A feketerigó a ligetben élt.
Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok.
Azért is hívják feketerigónak.
Nem tudom, ki hogy van ezzel a
színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal
vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is
tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő
fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még
hány.
A feketerigó fénylő fekete volt.
És nem tetszett neki a fekete szín.
Se fénylőn, se puhán.
Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett – mert még vidámnak
gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: „Csk, csk, csk!” Olyan szép piros
tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint
a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé.
Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a
legrútabb madár a ligetben.
Bánata akkor vált mégis szívbe
markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak:
– Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki
reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám
kenyérmorzsával meg kölessel.
– Aha – mondták a madarak.
Egyedül az uhu mondta, hogy „uhu”. Talán azért,
mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást
nem tud mondani.
A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a
kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek
viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak
legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a
gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a
bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők
igen mogorvák, nincs is szükségük barátra.
Na és persze a feketerigónak sem volt barátja,
mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így
volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja
elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát.
Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig
ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: „Én szívesen lennék
barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. – S
kis szünet után még azt is hozzágondolta: – és a kisfiút is nagyon szeretem. –
De mégsem mert előbújni. – Éppen én kellenék neki – morfondírozott –, amikor
ilyen csúnya vagyok! Fekete!”
Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem
sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások
előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és
nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra
vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána
kiabált:
– Gyere vissza egy hét múlva!
Talán ha az öreg festőművész nem lakik a
közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám,
mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű – mert abba
szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú
festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz
mellett. „Majd ragyogok én egy hét múlva” – gondolta, s mivel a zöld
festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa
zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld – és a
csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét
is zöldre mázolta. „Na, most jöhet a kisfiú” – gondolta, s úgy óvta magán a
zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett.
Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a
tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt – mivelhogy
szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke.
Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak,
biztatták:
– Ne félj, most lesz valaki!
– Én szívesen lennék a barátod – mondta ekkor
elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor
mögül.
Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva
maradt a csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem)
meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a
ligetben.
A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek.
– Nicsak – mondta –, egy uborkamadár.
Nevettek, ahogy a torkukon kifért.
– Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske – toldotta
a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna
szégyenében.
A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy
megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta:
– Ne haragudj, de én nem ilyen
madárra gondoltam.
Huss – elröppent gyorsan a feketerigó.
„Cskcskcsk – korholta magát mérgesen –, mert
ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma
zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a
fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na
de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.”
Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem,
az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent
magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a
gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid
lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék
a fehéren!)
Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint
amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.
– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a
kisfiú.
– Nem látod, gólya vagyok – mondta kicsit
ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává
alakulás.
– Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani
– mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a
mentőket.
Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért,
mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta:
– Ne haragudj, nem ilyen madárra
gondoltam.
A feketerigó fél évre elbujdosott
bánatában. Hiába jött a
kisfiú, hiába keresett madár barátot.
A feketerigónak meg fájt a szíve: „Hej, csak
szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!”
A kisfiú egyre szomorúbb lett.
– Most már az uborkamadár sem akar velem
barátkozni – mondta.
A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát
kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra!
A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint
a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán
egy kicsit jobban.
Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra
próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig
tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár – gondolta –, még a
latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus
(mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus
Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus.
Talán még szebb is.
És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy
hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan
lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a
sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki.
Azon a héten is eljött a kisfiú barátot
keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia.
A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a
bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől.
– Nicsak, egy csodálatos sárgarigó – mondták.
A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a
szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. „Valami nagyon
furcsa ezen a madáron” – gondolta, és oda is szólt neki:
– Füttyents egyet!
– Nem füttyentek – mondta nyeglén a feketerigó.
Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja
fütyülni, hogy „Huncut a bíró” meg „Fütyül a rigó”, a feketerigó meg csak
annyit tud: „Tiutu.” Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis
más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt
fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: „Huncut a
bíró.”
Csakhogy megszólalt a kisfiú:
– Ne haragudj – mondta
elszomorodva –, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik
barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen
tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt,
csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy
ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?
A feketerigó keserves sírásra
fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.
– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta
neki.
– Azért sírok – zokogta a madár
–, mert a feketerigó én vagyok.
Ámulva néztek rá, nem akarták
hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a
gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete.
– Istenem, de buta madár vagy te
– mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a
patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még
akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt
olyan, mint egy igazi feketerigó.
– Mit gondolsz, lekopik? Leszek
én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár.
– Biztos – mondta a kisfiú,
azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a
szamár feketerigó nem pingálja magát.
Képek innen.
I’m extremely impressed with your writing skills as well
VálaszTörlésEither way keep up the excellent quality writing, it is rare to see a nice blog like this one today.
Thanks for sharinhg!
bigasoft-video-downloader-pro-crack