Karinthy Frigyes: Festék

Még egy kis rúzst dörgölt szét ajkain, a szemét fekete irónnal kendőzte, a tincseket elsimította homlokából, és megperdült előttem: habfodrok örvénylettek, szalag röp­ködött, gyémánt villant, illat remegett.

– Szép vagyok? – kérdezte a két ajakformájú festék­csík, picit szétnyitva, annyira csak, ameddig a csík vége engedte, és a hegyesre simított pillák felcsaptak.

Csodálkozva mosolyogtam.

– Szép mondtam aztán, mert eszembe jutott, hogy ugyanezzel az arccal, ugyanezzel a perdüléssel, ugyanígy kérdezte már egyszer ezt, és mintha ugyanilyen körülmé­nyek között lettünk volna akkor is – és mert emlékeztem, hogy akkor szép volt és kívánatos. De furcsa volt, hogy minderre emlékeztem: a mozdulatra, amivel szájához emel­te a festékrudacskát és az irónt – de hogy közben mi volt, merre jártam, és merre járt, és ki volt, és ki voltam, és honnan ismertem – erről már nem tudtam semmit. Lehet, hogy olvastam csak valahol, vagy láttam a képtárban – de nem, hisz az álom íze és melege is ott borzongott az em­lék hátterében.

Mire a lépcső aljára értem, ennek az álomnak az íze elöntötte hangulatom – forró lett a szemem, és halánté­kom lüktetett..

A hallban utolért.

- Megyünk?  – lehelte a Coty Lorigan. És az illatos pú­der egy pillanatra megcsiklandozta arcom.

A gépkocsiban mellemre bújt. Ekkor már tudtam, mi volt az álom: lent, a patak mentén, vadvirágok közt, két kapkodó kéz, vonagló meztelen lábak, furcsa fanyar szag, és tágra meresztett, ijedt szemek. Gidaszarv! Boldog is­ten! hogy el tudtam felejteni, micsoda ujjongó öröm, mi­csoda kacagó ragyogás – fűnek, fának, levegőnek, nap­sugárnak értelme, hogy mégis eszembe jutott!

Innen

Részegen dadogtam valamit... hát te vagy az, te vagy az ?

Az illat és fodor suttogva felelt és lihegett a fülembe, kábítóan, epedőn.

– A Singerné... láttad?... de nem igazi gyémánt... könnyű neki... nyertek rajta... és nem az ura vette... nekem a Kató mondta... az a szőke, a krepp-muszlinban... az alakja jó... de a lábai nagyok.

– Így felelt és libegett illat és fodor... Egy percre meg­ütköztem... eh! talán nem jól figyeltem, hogy nem ér­tem... majd, majd, odafent...

A gépkocsi nagyot fordult, zökkent, lassított. Fény­szóró simította végig a partot  – ez volt az a patak: érez­tem a vadvirág szagát. Tovább! –

Karjaimban vittem fel a lépcsőn, lihegve, dagadó iz­mokkal. Ajtó csapódott, még hallottam a kapus csoszogó lépteit elhalni az udvarban. Aztán csönd lett – ajtó, ablak bezárva –, és én egyedül, zsákmányommal. A pamlagon feküdt, már nem beszélt, behunyta a szemét.

A kislámpát gyújtottam fel, aztán óvatosan közeledtem. Az volt a tervem, hogy így csókolom meg, puhán és óvatosan előbb, behunyt szemmel. De a két vörös csík megzavart: visszamentem a pipereasztalkáig, és szarvasbőrdarabkát hoztam, hogy ledörgölöm.

Hamar lejött: de alatta nem találtam az élő arc puha­ságát – halványabb, de keményebb festékréteg volt alatta,

Régebbi kendőzés nyoma. Igen, ez volt az, emlékeztem, pár hónappal előbb, mikor először láttam.

Nagyobb bőrdarabot hoztam, és most dörgölni kezd­tem az egész arcot, a szemeket és a finom, szép vonalú arcot. Lassan engedett a festéklárva, spirituszt öntöttem rá finom rétegben: erre levált az egész. Soványabb kép maradt alatta, de ez is festék volt – igen, ráismertem a művész keze nyomára.

Most már dühödten fogtam neki, hogy lerántsam ezt a réteget is. A lámpa fénye vibrált, alig láttam már vala­mit: csak ujjaim érzékeny tapintása vezetett. Újabb réteg vált le alatta, újra festék. Felordítottam, és az egész üveg tartalmát ráöntöttem. Aztán gyúrni és dörgölni és kapar­ni kezdtem, hogy elevenig jussak – a festékmaszk meg­lazult, engedett, szétfolyt ujjaim közt –, két kezem csupa színes lucsok volt, a pamlag két oldalán vastag patakban, lassan csurogni kezdett. Egyszerre azt éreztem, hogy a pamlag bársonyát gyömöszölöm már. .. Rémülten kap­tam a lámpához és odatartottam.

A test ott feküdt a pamlagon, de a fej nem volt sehol. Feloldott, szennyes festékfolt maradt a helyén, amit szürcsölve szívott be a pamlag bársonya.

Torkom kiszáradt.

- Mit bánom most már – hörögtem –, hiszen az arc csak cégér volt úgyis – nekem a teste kell!

És egyetlen mozdulattal lerántottam a selymet, hogy mohón belekapjak... De nem találtam inget alatta: egy másik ruha volt... igen, ráismertem, amiben elsuhogott mellettem, annak a másiknak a karján... Ezt is letép­tem... most egy kosztüm következett... ez volt az, amit a bankártól kapott. A kosztüm alatt lányos, világos és virágos batiszt: az édesanyja vette, mikor férjhez akarta adni... Középen hasítottam ketté... ez alatt csak megtalálom? És belenyúltam a hasadékba.., valami puha, selymes tárgy akadt a kezembe – kirántottam, csipkés pó­lya volt, üresen, lelógó szalagokkal – a pólya, amibe tet­ték, mikor világra jött. De ő nem volt sehol, s a pamlagon gyűrött, szertekuszált rongyok hevertek.