitást illetően természetesen ezen kívül még sok egyéb tényező is közrehat a mai korban, amelyek hozzájárultak a jelen helyzet kialakulásához). És persze van, aki a hétköznapi munkáját képes ilyen módon végezni – akkor is, ha ez első pillantásra furcsán hathat (akiket ez érdekel, annak ajánlom figyelmébe Csíkszentmihályi Mihály „flow”-ról szóló írásait). A művészi ihlet is lehet ilyen megélés, akárcsak egy művészi alkotás szemlélése, befogadása közben átélt katarzis, legyen szó műtárgyról, szellemi alkotásról, vagy zenéről. Minden olyan tevékenység, ami direkten célozza ennek az állapotnak az elérését triviálisan idetartozik: jóga, ima, meditáció, relaxáció, autogén tréning, és a többi. Ilyen lehet a csoporthatás is, amely esetben a csoporthoz tartozás érzése önmagában adhat egy feloldódás-élményt, legyen ez  könnyű-, vagy komolyzenei koncert, vagy akár focimeccs (feltételezve persze, hogy az egyén odatartozónak érzi magát a csoporthoz, mert ha nem, akkor tömegben lesz magányos – ami bizonyos szempontból még rosszabb is lehet, mint az egyedüli magány). És persze, ha bármelyik kettő összeadódik – például csoportban meditál, vagy relaxál – akkor felerősödik a hatás.

Hely a szivárványhídon

A fentieken kívül van még három lehetőség, amelyek éppúgy meg tudhatják adni a feloldódást és egyfajta egységérzés átélésének a lehetőségét, mint az eddig felsoroltak, csak megvannak a maguk veszélyei: ezek az alkohol, a kábítószer és a virtuális valóság. Mind a háromtól könnyű függővé válni, és aki egyszer ráérzett ezeknek az ízére, nem biztos, hogy könnyen vissza tud térni a valóságba. Míg az alkohol nagyon régóta rendelkezésére áll azoknak, akik valamiért szerettek volna „elmenekülni ebből a valóságból”, addig tömegesen az utóbbi kettőre ez csak a mai korban igaz. És persze a fiatalok – mivel nekik éppúgy senki nem tanította meg ezeket a dolgokat, ahogy annak idején nekünk sem – a kezük ügyébe eső legegyszerűbb megoldások felé vonzódnak, amint az látszik is a mai koron. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a ma születő gyerekek sokkal nagyobb hányadának van késztetettsége az ilyen dolgokkal való foglalkozásra, mint a korábbi generációk tagjainak, mert most „ilyen a korszellem”, azaz, ez van az időminőségbe kódolva. Amíg mindannyiunk gondolkodása, átlátása nem változik meg ezeket illetően, úgy vélem, hiú remény elvárni a fiataloktól, hogy ők találjanak rá saját maguktól azokra a megoldásokra, amelyeken keresztül építő módon élhetik meg az ilyen irányú késztetéseiket – ehhez a kollektív szemléletnek kellene változnia, hiszen ez határozza meg, hogy milyen lehetőségekkel ismertetjük meg a gyerekeinket (és természetesen nem ez az egyetlen lehetséges ok, amiért valaki drogozhat, vagy iszik).

 Az utóbbi három kivételével a fenti megélések bármelyike veszélytelen lehetőség arra, hogy a nem-evilági Angyal energiáját önmagunk által irányítottan használjuk fel a mindennapokban. A Halak jellegű embereknek éppúgy szükségük van arra, hogy a fentieken keresztül – legalább két-három módon – egyedül is képesek legyenek átélni a feloldódó eggyé válást a hétköznapokban, mint ahogy a társukkal együtt, közösen átélt ugyanilyen élményekre is. A kettőre együtt: egyedül is, közösen is. A másik fontos dolog, amire figyelni kell a kivitelezés során a mérték: ha valaki alulműködi önmagához, a saját, valódi egyensúlyához képest ennek az energiának a megélését a mindennapokban, akkor a fölös, el nem használt Angyal-energia életidegenségben, elveszettségben, talajtalanságban nyilvánulhat meg. Ezek az emberek szoktak sokszor úgy fogalmazni, hogy „tévedésből kerültek a Földre”, „rossz családba születtek”, „elcserélték őket”, és teljesen kaotikus életérzéssel élhetik az életüket. A másik végletnek, a túlműködésnek is megvannak a maga veszélyei, ekkor válhat valaki „elszállttá”, ahogy azt ezoterikus, spirituális útkeresők körében nem ritkán tapasztalni lehet. És a megtalálandó mérték ügyében nagyon fontos, hogy mindenkinek csak önmagához képest értelmezhető az egyensúlya: amennyiben valakit a sorsa művészi, papi pályára akar terelni, vagy éppen apácaként, szerzetesként, esetleg tanítványként találhatja meg az önmegvalósítást, akkor ezeknek az embereknek nyilván sokkal nagyobb „dózis” lesz az egyensúlyos a mindennapokban, mint egy olyan embernek, akit a munkája és önkibontakoztatása a poláris, „normál” világ dolgaihoz köt, és e mellett keresi az Angyal energiájának számára egyensúlyos megélési verzióit a hétköznapokban. Az a Halak személyiség, aki végighalad ezen az ösvényen végül megtalálhatja a saját, egyéni helyét a világban: fél lábbal a valóság talaján, fél lábbal „odaát” állva a szivárványhídon segítheti a többieket a keresésben és a létbeáramló energiák realizálásában.

HÁROM

Feldmár András - Büky Dorottya: A barna tehén fia 

FA: - Van egy üres lap. Ez Isten vagy a Semmi. Rajzolok egy kört a közepébe. Ezzel a gesztussal három részre osztottam: van a külső rész, maga a kör és a belső rész. A kör megteremtésével azonnal hármat hoztam létre az egyből; Atya-Fiú-Szentlélek. Ezután millió és millió apró részletre tudom osztani. Nagyon fontos ez a munka. Aprólékosan, részletesen ki kell alakítani a világunkat, ki kell dolgozni a ragaszkodásokat, a szokásainkat, a kultúránkat, el kell olvasni ezer meg ezer könyvet, kellenek gondolatok, amelyeket komolyan veszünk, emberek, akiket szeretünk és tisztelünk, akikért felelősséget vállalunk, kapcsolatok, amik meghatároznak és amiktől függünk. Nem lehet túllépni azon, amit az ember még nem ért el. A kard akkor kell, amikor benne vagyunk a sűrűjében, hogy rendet vágjunk vele. Ha már messze vagyunk és messziről nézzük, akkor nem kell semmi. A szamszára és a nirvána ugyanaz - ez egy érdekes distinkció, mert először szétválasztjuk, ez  szamszára, ez nirvána, aztán évekkel később rájövünk, hogy haha ez szamszára és nirvána is egyben. Ni-szargadta azt mondta, hogy tulajdonképpen csak két szónak van értelme: "én vagyok", mert ennél több már nem igaz.

Amiről eddig beszéltünk az nem ez. Az nem ez. Eddig arról beszéltünk, hogy a betegségünk az, hogy amikor distinkciót teszünk, akkor azonnal véleményt is kreálunk hozzá; azt mondjuk, hogy ne rakd a dolgokat önkényesen a pokolba vagy a mennyországba félelemből, mert nem oda valók. Ne akard eldönteni, hogy melyik jobb, az Atya, vagy a Fiú a Szentháromságból. Vagy a Szentlélek...

FA: - Nasszredin rámutat arra, amiről az előbb beszéltünk, hogy abban a pillanatban, amikor megjelenik az életemben a másik, aki nem én vagyok, az olyan vihart kavar nekem, hogy már soha többé nem lesz ott semmi, ahol eddig volt. Pláne egy feleség vagy egy férj, vagy egy megszülető gyerek képes teljesen újraformálni az életet. De bárki képes erre a mutatványra, aki hatást gyakorol ránk. Ami addig az ember gondolataiban a helyén volt, az összevissza fel lesz forgatva.

Vannak, akik képesek felforgatni mások életét, behatolni mások személyes tereibe a puszta létezésükkel. Hatást gyakorolnak, befolyásra tesznek szert, akár akarják, akár nem... A karizma az élet teljes intelligenciája, amikor az ember nem rejt el semmit, nem titkol semmit, túl van minden szégyenen. Persze mindez nem jelenti automatikusan, hogy a karizma jó. Rengeteg karizmatikus szörnyeteget ismerünk...

A karizma és a hozzá tartozó önbizalom akkor tud kifejlődni az emberben, ha talál olyan környezetet, ahol szeretik, bátorítják, megerősítik, jóváhagyják. Ha mondasz valamit én megerősíthetlek anélkül, hogy egyetértenék a mondandód tartalmával. Nem "egyetértek" vagy "nem értek egyet", hanem komolyan veszem, amit mondtál. Megéreztetem veled, hogy komoly vagy, hiteles vagy, fontos vagy nekem, hogy örömömet lelem benned. A szeretet lényege, hogy valaki örül annak, ami a másik, úgy ahogy az van. 

Egy feje tetejére állított fa meghal. A próba az, hogy a tanítvány véget tud-e vetni más életformáknak. Ahhoz, hogy éljen az ember az kell, hogy ölni tudjon.  Ez egy régi istennek hozott áldozat emlékét őrzi. Fel kell áldozni valamit ahhoz, hogy az ember éljen. Aki nem hisz ebben a képességében, azt megtagadja az imaginációját, elveszit a képzelőerejét.

Innen

D:- És ez mitől van?

FA: - Hát, hogy az embernek eddig olyan volt az élete, hogy semmi, amit elképzelt nem valósult meg. De erről nemcsak mások tehetnek. Reálisan kell fantáziálni. Például el lehet képzelni, hogy Budapesten a II. kerületben vannak emberek, akik komolyan vennének engem vagy téged. Nem Hollywoodban vagy Irian Dzsaján, de itt a szomszédban lehet ilyen ember. Nagyon sok páciensem van, aki amikor engem megtalált, akkor döbbent rá, hogy mennyire meg volt fosztva fontos dolgoktól. Mert amíg az ember nem kapja meg a figyelmet, nem is hiányzik neki. Vagyis hiányzik, de nem tudja, hogy mi az, ami hiányzik. Az nagyon fáj, ha valaki rájön, hogy negyven évig nem volt egyetlen olyan ember sem, aki komolyan figyelt volna rá. Ha nem akarja tudomásul venni, hogy milyen óriás a veszesége, akkor tovább veszít. Akkor átsétál azokon, akik kellenének neki, inkább azt hiszi, hogy a világ olyan, hogy azok az emberek, akik őrá figyelni tudnának nincsenek is, nem is léteznek. Ha elhiszi, hogy vannak ilyen emberek, akkor meg kell siratni, hogy eddig nem találkozott velük, és el kell indulnia, megkeresni azt vagy azokat, akikre szüksége van, akik rá figyelnek, nem a szerepeire, a maszkjaira. Ha valaki keres, az talán talál. Elébe toppan valaki, aki bátorítja, komolyan veszi, örül neki, szereti, csodálatosnak látja, élvezi.