Orvostudomány a feje tetején III.

"Nem a valóság kínozza az embert, hanem A KÉP, MELYET ALKOT MAGÁNAK RÓLA." (Epiketos)

Miután a legutóbbi fejezetben a leggyakoribb betegségekre és a hozzájuk tartozó konfliktusokra tértünk ki, az elkövetkezendőkben még néhány nagyon széles körben elterjedt betegséget ismertetünk, és egy sor más olyat, amelyekre túlságosan gyakran gyógyíthatatlanként tekintünk. Sajnos, túl sok beteg ember van meggyőződve arról, hogy ez maga az elkerülhetetlen vég, amit csak rövidebb-hosszabb ideig elodázni lehet. E sulykolt hiedelemre alapozzák az egészségügyi hatóságok és a gyógyászati ipar a kutatási és kezelési célzatú iszonyatos befektetéseket. De ez még nem minden. Ezek mellett egyházi, karitatív, iskolai és társadalmi szervezetek tömege intéz felhívást önkéntes adományozásra. Kéretlen jóakaróink hangos és nagyszabású reklámkampányokat rendeznek, amelyeket megelőzésül szolgáló információként adnak el, valódi céljuk azonban, hogy félelmet, konfliktust keltsenek az emberekben! Ne felejtsük, hogy a félelem, a konfliktus az, ami beteggé tesz! 

Az áttét

Vegyük példának a nők - sajnos, túlságosan is gyakori - esetét az emlőrákkal. Korábban már láttuk, hogy egy jobbkezes nő, akinek a bal mellében keletkezik daganat, egy olyan súlyos érzelmi megrázkódtatást élt át, amelyben ő és a gyermeke érintett, tehát egy függőleges irányú (szülő-gyermek) konfliktusról van szó. Ha ezzel szemben a jobb mell érintett, vízszintes irányultságú konfliktusról van szó, ez legtöbb esetben a  partnerrel kapcsolatos. Gyakran előfordul, hogy az egyik mellet eltávolítják, és közvetlenül azt követően csontrák alakul ki ugyanazon a helyen, ahol az amputációt végrehajtották. A diagnózis: áttét. Mivel a nő állandó orvosi ellenőrzés alatt van, rögtön sugárterápiával kezelik, hogy a csontrák áttétnek megálljt parancsoljanak! Rövid idővel később tüdőrákot diagnosztizálnak, a diagnózis szintén áttét. A legtöbb ilyen esetben az előrejelzés már igen aggasztó.

A példánkban szereplő nő egy borzalmas érzelmi megrázkódtatást élt át, mert a fiát egy autó elgázolta, és két hétig életveszélyben, kómában volt. Az emlőrák az agy biológiai megoldása, hogy tápláló tejet válasszon ki az élet-halál közt lebegő, önmagát ellátni képtelen fiának. Ha az anya megbirkózna az érzelmi traumával, az agya megfordítaná a kiadott parancsot, és elkezdődne a helyreállítási szakasz. A daganat betokozódna, vagy mykobaktériumok jelenlétében elsajtosodna. A kezelőorvosa megoperálja, leveszi a mellét a hivatalos, iskolában oktatott orvostudomány szabályai szerint. Vajon mit érez az a nő, aki az altatásból felébredve látja, hogy megcsonkították? Ön mit érezne? Egy második heves érzelmi megrázkódtatást él át, ezúttal egy kisebbrendűségi, értéktelenségi konfliktussal. Az agy aktiválja a konfliktusnak megfelelő biológiai programját, hogy elbontsa a csontsejteket azon a helyen, ami miatt a nő értéktelennek érzi magát. Szó sincs tehát áttétről, ez egy második érzelmi megrázkódtatás!

A hagyományos orvostudomány álláspontja, hogy szervezetünkben a rosszindulatú, rákkeltő sejtek az elsődleges betegségi gócból, a vérereken vagy a nyirokrendszeren át elvándorolnak, és másutt is rákot okoznak... Ez badarság! Úgy látszik, még arról is megfeledkezünk, hogy a mellrák esetében sejttömeg növekedésről van szó, míg a csontráknál a sejtek elbomlásáról, azaz pontosan az ellenkezőjéről! Ezek a daganatsejtek fölöttébb elvetemültek és intelligensek lehetnek, hogy útközben hipphopp fordított működésre váltanak át! Közben megfeledkezünk a nagy falósejtekről is. Hiszen ezek a hatalmas immunsejtek egyszerűen felfalják az azonosíthatatlan, sérült vagy nemkívánatos betolakodókat, miközben ösztökélik a többi immunsejtet is. Nagy mennyiségben képesek baktériumokat, vírusokat felfalni anélkül, hogy belepusztulnának. Arról se feledkezzünk meg, hogy az áttét elmélete a mai napig tudományos feltételezés, amit a valóságban, laboratóriumban soha nem tudtak bebizonyítani! Az érintetteket mégis e feltételezésnek megfelelően kezelik... 

"Kedves Asszonyom! - így szól az orvos - Kemoterápiát kell kapnia, mert a rákja átterjedt a csontokra is, és az áttéteket meg kell állítanunk!" - Ezen a ponton újabb súlyos érzelmi megrázkódtatás következik be. Ha a diagnózisokozta érzelmi megrázkódtatás ismét kisebbrendűségi érzésekkel jár, a csontráknak ezzel újra rendesen befutunk! Ha a súlyos érzelmi megrázkódtatás ezzel szemben halálfélelmet vált ki, mert "Tehetetlen vagyok, az áttéttel szemben, ellephetik az egész testemet, mi lesz velem!", - az agy beindítja a megfelelő biológiai programot, és gondoskodik a tüdőhólyagocskák elszaporodásáról, hogy azzal több oxigént tudjunk felvenni, és ennek következtében túl tudjunk élni. így jön létre a tüdőrák! Ez véletlenül sem áttét, hanem egy harmadik súlyos érzelmi megrázkódtatás! E fejtegetések alapján az áttét fogalma is nyilvánvalóan veszít eredeti jelentéséből.

Világossá válik tehát, hogy egy diagnózis közlésénél mindig kötelező a legnagyobb elővigyázatossággal eljárni, ha el akarunk kerülni egy új, tragikus következményekkel járó érzelmi megrázkódtatást.

A kemoterápia

Akkor hogyan magyarázhatók a gyógyulási sikerek a kemoterápiás kezelések után? Hamer doktor szerint ezek a betegek a kemoterápia ellenére gyógyulnak meg! Azzal magyarázza, hogy a rákműtétek kb. 30 százalékánál valójában egy régi daganatról van szó, ami veszélyt már nem jelentett a beteg számára. Ha a páciensek e 30%-át egyszer is kemoterápiának vetik alá, akkor Hamer doktor szerint teljesen érthető módon, sokukban félelmek támadnak a kemoterápiás kezelés miatt. Ezek az emberek egy új, a diagnózis okozta konfliktusba kerülnek, és végső soron belehalnak ennek következményeibe. Viszont mindazok, akik a kemoterápia vagy a régebbi, betokozódott rák eltávolítására tett sebészeti beavatkozás ellenére nem szenvednek el súlyos érzelmi megrázkódtatást, teljes bizonyossággal felépülnek. 

AIDS

A negyedik alaptörvényről szóló fejezetben már volt szó az immunrendszerről, amelyre a hagyományos orvostudomány úgy tekint, mint szervezetünk egyfajta védelmi hadseregére, amely mindenkor készen áll, hogy az ellenséges támadásokkal megküzdjön. Az Új Orvostudomány szempontjából az immunrendszerre egy kevésbé fontos szerep hárul, ami a szervezet biológiai folyamatainak megváltoztatására korlátozódik. Gyakorlatilag kaput nyit a mikrobáknak, amelyek a hideg szakaszban bekövetkezett károk helyreállításához szükségesek. Ezt a kaput pedig a mikrobák munkájának befejeztével - tudtunk nélkül - önműködően bezárja. Béke! Intelligens együttműködés. Ami pedig a HIV-vírus veszélyességét illeti, az orvosi irodalomban oldalak ezreit írták már tele anélkül, hogy végeredményre jutottak volna. Mindig adódnak új felfedezések, amik a korábbiaknak ellentmondanak. A diagnózisok is körülbelül így hangzanak: ha valaki tuberkolózisban betegszik meg, és vérvizsgálata nem mutat HIV-vírust, tuberkolózisa van. Ha TBC-ben betegedett meg, és előfordul HIV-vírus a vérében, akkor ő AIDS-es és nem tuberkolózisos. Nagy a valószínűsége, hogy nagyon sok ember HIV-vírus hordozó, de amíg erről nem tudnak, és nem rettegnek tőle, addig ágyukban fognak meghalni, százéves korukban. Mert vajon mi zajlik le egy személyben, akivel egy rutin vérvétel után közlik, hogy Ön HIV-pozitív! - ebben az esetben bekövetkezik egy ún. orvosi diagnózisközlés okozta súlyos érzelmi megrázkódtatás. Ha a személynek sikerül valamilyen formában időlegesen túltennie magát rajta, ettől kezdve akkor is Damoklész kardjával a feje fölött él. Aki ezzel szemben villámcsapásként éli meg a diagnózis közlését, az azonnal megbetegszik, a diagnózisközlés kiváltotta érzelmi sokknak megfelelő betegségben.

Bénulással járó megbetegedések

A betegséget kiváltó konfliktus mindig hasonló: az agy a mozgás irányát illetően két, egymásnak ellentmondó parancsot kap, melyek intenzitása és időtartama is különböző lehet. A konfliktusok belső lényegi különbségei határozzák meg, hogy izomszövetmegbetegedés vagy szklerózis multiplex alakul-e ki annak megfelelően, hogy a konfliktus következtében létrejövő érzelmi megrázkódtatást egy képzeletbeli, vagy egy megtörtént esemény váltja-e ki. Tehát nem ugyanaz a következménye, ha félelmet vagy más negatív érzelmet, pl. bűntudatot olyan esemény miatt érzünk, ami már megtörtént, vagy olyan miatt, ami még meg sem történt.

Vegyünk két példát: elmegyek kirándulni az egyik barátommal, és egyszer csak akaratlanul meglököm, ő pedig egyensúlyát vesztve előrebukik egy szakadékba és szörnyethal. A konfliktus, amit ezt követően átélek azon a tényen alapul, hogy én voltam az, aki lelökte. A következmények borzalmasak, és ha nem sikerül túltenni magam rajtuk, ha nem fejezem be az önmarcangolást, a bűntudatot - ami az egyik legsúlyosabb negatív érzelem - szüntelen gyötörni fog a lelkiismeret. Ezzel viszont, bármennyire is szeretném, sem a múltat, sem a jövőt nem tudom megváltoztatni. Abbeli szándékomban, hogy rendbehozzam a történteket, elpusztítom azokat az izmaimat, amelyek a lökésben részt vettek. Másik példa: ha ezzel szemben nem tudok úszni, de félek, hogy vízbe pottyanok - de még nem estem bele - az esemény tehát még nem történt meg, akkor a konfliktus szklerózis multiplex - látászavarral, bénulásokkal járó, többgócú idegrendszeri megbetegedés - formájában fog megnyilvánulni. Itt kivetítésről, képzeletbeli eseményről van szó! Agyunk megtalálja a vízbe esés félelmének konfliktusára a gyakorlati megoldást azáltal, hogy mozgásképtelenné tesz minket. Az agyunk elvágja a vezetékeket, ezért az idegek nem vezetik tovább az elektromos ingerületet az izmokhoz, ami bénuláshoz vezet.

• "Nem tudok elmenekülni ez elől a.../", "Nem találom a kiutat ebből a.../", "Nincs, aki segítsen rajtam!" - a lábak bénulásával jár;
• "Nem tudom megtartani ezt a...!", "Nem tudom visszautasítani ezt...!", vagy "Nem tudom kivédeni ezt...!" - a bal kar bénulását okozza a jobbkezes férfiaknál, és a jobb kar bénulását a jobbkezes nőknél;
• "Nem tudom elkerülni...!" - a hát és vállizomzat bénulása következik be;
• az újszülött bezártságtól való félelme okozza a gyermekbénulást;
• járással, vagy védelemre szoruló gyerekekkel kapcsolatos konfliktus a lábak bénulásához vezet.

A hideg szakaszban minden ilyen esetben a - konfliktus erősségétől függően - bénulás következik be, az idegek sűrűségének fokozódó csökkenése miatt. A konfliktus megoldásakor a mozgató funkciók átmenetileg még tovább csökkennek, s ettől félelem támadhat a páciensben. Amennyiben eluralkodik rajta a pánik, akkor veszélybe kerül, mert a negatív érzelmeivel a konfliktust újjáélesztheti. Hirtelen és kontrollálhatatlan rángásokra kerül sor, majd fokozatosan helyreáll az idegek sűrűsége az izomszövetben. A helyreállítási szakasz időtartama gyakran arányos a konfliktus időtartamával és intenzitásával.

Parkinson-kór

A Parkinson-kór esetén egy mozgással kapcsolatos konfliktusról van szó, amelynél a konfliktusaktív és helyreállítási szakaszok folyamatosan váltogatják egymást. A remegés a helyreállítási szakaszban lép fel, de ettől a betegnek félelme támad, és ismét visszaeshet a konfliktusaktív szakaszba. Ebből adódik a tünetek fokozódó romlása.

Szklerozis multiplex

A látászavarral és bénulásokkal járó, többgócú idegrendszeri megbetegedés diagnózisa azon a tényen alapul, hogy a betegnél a mozgási zavaron túl még látási problémák is mutatkoznak. Ez azt jelenti, hogy a páciens a mozgási zavarai miatt egy másik konfliktust is megél, amely félelemmel és aggódással tölti el. Ez a retinán fekélyképződéshez vezet, és kettőslátást vált ki a meleg szakaszban.

Beszédzavarok

Mindig ugyanarról a sablonról van szó: az agy két, egymásnak ellentmondó parancsot kap a beszédre vonatkozóan. A következmények az átélt konfliktus súlyossági fokának megfelelően, a kifejezési nehézségektől és dadogástól az érthető beszédre képtelenségen át a teljes némaságig terjednek.

Nyaki merevség

A nyaki merevség egy intellektuális önbecsmérlési, önértékelési konfliktusra utal: az ember szívesen elfordítaná a fejét, hogy megnézzen valakit vagy valamit, de például erősen vallásos beállítottsága miatt uralkodik magán, és nem teszi. Az agy a nyak mozgatása tekintetében két, egymásnak ellentmondó parancsot kap. A konfliktus egy ösztönös belső érzelmi késztetés és az értelmünk, önuralmunk között keletkezik: "Odanéznék, de nem szabad...!" - mert az illetőnek rossz érzései támadnának, mert elkötelezve érzi magát, hogy ne nézzen oda, de lehet akár erkölcsi ok is, akár neveltetés, félénkség, szégyenlősség, bátortalanság, szemérmesség stb.

Túlérzékenységek, allergiák

Nincs allergia egy korábbi súlyos érzelmi megrázkódtatás nélkül. Egy professzor, aki az allergiákra specializálódott, egy nap a következő, kissé leegyszerűsített, de mégis teljesen igaz megállapítást tette: "Ha egy súlyos érzelmi megrázkódtatást élünk át, és ugyanabban a pillanatban egy tehén mellett haladunk el, allergiásak leszünk a tehenekre. Ha ezzel szemben a súlyos érzelmi megrázkódtatás pillanatában éppen narancsot eszünk, akkor a jövőben allergiásak leszünk a narancsra." Anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, az emberek - és ugyanígy az állatok is - emlékezetünkbe véssük a súlyos érzelmi megrázkódtatás minden kísérő körülményét. Ha egy későbbi időpontban ezek a körülmények ismét előállnak vagy összeállnak, kiváltják azt, amit mi általában túlérzékenységnek (allergiának) nevezünk. Már akkor is, ha csak tudatára ébredünk ennek a mechanizmusnak, és a konfliktus pillanatát megkeressük, ami nem mindig könnyű, az már elegendő, hogy az allergiának haladéktalanul véget vessünk. 

Fogszuvasodás

Számtalan kutyafajta létezik. Ha szeretik őket, akkor mindig barátságosak, kedvesek s vidámak. Ha a kutyák találkoznak egymással, és szimpatikusnak találják egymást, vinnyogásszerű hangot hallatnak, és farkukat vidáman csóválva, körbeszaglásszák egymást. Ha éppen nem vágynak társaságra, és nincs kedvük barátkozni, ugatnak, morognak, esetleg fogaikat vicsorítják. Egy bernáthegyi és egy tacskó, akiket nem szeretgettek kölyökkorukban, nagyon félnek mindentől, mindketten utálják az idegeneket. Még egymást is. Ha találkoznak, és meglátják egymást, morognak, átmennek az út másik oldalára, és vicsorognak egymásra. A tacskó legszívesebben beleharapna ebbe az óriási állatba, de hát olyan kicsi, nem teheti meg. Úgy érzi, ez egyszerűen lehetetlen számára. Hű, mit megadna a bernáthegyi azért, ha ezt a vakarcsot egy harapással lenyelhetné, de hát ő meg jóval nagyobb, meg hát annyira nem is éhes. Ezért uralkodik magán. A tacskó így morgolódik magában: "Nagyszájú szőrmók! Legszívesebben beleharapnék, de nem tehetem meg, túl kicsi vagyok, túl gyenge, nem vagyok képes rá!" - Ez egy testi feltételekből adódó megalázottsági, önértékelési vagy kisebbrendűségi konfliktust eredményez, ami csontsejtelhaláshoz vezet azon a ponton, ahol a harapás - ösztönök, indulatok levezetése - nem lehetséges, vagyis a fogakon: ezért lyukak keletkeznek a fogán. Ezzel szemben a bernáthegyi belül így bosszankodik: "Kis feleselős vakarcs, jobb is, ha hallgatsz...! Ej, de szívesen móresre tanítanálak, megtanítanám neked, hogyan kell jól viselkedni...! Ötször akkora vagyok, mint te, és ha megtudná a többi kutyacimborám, hogy lealacsonyodtam hozzád, még a végén kiközösítenének...!" - és egy erkölcsi töltetű önmegalázási konfliktust él át, ami együtt jár a fogzománc sejtfelszívódásával, tehát a fogszuvasodással, amit mi tudatlanságunkban a mikrobák tevékenységének tulajdonítunk.

Lelki betegségek és elmebajok

Ezek mögött az általános és semmitmondó fogalmak mögött a valóságban mély szenvedés rejlik, ami megsemmisíti az egyéniséget, s ezzel beszámíthatatlanná válik. Tehát itt sem testi jellegű, klinikai vizsgálatok által kimutatható megnyilvánulással van dolgunk, hanem viselkedési zavarokkal, amelyek az ebben az állapotban lévő embereket mind a mai napig a társadalom peremére szorítják. De még ezekben az esetekben is a természet különprogramjairól van szó, amelyeknek konkrét oka és értelme van: éppen ez a különleges állapot, melyben azok az emberek vannak, akiket elmebetegeknek nevezünk, teszi lehetővé azt, hogy a világ egy részétől átmenetileg elszigeteljék magukat, és egy nagy levegőt vegyenek a normalitásba való lehetséges visszatéréshez.

Hamer doktor szerint minden elmezavarnak a következő két közös jellegzetessége van:

• tudathasadás következtében fellépő megváltozott valóságfelfogás (skizofrén konstelláció) alakul ki. Ami mindig akkor lép fel, ha egy személy egyidejűleg két vagy több traumát él meg, és ezek mindkét agyféltekében aktívak maradnak. Ez megzavarja az agy alapritmusát, és a páciens egy teljesen más, saját valóságban találja magát. A súlyos érzelmi megrázkódtatás fajtájától és elhelyezkedésétől függően ez megnyilvánulhat búskomorság (depresszió), nagyzási mánia (megalomania), üldözési mánia (paranoia), kényszerképzetek formájában, tudathasadásos elmezavartól (szkizofrénia), egészen az őrület és mánia legszélsőségesebb megnyilvánulásáig. Pontosan ez a különleges agyi szituáció az, ami megmenti a páciens életét akkor, amikor az egyik konfliktus megoldódik, mivel a megváltozott valóságfelfogás miatt az agyban nem képződik helyreállítási vizenyő (ödéma), ami különben szervi szinten az életfolyamatok felborulásával egyenesen halálhoz vezetne.
• hormonális patthelyzet jön létre. Az életkortól - gyerekkortól, ifjúkortól, felnőttkortól, időskortól - függően változik a női nemi hormon (az ösztrogén), sárgatesthormon (progeszteron) és férfi nemi hormon (tesztoszteron) mennyisége és aránya, a biológiai követelményeknek megfelelően. De bizonyos helyzetek fellépésekor - életkortól függetlenül - bekapcsol egy másik szabályozási mechanizmus, amit Hamer doktor "hormonális patthelyzetnek" nevez. A férfi, női hormonok egyfajta "kiegyensúlyozódása" jön létre, és ezzel a személy elveszíti a mindenkori nemére jellemző sajátosságait: férfinál alábbhagy agresszivitása és szexuális aktivitása, a nők pedig kevésbé engedékenyek, és csökken bennük a vágy. 

A farkasoknál a domináns hím a területhatárok fenntartásáért felelős, mindig felemelt farokkal jár, és a környéken ő az egyetlen farkas, aki nősténnyel pározhat. A falka többi hímje hormonális patthelyzetben van, hogy a falkavezérrel szembeni agresszivitásukat és szexuális késztetéseiket lecsökkentsék. Ok azok a „másodrangú" farkasok, akik behúzott farokkal járkálnak, nincs joguk a párzásra, és állandó területvesztési konfliktusuk van. Lehet viszont, hogy ezek között a másodrangú farkasok között van egy dilis, aki a területvesztési konfliktusával egyidejűleg még valamilyen más konfliktust is megélt, és ezért tudathasadás következtében fellépő megváltozott tudatállapotba (szkizofrén konstellációba) került. Ez a falka „bohóca", a félnótás udvari bolond, akinek mindig van kedve játszani, a nőstényeknek kacéran a mancsát harapdálni, amit persze nem kell tőle komolyan venni..., hacsak valami rendkívüli nem történik: pl. egy vadászatban megsebesül és elpusztul a domináns farkas, a vezérhím. A falka vezér nélkül olyan, mint egy kormányos nélküli hajó. De egyetlen „alárendelt farkas" sem lehet falkavezér, hiszen az „újra megtalált terület" miatt infarktusban elpusztulna. Csak a „dilis farkas" képes arra, legalábbis átmenetileg, hogy a vezér szerepét átvegye: a szkizofrén konstellációja az, ami megakadályoz egy tragikus agyi helyreállítási ödémát, éppen ez óvja meg a haláltól. 

Búskomorság, depresszió

A búskomorság  különböző formákat ölthet az érdektelenségtől, közömbösségtől, az életkedv hiányától (az apátiától) a súlyos búskomorság (depresszió) állapotáig nyúlhat, melyekben az érintett személy levertnek érzi magát. Mintha egy ólomköpenyt viselne. Állandóan sír, a múlt fogságába esett, és nem érzi magát képesnek, hogy a jövőre gondoljon. A személy tehát egy olyan állapotban van, amelyben minden erejét felemésztik az őt ért eseményekre adott válaszreakciói. Semmilyen külső dolog nem tudja kibillenteni ebből az állapotból ezeket az embereket. Esetükben is egy tudathasadás következtében fellépő megváltozott valóságfelfogás (skizofrén konstelláció) áll fenn, vagyis a területvesztési konfliktus mellet még egy másik konfliktus is aktív, és ráadásul hormonális patthelyzetben is vannak. A nő megéli női hormonjai csökkenését, míg a férfi nőiesebbé válik. Ezért lép fel gyakran a változó korban lévő nőknél is búskomorság (depresszió), mert a testük lecsökkenti a női nemi hormon (az ösztrogén) szintjét, és ennek megfelelően növekszik a férfi hormonok mennyisége. Viszont, ha a női hormonok kissé eluralkodnak, rendszerint hisztérikus vonásokkal járó mániás depresszió alakul ki. A levertség állapotában a személy számára lehetetlen, hogy azon igyekezzen, hogy a konfliktust azonnal megoldja. Hamer doktor szerint gondoskodni kell arról, hogy az illető hosszan kibeszélhesse magát, felépülését pedig a hormontermelést stimuláló E-vitamin fogyasztásával kell megtámogatni. Ha ez nem volna elég, átmenetileg hormonok szedése is ajánlott. Lehetőleg kerüljük az antidepresszánsokat, mert azok a pácienst folyamatosan a hideg szakasz állapotában tartják. A konfliktusaktív szakaszban a vér megemelkedett kortisontartalma feszült állapotot vált ki, mialatt a kortizon szint a konfliktus megoldása után ismét normalizálódik - fáradtság és nyugalom áll be. Egy nő, aki a változókorba ér, olyan állapotként is megélheti ezt, mintha kiszorították volna a fészekből. Értéktelen nőnek érzi magát, hiszen a szaporodási funkcióját már nem töltheti be, amire be volt programozva, amire mindannyian be vagyunk programozva, vagyis a túlélésre és fajunk fenntartására. Ezen a ponton bűnösnek is érzi magát. Ezért esnek a nők ebben az életszakaszban gyakran búskomorságba és jönnek ki belőle, ha hormonokat ír fel nekik a nőgyógyász. 

ÖSSZEFOGLALVA

Szeretnénk itt még egyszer arra utalni, hogy a gyógyulás kulcsa, hogy túltegyük magunkat az érzelmi traumán. Ez az, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy agyunk biológiai parancsait megfordíthassa, és minden egyén a saját hajóját a háborgó, nyílt tengerről ismét a kikötő nyugodt vizére kormányozhassa. Kívülálló ezt nem teheti meg! Érdemes ügyelni arra is, hogy hajónknak a visszaúton ki ne fogyjon az üzemanyaga. Ha fennáll ennek a veszélye, akkor fogadjunk szeretettel minden gyógymódot, gyógyírt, amelyek képesek akár csak egy keveset is, utánatölteni. Legyen az természetgyógyászat, tűszúrásos gyógykezelés (akupunktúra), az észlelt betegségekhez hasonló tüneteket okozó orvosságokkal való gyógyítás (homeopátia), energia-gyógyászat, akár bölcsekkel, csodagyógyítókkal való találkozás, sőt még tüneti kezelés is menthet életet, vagy akárcsak enyhülést nyújthat, hisz a gyógyulás tünetei néha igencsak kellemetlenek lehetnek. És végül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ugyanúgy, mint ahogy testünknek szüksége van egy kemény nap után a pihentető éjszakára, úgy a lelkünknek is szüksége van időről-időre felüdülésre a sok megerőltetéssel járó életvitelünk mellett, és nem az egó, hanem a lélek az, aki meghatározza ennek napját és óráját.

Szeressétek egymást (magatokat is beleértve). Tiszteljetek minden embert az ő teljességében, a tapasztalatait, azt a módot, ahogy létezik, hisz ő egyedi és megismételhetetlen megnyilvánulása a Minden Mindenségének

Giorgio Mambretti - Jean Séraphin: Orvostudomány a feje tetején, És mi van, ha mégis igaza van Hamer doktornak? - részletek  a könyvből

Orvostudomány a feje tetején II.

"Ami a hernyónak a világ vége, az valójában egy csodálatos pillangó." Lao Ce

Mint azt már a korábbi oldalakon láthattuk, az Új Orvostudomány öt törvénye végre lehetővé teszi, hogy elismerjük a betegségek értelmét, annak minden megnyilvánulási formájában. Ezek ismeretében többé már nem foglalkozunk a betegségek tüneteivel, ezek értelmezgetésével és még kevésbé azzal, hogy orvosságokkal gyorsan eltüntessük a tüneteket, hanem sokkal inkább azzal foglalkozunk, hogy minden egyes ember megértse mély érzelmi hátterét, konfliktusait, félelmeit. Egy olyan utazásról van tehát szó, amelyet belső világunkban teszünk, ami olykor fájdalmas is lehet, de véleményünk szerint mindenképpen megéri. Ez nem jelent kevesebbet, mint hogy életünk sorsfordulóin merjünk szembenézni konfliktusainkkal és az azok mélyén megbúvó félelmeinkkel, majd azokat feldolgozva, új életet kezdeni. 

Mielőtt közelebbről megismerkedünk a különböző konfliktus-típusokkal és azok következményeivel, talán érdemes még egyszer a magzat különböző agyi területeinek és szervei kifejlődésének sorrendje, valamint az ezzel kapcsolatos betegségek közötti összefüggést áttekinteni.

A nyúltagy vezérli azt a biológia különprogramot, amely a törzsfejlődés ősidőkre visszavezethető időszakában, a túlélésünk során keletkező konfliktusok biológiai megoldását eredményezi. Ezek a konfliktusok nagyon mélyen érintenek minden élőlényt. Melyek ezek? A falattal kapcsolatos konfliktusok. A falatot elkapni, lenyelni, megemészteni átengedni, és kiválasztani. A falat tulajdonképpen bármi lehet, ennivaló, levegő, pénz, szabadság vagy akár egy lottónyeremény, amit már úgy hittünk, megnyertünk, és az mégis kicsúszik a kezünkből, mert eltűnik a lottószelvény. A betegség a konfliktusaktív szakaszban sejtburjánzás formájában nyilvánul meg, azokon a nyúltagy által vezérelt szerveken, amelyek a belső csíralemezből származnak. A helyreállítási szakaszban elsajtosodás vagy sejtelhalás (nekrózis) megy végbe, gombák és mykobaktériumok közreműködésével.

A kisagy vezérel minden olyan biológiai konfliktusmegoldást, amely konfliktusokban a fészek és a személy sértetlensége, épsége állnak a középpontban. A konfliktusaktív szakaszban itt is sejtburjánzásra kerül sor, ezúttal a kisagy által vezérelt, a középső csíralemezből kifejlődött szerveknél.

A nagyagy velőállománya irányít minden olyan biológiai konfliktusmegoldást, amely konfliktusok önbecsmérléssel, vagy bizonyos szexuális jelleggel kapcsolatosak. Itt a konfliktusaktív szakaszban a középső csíralemezből származó, a nagyagy velőállománya által vezérelt szerveknél sejtelhalás, szövetleépülés megy végbe. A helyreállítási szakaszban ezek a sejtfeloldódások, lyukak feltöltődnek, és ezzel támasztószövetdaganatok (szarkómák), nyirokcsomódaganatok (lymphomák), zsírdaganatok (lipómák), kötőszövetdaganatok (fibrómák) és váladékot tartalmazó üreges képződmények (ciszták) jelennek meg.

A nagyagy kéregállománya vezérel minden biológiai konfliktusmegoldást, ami a területre, territóriumra vonatkozik, és ami az egyén elkülönülésével, másoktól való elhatárolódásával kapcsolatos. A konfliktusaktív szakaszban, a nagyagy kéregállománya által vezérelt - a külső csíralemezből (ektodermából) kifejlődő - szerveknél jellemző tünet az anyagvesztés, a váladékozás, a fekélyesedés. Ezt a helyreállítási szakaszban hegesedéssel történő szövetmegújulás követi. A rákkal egyenértékű megbetegedéseknél a konfliktusaktív szakaszban fellépő bénulások, zavarok, működésbeli gátlások a helyreállítási szakaszban eltűnnek, megszűnnek.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy a betegség miért pont azt a szervünket érintette, amelyik éppen megbetegedett, elegendő újból beleélni magunkat abba, hogy mit éreztünk a betegséget megelőző súlyos érzelmi megrázkódtatás pillanatában, vagyis akarva-akaratlanul milyen érzelmekkel éltük meg a sokkot kiváltó eseményt: "Pontosan abban a pillanatban egy spontán és közvetlen érzelmi társítás jön létre a testbeni elhelyezkedés és az érzett érzelem egyéni, sajátos jelentése között. Nem ugyanaz, ha csak megdorgál valaki, vagy ha váratlanul mások előtt megrágalmaznak...." (Dr. Ch. Randier, Idézve: Infor Vie Saine, 117. szám.)

A következő oldalakon néhány, a leggyakrabban előforduló betegséggel és az azt kiváltó konfliktussal foglalkozunk csak. 

A BŐR

A bőrrel kapcsolatban itt kizárólag a felhámmal foglalkozunk, mivel a bőrbetegségek leggyakrabban ezzel kapcsolatosak. Egész testünket a felhám fedi, és minden alkalommal, amikor valakivel ténylegesen vagy képzeletünkben kapcsolatba kerülünk, a bőr érintett ebben: pl. kezet nyújtunk valakinek, kapunk egy pofont, gyengéden bánunk egymással, összebújunk valakivel, vagy éppen szeretgetünk egy kutyust stb.A felhámmal kapcsolatos konfliktusok többnyire ilyesfélék: "Szívesen lennék kapcsolatban valakivel, de nem tudom megoldani!". A konfliktusaktív szakaszban fekélyek, sejtelhalások keletkeznek a bőrön ott, ahol a kapcsolat nem lehetséges, és a helyreállítási szakaszban a felhám megduzzad, vörössé válik. A bőrön kiütések jelennek meg, bőrgyulladás, lázzal járó csalánkiütés jöhet létre: úgy tűnik, mintha a bőr beteg lenne. Az ember általában ebben a pillanatban fordul bőrgyógyászhoz, tehát éppen a helyreállítási szakaszban. Mivel a konfliktus-aktív szakasz gyakran sokáig tart, a legtöbb esetben ez a második szakasz is hosszú. Ezen kívül előfordulhatnak visszaesések, amelyeket ismételten helyreállítási szakaszok követnek, ezek pedig a helyreállítási időt csak tovább nyújtják.

ZSÍRSZÖVETEK, IZMOK, INAK ÉS CSONTOK

A zsírszövetekben, izmokban, inakban, csontokban nyilvánul meg a kisebbrendűségi konfliktus valamennyi formája, méghozzá azon a ponton, amit képzeletben vagy ténylegesen a kisebbrendűségért, értéktelenségért, leértékelésért teszünk felelőssé.

Harántcsíkolt- és simaizomszövetek

Ha a súlyos érzelmi megrázkódtatás okozta betegségben a harántcsíkolt izomszövetaz érintett, akkor a konfliktus mindig egy mozgással kapcsolatos kisebbrendűségi érzéssel hozható összefüggésbe, mint például nem vagyunk képesek elfutni valamivagy valaki elől, nem tudunk valakit megtartani vagy visszautasítani, vagy nem tudjuk megvédeni magunkat, vagy ki kellene törnünk valahonnan, de nem tudunk stb. Ennek következménye, hogy a konfliktusaktív szakaszban izomsorvadás, a helyreállítási szakaszban pedig az izmok megnagyobbodása, ún. túltengés alakul ki. A simaizmok esetén ezzel szemben más konfliktusról van szó: a falat a bélben nem tud továbbhaladni. Ennek következménye, hogy a konfliktusaktív szakaszban az izomszövetek elhalnak, a helyreállítási szakaszban viszont izomdaganat (mióma) jön létre, bélgörcsökkel és a tápláléktovábbító izommozgás fokozódásával.

Az inak

Egy kisebb mértékben letört önbecsülés a konfliktusaktív szakaszban az ínszövet elhalásában nyilvánulhat meg: pl. Achilles-ín szakadásban. A meleg szakaszban pedig az ínszövet helyreállítása megy végbe, egy índuzzanat formájában.

A csontok

Az önleértékelési, önértékelési konfliktusok csontjaink megbetegedésével járnak. Ha a konfliktusban a negatív érzelmek intenzívek, akkor a csontváz egy részében kalciumkivonás, elmésztelenedés következik be. Ha a konfliktus hosszabb ideig áll fenn, akkor az a csontszövetek elhalásához vezet, vagyis ténylegesen lyukak keletkeznek a csontban. Önbecsülésünk megtépázása nyilvánul meg abban is, ha a fogaink kilyukadnak. 

Csontszövetdaganat 

Amit egyébként csontszövetdaganatnak diagnosztizálnak nem más, mint egy viszonylag jelentéktelen kinövés, amely a helyreállítási szakaszban keletkezik. A támasztószövetdaganatnak (szarkómának), amely a helyreállítási szakaszban képződik, semmi köze a konfliktusaktív szakaszban keletkező daganathoz (karcinómához). Embriogenetikus szempontból a különbség: míg a daganat (a tumor) a külső- és a belső csiralemezből ered, addig a támasztószövetdaganat (szarkóma) a középső csíralemezből származik. A csontszövetdaganat mindig egy önértékelés, önbecsüléscsökkenéssel kapcsolatos konfliktus helyreállítási szakaszának megnyilvánulása. Minél erősebb a kisebbrendűségi érzés, annál erősebben sújtja a csontvázat a csontfelszívódás; a lyukak képződése, a csontszövet elhalása. A csontszövetdaganatnál tehát a csont újbóli kalciumbeépítéséről van szó. Hamer szerint nincs különbség a csonttörés után képződő csonthegesedés és a csontszövet daganat között, amely semmilyen beavatkozást nem igényel, hacsak a csontsejtek túlzott elszaporodása működésbeli vagy esztétikai problémával nem jár. Ezzel szemben Hamer doktor kifejezetten utal a helyreállítási szakaszban a szövetkimetszés (biopszia) veszélyességére, mivel azt az agy támadásként érzékeli, és rögtön megpróbálja helyreállítani. Ennek ismételt hegképződés a következménye, ezáltal a csontszövetdaganat megint csak egyre nagyobbá válik.

Fehérvérűség (leukémia)

Dr. Hamer 1990-ben egy szemináriumon utalt arra, hogy súlyos önértékelési-, önbecsülési konfliktus esetén a konfliktusaktív szakaszban nagy mennyiségű csontsejtfelszívódás jön létre, amelyet a konfliktus leküzdése után, a helyreállítási szakaszban átfogó kalciumbeépüléssel együttjáró csontszövetújraépítés követ. Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, nagyobb mennyiségű fehérvérsejt szükséges, ami viszont fehérvérűséget jelent. A fehérvérűség tehát a helyreállítási szakasz része, ami a gyógyulási folyamat befejeztével megszűnik. A konfliktus megoldódásának pillanatában kitágulnak az erek. Ez egyfajta vérhígulás, ami a vérvizsgálatok eredményeit kevesebbnek mutatja, mint amennyi valójában. A valós vérszegénységhez még az erek tágulása okozta látszólagos vérszegénység is társul. Ilyenkor normál esetben vérátömlesztéssel avatkoznak be, hogy a hemoglobin - a vörösvérsejtek oxigént szállító fehérjéje - értékét, ami nem normális, mesterségesen megemeljék. A vérátömlesztést követően a páciens egy vérkonfliktust él meg - e konfliktusfajtát egyébként egy vértócsa látványa, vérvétel, művese alkalmazás stb. is kiválthatja -, ami a lép elhalásához és a vérlemezkék számának drasztikus csökkenéséhez vezethet.

Az erdőben a farkas üldöz egy fiatal szarvast. Könyörtelen harc folyik a túlélésért. A szarvas menti a bőrét, ahogy csak tudja, a farkas pedig fáradhatatlanul lohol, hogy zsákmányt szerezzen, hogy végre ennivalóhoz jusson. Ám az erdő aljnövényzete sűrű, tele letört ágakkal, fákkal, elszórt sziklákkal. A szarvasnak sikerül nagy ugrásokkal távol tartani magát a farkastól, aki minden erejét beveti, nehogy szem elől tévessze kiszemelt áldozatát. A nagy rohanásban hirtelen egy széles ároknál találják magukat, amelyen a szarvas óriási ugrással kecsesen átszökken. A farkas sem akar lemondani a vacsorájáról, ezért nekirugaszkodik, de az ugrás túl rövidre sikerül, beleesik az árokba, és eltörik az egyik lába. - Baj van! Mi lesz most vele? Az erdőben nincs elsősegélyhely, nincs állatorvos, aki a törött lábat begipszelhetné. A természet a farkas tudtára adja, mit kell tennie, hogy élve megússza: nagy kínok között kimászik a gödörből, és keres egy sűrű bozótot, hogy elrejtőzve benne, végre ledőljön. Összekuporodik, fertőtlenítés gyanánt a horzsolásait nyalja - a nyál ugyanis fertőtlenít -, és éhségéről meg is feledkezve elszenderedik, hogy a lehető legkevesebbet mozogjon. Telnek a napok, a farkas mégis inkább mozdulatlanul vár. Szomját harmatcseppekből csillapítja, és alkalomadtán megeszik egy-egy hernyót, ami az orra előtt mászik. Ha mocorog, a lába iszonyúan fáj, ezért igyekszik nem fészkelődni. A törés helyén a csont eközben elkezdte újra felépíteni magát. Ha ilyenkor a farkastól vért vennénk, megállapíthatnánk, hogy enyhe fehérvérűsége van. Körülbelül negyven nap múlva elindulhat kisebb portyákra, és ekkor már bátran használhatja lábát. A csonton hegszövet, csontszövetdaganat (oszteoszarkóma) képződött, melynek célja, hogy erősebbé tegye a lábat, mint korábban volt, hogy még egyszer a csont ugyanott ne törhessen el. A helyreállítási szakaszban így kap értelmet a betegség, a középső csíralemezből kifejlődött csontszöveten képződött daganat formájában, melyet az agy irányít, és a tárolt biológiai különprog-ram valósít meg. A farkas így megmenekült, és újból vadászni mehet. Nem tudunk egyetlen farkasról sem, aki fehérvérűségben, vagy csontszövetdaganatban (oszteoszarkómában) halt volna meg.

A SZÍV KERINGÉSI RENDSZERE

A szív koszorúerei (szívkoszorú-artériák) - Szívinfarktus

Kanada egy erdős területén egy szarvascsorda él a vadonban, zavartalanul, a természet törvényei szerint. A vezérhím egy pompás és nagy benyomást keltő szarvas, rendben összetartja a csordát, védelmezi területét, és akaratát ráerőlteti a többiekre. Időnként megszaglássza a szarvastehenek vizeletét, kémlelve a párzás idejét. Ha elérkezett az idő, gondoskodik fajának fenntartásáról. A borjak mindig tavasszal születnek. A tél beálltakor már elég erősek, hogy a farkasok támadásai ellen is védekezzenek. Minden a természet törvényeivel összhangban, tökéletesen el van rendezve. A szarvasgidák az évek folyamán növekszenek, és közülük egy, a legderekabb, kezdi megérezni a természet késztetését: szeretne a maga ura lenni, szeretne sok ilyen szép szarvastehenet magának, és szeretne uralkodni a töb-bieken. S eljön a nap, amikor elég erősnek érzi magát, hogy kihívja a vezérhímet, hogy megfossza őt a területétől, és legyen saját háreme. Megküzdenek egymással. De a fiatal szarvasnak kevesebb tapasztalata van az idősebbhez képest, így hát az idősebb kerül ki győztesen, aki már számos küzdelmet tud maga mögött. Ismét eltelik egy-két év, és a fiatal szarvas egyre erősebb lesz, míg a vezérbika lassan kiöregszik. Ezúttal a fiatalabb nyeri a harcot, és megfosztja ellenfelét attól, ami eddig az övé volt. De az idősebb szarvas újból támad, mert a területéhez biológiailag szorosan kötődik, és vissza kell hódítania azt, máskülönben már csak a halálmarad neki. Hogy a fiatal szarvassal szemben egyáltalán esélye legyen, a természet ad neki még egy lehetőséget: erősebbé kell válnia! Ehhez növelnie kell az izmait, azokat még több vérrel ellátni, hogy a szükséges tápanyagokat még nagyobb mennyiségben szállíthassa oda. Mivel a szívkoszorúartériák a középső csíralemezből származnak, ezért a megoldás az, hogy fekélyek, sejtelhalások képződnek, mert ezáltal növekszik az ütőér átmérője, s több vér tud átfolyni rajta. De az erre maradó idő is korlátozott, csak körülbelül tizennégy nap.Ha tovább tartanának a harcok, az az egész szarvascsorda zavarához vezetne. A borjak születése belecsúszna a nyárba, és a tél beálltakor még nem lennének elég erősek, hogy el tudjanak menekülni a farkasok elől. Ezért az idősebb szarvasnak e határidőn belül kell visszanyernie területét. Ha csak később tudja visszaszerezni, vagyis ha a konfliktusa túlságosan sokáig tart, vagy ha egyáltalán nem hódítaná vissza, akkor szívinfarktusban elpusztulna.

Az ember számára a területe bármi lehet: a háza, a munkahelye, az autója, a családja, a környezete, amiben jól érzi magát. Tágabb értelemben azok a személyek is, akik a mindenkori területéhez tartoznak: családtagok, gyerekek, munkahelyi kollégák vagy alkalmazottak. Ezek mellett még más összetevők is szerepet játszanak: ilyen lehet, ha az ember, szeretne valamit csinálni, de akadályozzák benne, pl. hogy egy egyesületet vezessen, egy raktár árukészletét gondozza, vagy a családi kasszát ellenőrzése alatt tudja, de éppen az anyós az, aki beleavatkozik minden fontos döntésbe stb. Aztán történik valami, ami az egyén életterét megcsorbítja: elbocsátás, nyugdíjkorhatár elérése, válás, autólopás, idősek otthonába költözés, anyagi csőd stb. Abban a pillanatban, amikor a személy mindent megtesz, hogy visszanyerje az elvesztett területét, a természet beindítja a megfelelő biológiai túlélési programját: a jobbkezes férfiaknál és a balkezes nőknél a szívkoszorúartériákon fekélyek képződnek, amelyet erőteljes szívgörcs kísér: a szervezetünk minden energiát mozgósít, hogy garantálja sikerünket! Közismert, hogy statisztikailag több férfit sújt szívinfarktus, mint nőt. A jobbkezes hölgyeknél vénagyulladás lép fel hasonló esetekben. Amint a konfliktust megoldjuk, az agy ellenkező értelmű parancsot ad ki, és hozzálát a helyreállításhoz: az elfekélyesedett részek duzzanatával, és a szívkoszorúartériák elszűkítésével, amit tévesen az infarktus okának tartanak. Erre a probléma megoldása utáni második és hatodik hét között kerül sor. Ha a konfliktus kevesebb mint három hónapig tartott, a tünetek kiterjedése behatárolódik: szívritmuszavarra kerül sor. Ha a konfliktus háromtól nyolc vagy kilenc hónapig tartott, a konfliktussal való megbirkózás utáni második és hatodik hónap között kerül sor a helyreállítási szakaszban bekövetkező fordulópontra, vagyis ebben az esetben a szívinfarktusra, amelynek erőssége a konfliktus időtartamától és terjedelmétől függ. Ha a konfliktus több mint nyolc, vagy kilenc hónapig tartott, az agyi duzzanat, amely a helyreállítási szakaszban bekövetkező fordulópontért, vagyis jelen esetben a szívinfarktusért felelős, túlságosan nagyra nő, és az infarktus halálos kimenetelű. De nem szabad megfeledkezni róla, hogy közvetlenül a szívkoszorúartériákért felelős agyi terület mellett helyezkedik el az a terület, ami a szívritmust szabályozza. Ezért a túlméretezett helyreállítási vizenyőnek (ödémának) kihatása lehet erre a területre is - azaz zűrzavaros parancsokat adhat a szívnek. A szívinfarktus oka tehát az agyban van, nem a szívben!

De Hamer doktor szerint még a legsúlyosabb esetben is sok személyt meg meg lehetne menteni, ha a páciens a helyreállítási szakaszban bekövetkező fordulópontig vagy röviddel előtte, intravénás, nagy adag kortizon - gyulladási folyamatokat gátló, mellékvesekéreg hormon - injekciót kapna, és a hideg szakaszt előidéző, a szimpatikus idegrendszer működését fokozó szert adnának neki, pl. kávé, tea. De semmikképpen se adjunk vénán keresztül folyadékot, mert azzal a már önmagában is túl nagy agyi vizenyőhöz csak még több folyadékot viszünk be, amellyel fokozzuk a kockázatot! Az üvöltő szirénával száguldó mentő, és a gyakran támadásként érzékelt, szívre helyezett hideg EKG, szokszor a túlélési esélyek csökkenéséhez járul hozzá. Ténylegesen megfigyelték, hogy az infarktussújtotta betegeknek otthon sokkal nagyobb a gyógyulási esélye, mint a kórházban, mivel az utóbbiak eltávolodnak a saját területüktől.

A szívburok

Ha a páciens a következő diagnózist kapja: "Kedves Uram, mostantól Önnek nagyon oda kell figyelnie magára, máskülönben szívműtét fenyegeti!" - amit a szívére célzott támadásnak él meg, ha a diagnózist követően aggódik a szíve vagy szerettei miatt, ha fájdalmaktól, heves szívveréstől retteg, vagy attól tart, hogy a szívproblémája következtében megdagadnak a lábai, akkor nagy a veszélye, hogy szívburokdaganatot hoz létre. A kisebb izgalmak következtében fellépő biológiai megoldás a szívburokgyulladás, ami szapora szívveréssel, és légzési panaszokkal jár. Ezek a tünetek gyakran új érzelmi megrázkódtatásokat váltanak ki, és beindítják azt az ördögi kört, amelyből már nagyon nehéz kitörni. De semmi sem lehetetlen!

Koszorúérvénák - Tüdőembólia

Amikor az állatvilágban a nőstény tüzel, ösztönösen növekszik a védelem, párzás és táplálás iránti igénye, hogy kizárólag a kölykök világrahozatalával foglalkozhasson. Ez az emberek esetében is így van. Az ezzel kapcsolatos konfliktusok a következők lehetnek: "Semmibe vesznek, nem figyelnek rám", "Nem kapok elég szeretetet...!", "Szexuálisan frusztrált vagyok, összezavarodtam...!", "Nőként másodosztályúnak érzem magam...!" - ami a konfliktusnak területtel kapcsolatos jelleget ad.

NYIROKRENDSZER

A nyirokrendszerrel összefüggő konfliktustípus: "Úgy érzem, rám támadtak, és meg szeretném védeni magam!" - e konfliktus következtében a nyirokererekben kerül sor fekélyképződésre, hogy azzal nagyobb mennyiségű különleges fehérvérsejtet tudjon áramoltatni, hiszen ez a mi védelmi rendszerünk, legalábbis biológiai értelemben. A nyirokcsomók vagy nyirokmirigyek úgy viselkednek, mint a csontok: a hideg szakaszban elsorvadnak, elhalnak, míg a meleg szakaszban duzzanatok (adenopathiák) jönnek létre.

A LÉGZÉS SZERVRENDSZERE

A tüdő

Olyan konfliktusokban, amelyeknél a tüdő is érintett, a legbelsőnkben rejlő mélységes, ősrégi, haláltól való félelemről van szó. Attól való félelem, hogy nem tudunk tovább lélegezni, hogy megfulladunk, hogy nem bírjuk tovább, ha nem jutunk több levegőhöz stb. A szervezetünk erre többlet tüdőhólyagsejteket állít elő, hogy több oxigént vehessünk fel a környezetből, és ezzel életben maradhassunk. Az ilyen esetekben a tüdőben keletkező kerek gócok, amelyek röntgenfelvételeken láthatók, azt jelentik, hogy a konfliktus, amelynek hátterében a halálfélelem állt, túl sokáig tartott, és ezért a szervezetünk a többletsejtek termelését túlzásba vitte. A tüdőhólyagocskákkal kapcsolatos, tömör daganatok a konfliktus megoldásáig szaporodnak. Amennyiben a saját halálunktól félünk, úgy a röntgenfelvételen különböző fehéres foltokat lehet látni, míg egy más ember halálától való félelem esetén egyetlen egy ilyen fehéres folt jelenik meg. A halállal járó szenvedésektől való félelem, különböző foltok, csomók alakjában nyilvánul meg a felső tüdőrészben, amelyek lefelé haladva egyre kisebbekké válnak. Abban a pillanatban, amikor a személy halálfélelme megszűnik, vagyis a konfliktust megoldotta, minden többletsejt, amit a testünk a túlélés céljából hozott létre, feleslegessé válik. Ha az embernek szerencséje van, és nem oltották be tuberkolózis ellen, akkor a Koch-bacilusok - amelyek ősrégiek, és a belső csíralemezzel vannak kapcsolatban - elkezdik a tüdőt a daganatsejtektől megtisztítani, amely köpet formájában távozik. A végén kerek, jól kitisztított üregeket hagynak hátra. A problémát ezzel lezártnak tekinthetjük, hacsak ismét téves értelmezés miatt tuberkolózist nem diagnosztizálnak, amivel újabb halálfélelmet, azaz halálfélelemkonfliktust kiváltva, újabb tüdődaganat alakulhat ki.

A hörgők

Míg a hörgők a külső csíralemezből származnak, addig a faj fejlődéstörténete elején kialakult tüdő a belső csíralemezből jött létre. Ezért is viseli meg kevésbé a szervezetünket a hörgőkkel kapcsolatos konfliktus. Ez is összefügg a "Nem jutok levegőhöz!" - konfliktussal. Azonban itt arról a levegőről van szó, ami életterünkben vagy területünkön körülvesz bennünket. Arról a minimumról van itt szó, amire mindegyikünknek szüksége van: "Hagyj levegőhöz jutni!", "Nem kapok tőled levegőt!", "Mióta a férjem nyugdíjba ment, az életterem is kisebb lett!", "Arra kényszerülök, hogy a házam egy részét kiadjam...!", "Az új igazgató nem hagy annyi mozgásteret a munkám során, mint korábban volt!". - Ha a súlyos érzelmi megrázkódtatás pillanatában előtérbe kerül a halálfélelem érzése, a baloldali hörgőágakon keletkeznek fekélyek. Ha ezzel szemben a területvesztés érzése az uralkodó, a fekélyek a jobboldali hörgőágakban bukkannak fel. S mivel így a terület is veszélyben van, a heves érzelmi megrázkódtatás kihatásai egyidejűleg a szívkoszorúereket is érinthetik. Mint mindig, a konfliktus feloldása után a test áttér a helyreállítási szakaszba, és betokozza a fekélyeket. A hörgőkön belüli nyálkahártya megduzzad, ami végsősoron a tüdő tökéletlen telítődését eredményezi. Ezt gyakran helytelenül súlyos betegségnek, hörgőráknak diagnosztizálják. Nyálkás köhögéssel, huruttal, és átfogó kilökődéssel jár együtt, miközben a fölösleges sebszövet kiválasztódik. Minél tovább tartott az életterünkben a konfliktus, amelyet a lecsökkent levegőmennyiség érzése okozott, annál nagyobb a légzéselégtelenség kockázata: egy könnyebb konfliktust nátha, influenza követ a helyreállítási szakaszban; egy intenzívebb konfliktus a meleg szakaszban hörghuruttal vagy asztmával jár; egy még hevesebb érzelmi megrázkódtatás viszont nagy lyukakat eredményezhet, amelynek következtében a helyreállítási szakaszban hörgődaganat alakulhat ki.

Egy éven keresztül száz hörcsögöt és száz egeret tettek ki füstnek, de a kísérlet végén csak az egereknél mutatkozott tüdőrák. Mint mindig, ennek okát is a biológiai programozásban találjuk meg, minden faj genetikai örökségében. A hörcsögök ugyanis a föld alatt élnek, ahol a nyirkosság miatt nem keletkezhet tűz. Ezáltal nincsenek füst felismerésére beprogramozva. Az egerek ezzel szemben magtárakban, pajtákban élnek, ahol öngyulladás vagy villámok miatt is előfordulhatnak tűzesetek. Számukra a füst az első vészjel, mely bennük a halálfélelem érzését váltja ki, és menekülésre készteti őket. E tények fényében egészen spontán vetődik fel a kérdés, hogy melyiknek van nagyobb köze a tüdőrák kialakulásához: a dohányzásnak, vagy a dohányzás káros következményeire figyelmeztető, félelmet keltő feliratoknak - amelyeket pusztán védelmünk érdekében tesznek a hatóságok a cigarettákra!

A SZAPORODÁS SZERVRENDSZERE

A mell
Az emlőmirigy esetén - az érzelmi traumának a saját területhez vagy fészekhez van köze. Tágabb értelemben egy olyan konfliktusról van szó, ami kapcsolatos mindenkivel, akiket védőszárnya alá von az illető, és akivel szemben anyai érzelmeket táplál. Ha például gyerekekről van szó, a konfliktus jobbkezeseknél rendszerint a bal mellet érinti. Ha viszont egy ismerős áll a konfliktus középpontjában - nemi összetevők nélkül - a jobb mell lesz érintett: pl. egy férfi, akivel szemben a jobbkezes nő anyai érzelmeket érez, vagy tágabb értelemben egy barát, a szülők, testvérei, unokahúga, unokaöccse és unokája, vagy akár a saját kutyája, akit meg akar védelmezni. A konfliktusaktív szakaszban kemény csomó képződik, melynek nagysága a konfliktus időtartamától függ. Ebben a szakaszban a páciensnél gyakran melldaganatot diagnosztizálnak. A helyreállítási szakaszban, baktériumok közreműködésével kellemetlen szagú elsajtosodás megy végbe, s ezzel megtörténik a daganat elbontása. Ha nem állnak rendelkezésre baktériumok, a csomó cisztává tokozódik be, és így parancsol megálljt a sejtosztódásnak. Ebben az esetben a daganat nem a saját túlélésünk biztosítására képződik, hanem egy másik egyed túlélésének megoldására: "A gyermekem élet és halál közt lebeg, termelek hát neki több és táplálóbb tejet, hogy a túlélését ezáltal biztosítsam!" - ez az emlőmirigyrák biológiai funkciója

A tejvezetékek esetén - ha a tejvezetékek érintettek, elválasztási konfliktusról van szó és egy szívünkhöz közel álló személlyel való kommunikáció hiányáról: "Legszívesebben a keblemre ölelném...!" - ez lehet egy szeretett férj, aki hivatása miatt sokat utazik, ebben az esetben a jobb mell betegszik meg; egy gyermek, aki iskolai tanulmányai miatt távol van otthonától, ez a bal mellet érintő konfliktus. A hideg szakaszban fekélyképződés megy végbe, majd azt a meleg szakaszban a tejvezetékek belsejét bevonó nyálkahártya duzzanata követi. Emiatt váladékképződés indul be, ami nem tud elfolyni, mivel a tejvezetékek éppen e duzzanat miatt elzáródtak. Ennek viszont a mellbimbó mögötti gyulladás a következménye, amit gyakran teljesen tévesen, fekélyesedő (ulceratív) ráknak diagnosztizálnak.

A mell bőre esetén - a személy bepiszkolva, bemocskolva érzi magát, vagy egy testi épségét veszélyeztető támadástól fél, vagy akár attól, hogy testileg elcsúful stb. E félelmek fizikai megnyilvánulása lehet egy nagy seb a mellen, deformálódhat is a mell, vagy akár le is fogyhat. A hideg szakaszban barna foltok, kelések bukkannak fel, amelyek hosszan tartó konfliktusnál egyre nagyobbá válnak. A meleg szakaszban baktériumok közreműködésével, kellemetlen szag kíséretében a barna foltok csökkennek, majd visszafejlődnek.

A mell idegvégződései esetén -  ebben az esetben egy, a nem kielégítő távolságtartás miatti: "Nem akarom, hogy hozzám érjenek!" - konfliktusról van szó. "Soha többé nem akarom, hogy egy férfi hozzám érjen!", "Soha többé nem hagyom, hogy orvos fogdosson!", " Engem soha többé nem tesznek ki sugárterápiának!" - ezekben az esetekben kis, csomószerű, golyóhoz hasonló, érdekesen elmozdítható képződmények fejlődnek a mellben,amelyek megtapogatáskor elcsúszkálnak az ujjunk alatt. Az ideghüvely folyadékáról van szó, ami kevésbé kering, és kocsonyássá válik. Ha a konfliktus nem tartott sokáig, ezek ismét eltűnnek, más esetben betokozódnak, cisztákká alakulnak.

Az ivarmirigyek (petefészek - here)

Ha ezek a szervek érintettek, egy roppant nagy veszteségkonfliktusról van szó, amit gyakran bűntudatérzés és/vagy egy övön aluli ütés érzése követ. Ez lehet például egy gyermek vagy egy más közel álló személy elvesztése, akit soha többé nem látunk viszont. A konfliktusaktív szakaszban ilyen esetekben a petefészek vagy a herék sejtközötti szövete hal el. A látszat azonban itt is csal, hiszen a helyreállítási szakaszban az elhalt szövet ismét felépül, és ciszta képződik, melynek az a rendeltetése, hogy megerősítse, támogassa a szervet. Ebben az esetben az a funkciója, hogy nagyobb mennyiségű nemi hormont termeljen, a férfi férfiasságának vagy a nő nőiességének fokozására. Tehát ebben az esetben is egy nem tudatos, vagyis biológiai megoldással van dolgunk, de már ez sem az egyén túlélésére, hanem a faj fenntartására irányul. 

Különleges esetek: ciszták

A vese- és petefészekciszták ugyanannyi idő alatt fejlődnek ki, mint ameddig egy terhesség tart. Kilenc hónap, amíg egy ciszta képessé válik a szervezet által tőle elvárt funkció betöltésére. Hamer doktor szerint a cisztákat e kilenc hónap alatt nem volna szabad eltávolítani, mert az őket körülvevő szervekre tapadnak. Mivel nincs önálló érhálózatuk, ez idő alatt a környező szervekből szolgálják ki magukat. Ezt a természetes biológiai jelenséget - véleménye szerint - egészen a mai napig teljesen alaptalanul szivacsos jellegű daganatos kinövésnek tartják, és ezért műtétileg eltávolítják. A daganatok egy része az eltávolítást követően a kilencedik hónapig hátralévő idő alatt újraképződik, ezért ismételten el kell távolítani. Ebben az esetben különösen rosszindulatú daganatként tekintenek rájuk. A valóságban a cisztát, daganatot vagy szervet addig nem kellene eltávolítani, míg az teljesen be nem tokozódott, mert növekedésének időtartama alatt a szomszédos szervekből kiindulva érelágazások képződnek, melyek a vérellátásáról gondoskodnak. A meleg szakaszban az agy parancsot ad ki ezen összekötő vezetékek leválására, és a szerv ismét önállóvá, önműködővé válik. Csak ezután szabadna - ha a ciszta mérete vagy elhelyezkedése ezt egyébként indokolja - hogy sebészeti beavatkozásra kerüljön sor.

A petevezetékek

Ha a petevezetékek érintettek, akkor nemi jellegű konfliktusról van szó, olyanról, mint pl. egy összetűzés legtöbb esetben egy férfival, amelynél szitkozódás vagy durva szavak is elhangzanak. A nyálkahártya sejtjeinek elszaporodása rendszerint a petevezeték teljes elzáródásához vezet. A megoldás utáni szakaszban egy elsajtosodással járó sejtelhalás zajlik le, ami együtt járhat enyhe vérzéssel. 

Méh

A méh nyálkahártya esetén 

Eljött hozzánk, daganattal a méhében. Elmondtuk neki az Új Orvostudomány törvényeit, és ezzel felhívtuk a figyelmét arra, hogy röviddel daganata felbukkanása előtt, egy nemi jellegű összetevővel is rendelkező családi drámát élhetett meg, valahogy a következőképpen: "Hát ilyen nincsen!" vagy "Ilyet ember nem csinál!" - de lehetett a konfliktus valamely hozzá közel álló személy - gyermek, barátnő, unokaöcs vagy unokahúg stb. - nemi életével kapcsolatban is. Éppen kimondtuk ezt, a nő szemei könnybe lábadtak, és elvörösödött. Mondtuk neki: élje át még egyszer az érzést, mert csak ekkor tudja a történteket szavakba önteni, és végre megszabadulni tőle. Egyedül ennek engedelmeskedik az agya, megváltoztatja a korábban kiadott biológiai parancsot, s teste a gyógyulás útjára lép. A nő erre sírva fakadt, és így szólt: "Valóban, a lányomat megerőszakolta egy vadidegen férfi!" - Megfogtuk a kezét, és azt állapítottuk meg, hogy roppant meleggé vált. Pulzusa - amit előtte alig lehetett tapintani - erőteljesen lüktetett. Hagytuk, hogy kisírja magát, és elmondtuk neki, mi fog

történni a testében az elkövetkezendő napokban: "Mivel Ön még nincs változókorban, ne ijedjen meg, ha a következő napokban erős vérzései lesznek, sok vért is veszíthet. A teste ki fogja választani a daganatot, és ha Ön azzal, ami történt, csakugyan megbékélt, akkor máris a helyreállítás útjára lépett."

A méhnyak esetén

Míg a mehdaganat a hideg szakaszban képződik, amikor a konfliktus még aktív és megoldatlan, addig a méhnyakdaganat a helyreállítási fázisban alakul ki. Különösen fontos, hogy a páciens megértse, a konfliktus megoldása után a teste akkor is rátér a gyógyulás útjára, ha a tünetekből még ezt nem is érzékeljük. Tudnunk kell, hogy ez azért van, mert a test ekkor még nem érte el a teljes egyensúlyi állapotát. Miután  túltettük magunkat a konfliktuson, testünk ténylegesen azt a parancsot kapja az agytól, hogy a konfliktusaktív szakaszban képződött fekélyeket szüntesse meg. Ha a helyreállítási szakaszban a méhnyak daganata lép fel, akkor nemi jellegű érzelmi zavarral kapcsolatos konfliktusról van szó. Például, ha egy férfi elhagyta a feleségét, és a nő nem képes elviselni a válást. Vagy ha egy nő félelemből eredő szexuális függőségi helyzetben van egy túlságosan közömbös vagy - éppen ellenkezőleg - túlságosan erőszakos partnerrel.

A méh izomszövete esetén

Kötőszövetdaganat fel, melyben nagyon sok nő érintett. Ezeknél tulajdonképpen a méh izomszövetelhalásának helyreállítása megy végbe. Kisebbrendűség, értéktelenségérzés miatt fellépő izomszövet elhalásról van szó, például olyan esetben, amikor egy nőnek nem lehet gyermeke, vagy nem olyan gyermeke született, amilyet ő szeretett volna. Itt a nő anyaként áll a középpontban.

A dülmirigy (prosztata)

Két konfliktustípus lehetséges: egy alkalmatlansági, a normának nem megfelelő szexuális teljesítőképesség a házas- vagy szerelmi életben, egy olyan partnerrel, akivel szemben ezt a szituációt nagyon kellemetlennek vagy elfogadhatatlannak érezzük; egy részben nemi konfliktus valami gonoszságra vagy aljasságra vonatkozóan. Részben nemi alatt azt értjük, hogy a konfliktustartalom súlypontja nem a nemi síkra korlátozódik, hanem a nemi jelleg csak egyfajta kísérőjelenség. 

AZ EMÉSZTŐRENDSZER

Az élőlények számára a falat ténylegesen a táplálék, a zsákmány, amire szükségük van, hogy éhüket csillapítsák és túléljenek. Az embernél viszont ez a falat, a közvetlen jelentésén túl, átvitt értelmet is nyerhet, és általában nem is tudatosan. Mint például valami, amit nagyon szeretnénk, de végül az utolsó pillanatban kicsúszik a kezünkből, a lakás vagy a ház, amit kibérelnek az orrunk előtt, az autónk, amit elloptak, a pénz, ami hiányzik ahhoz, hogy kijöjjünk a hónap végéig. Az elismertségünk, ami megkérdőjeleződik egy társaságban, egy szerződés, ami felbomlott. A játékszer, amit látunk mindennap egy boltban, de nem lehet a

miénk, egy örökség, ami az utolsó pillanatban elillan stb. 

A nyelőcső

Ha a betegségben a nyelőcső felső kétharmada érintett, egy: "Ezt egyszerűen nem tudom lenyelni...!" - típusú konfliktusról van szó. Valami olyasmi, ami a torkunkon akad. A konfliktusaktív szakaszban ennek fekélyképződés a következménye a nyelőcső felső szakaszán, annak érdekében, hogy az kitáguljon, és lecsússzon a falat. A helyreállítási szakaszban a fekélyes területek gyulladása következik be, a nyelőcső elszűkülésével, nyelési panaszokkal. Az embernek csupán ki kell várnia az egyensúlyi, gyógyult állapot létrejöttét. A helyreállítási folyamatok a külső behatásoktól, kezelésektől függetlenül is lezajlanak. Ha a nyelőcső alsó harmada érintett, akkor olyan konfliktusról van szó, amikor valamiről már azt hittük, hogy ténylegesen a birtokunkban van, mégsem tudjuk megragadni és lenyelni. Ez a hideg szakaszban egy mirigydaganat képződéséhez vezet, ami gyakran elsajtosodás által, spontán gyógyul meg, anélkül, hogy egyáltalán felfedezték, diagnosztizálták volna. Ami ebből megmarad, azt tévesen a nyelőcső visszértágulatának tartják.

A kis gyomorkanyarulat és a gyomorkapu

Itt a konfliktust egy másik személlyel folytatott területvita hozza létre, ami elől nem tudunk kitérni, és ami megfekszi a gyomrunkat. A konfliktus bizonyos személyeket, szituációkat érint, amelyeket kényszerűségből el kell viselnünk. Az aktív szakaszban gyomorégés, heves fájdalmak jelennek meg. A kis gyomorkanyarulaton vagy a gyomorkapun fekélyek képződnek. A helyreállítási szakaszban a fekély vérezni kezd, ami a székletet sötétvörösre festi. Bár a véres széklet jó jel - mert a helyreállítási szakasz bizonyítéka - mindeddig negatív, nemkívánatos tünetként értékeltük. Ezzel szemben, a helyreállítási szakaszban bekövetkező fordulópont bizonyos veszélyeket rejt magában, ami az agyi ödémával kapcsolatos. Mivel itt területkonfliktussal van dolgunk, ezért szívinfarktus is előfordulhat.

A vékonybél

Hogy a falat végül felszívódhasson, és beépüljön a szervezetünkbe, a bél jelenti az utolsó lehetséges akadályt. De ha esetünkben egy emészthetetlen disznóságról van szó, amit egyszerűen nem vagyunk képesek bevenni, felszívni, érzelmeink aktiválják a megfelelő programot, nehogy emiatt éhen pusztuljunk. Ezért a test azon a ponton, ahol a valós vagy képzelt falat megakadt, egy mirigydaganatot hoz létre, melynek feladata egy sűrű folyadék kiválasztása, amely a falat továbbcsusszanását hivatott elősegíteni. A helyreállítási szakaszban a béldaganat összezsugorodik, gombák és Koch-bacilusok közreműködésével, elsajtosítás révén sejtelhalás jön létre, és vérzésekre kerül sor, amelyre gyakran téves módon önálló betegségként tekintenek. A székleten keresztül nyálkás bélszövet-darabok ürülnek ki.

A vastagbél

Minél utálatosabb, galádabb, elvetemültebb és szégyenletesebb vonásai vannak a konfliktusnak, annál közelebb fekszik a probléma a végbélnyíláshoz. Ilyenek lehetnek a családi ellentétek, vagy egy olyan teher, amitől az ember meg akar szabadulni, legszívesebben már nem hurcolná tovább magával. Mint minden más szervnél, ebben az esetben is a megélt konfliktus intenzitása határozza meg a betegség súlyossági fokát: az egyszerű polipoktól a bélelzáródás kockázatával járó nagy daganatokig, bármi előfordulhat. Mivel itt is a belső csíralemezzel van dolgunk, a konfliktus feloldásakor elsajtosodás jön létre, majd ezt követően a szövetek leépítése megy végbe, ami vérzéssel járhat. Ez távozik a végbélen keresztül, ami eddig ijesztő tünetnek minősült, és sürgős műtéti ok volt. 

Végbél és a végbélnyílás 

A végbél az ember bélcsövének végső szakasza, amelynek alsó vége a végbélnyílás. A végbél a belő csíralemezből, a végbélnyílás pedig a külső csíralemezből fejlődött ki. Ha a betegségben a külső csíralemez érintett, ez annak következménye, hogy egy aljasságot követtettek el velünk, amelytől a lehető leghamarabb meg akarunk szabadulni. A konfliktus feloldása után, a helyreállítási szakaszban aranyér problémák lépnek fel. Ezzel szemben, ha a belső csíralemez érintett, itt is megjelennek az aranyér problémák, de ebben az esetben a konfliktusaktív szakaszban, a konfliktus következtében fellépő betegség tüneteképpen. Ez különösen a nőkre jellemző, amikor a területükön belül nem találják a helyüket.

A máj

A májdaganat biológiai rendeltetése a rendelkezésre álló élelem optimális felhasználása. Olyan konfliktusról van tehát szó, melynél előtérben áll az éhezéstől, éhenhalástól való félelem. Ennek oka lehet a létfenntartási eszközök hiánya, mint pl. pénz, munka, de kiválthatják családi nehézségek, félelem létfontosságú dolgok hiányától, pl. félelem a nélkülözéstől. A táplálék szó itt nem szó szerinti, hanem inkább átvitt értelemben értendő, amivel kapcsolatban úgy érezzük, hogy szükségünk van túlélésünkhöz arra a valamire: pl. pénz, munka, szabadság, pihenés stb. Szervezetünk ez esetben tehát alkalmazza saját munkásait, a májdaganatsejteket, amelyek emésztenek, tárolnak, és ha kell, teljes erőbevetéssel dolgoznak. Az agy biológiai megoldása a táplálékellátás biztosítására abban áll, hogy gümőket, csomócskákat hoz létre, amelyek parányi élelmiszerraktárként szolgálnak. Az agy ezzel megnöveli a máj méretét, vésztartalékokat raktározva el testünk számára. Csak akkor aktiválja az agy a Koch-bacilusokat a csomók, gümők elsajtosítására, ha túltettük magunkat a szűkösnek érzett időszakon. Ha nem állnak rendelkezésre bacilusok, a csomókat a szervezet ciszták formájában betokozza, és idővel elmeszesednek. A helyreállítás második szakaszában az agy a vér hígabbá tételét rendeli el és a fehérvértestek segítségével a helyreállítási szakaszban keletkező, a vérben keringő maradványokat eltávolítja, kiüríti.

Az epeutak és hasnyálmirigy-vezetékek

"Olyan dühös vagyok, és borzasztóan haragszom e miatt az igazságtalanság miatt” - a súlyos érzelmi megrázkódtatásban a düh és harag az a két kulcsszó, amely a májon belüli és kívüli epevezetékeken fekélyképződéshez vezet. Ennek következménye a helyreállítási szakaszban egy fertőző májgyulladás lesz, akár vírussal, akár anélkül. Amikor a májértékek elkezdenek normalizálódni, akkor a májműködés teljes leállása, májkóma léphet fel. A valóságban itt egy agyi kómáról van szó, ami közvetlenül a helyreállítási szakaszban bekövetkező fordulóponton lép fel. Hamer doktor szerint életet menthet, ha eddig az időpontig erős kortizon- vagy glükózdózist kapna a páciens, aminek a krízis vége felé kell hatnia. 

A hasnyálmirigy 

"Ez szégyen, gyalázat, ezt nem bírom lenyelni!'", „Ez sértés, rágalom, szörnyűség!" - mivel a konfliktus minden eddiginél sokkal erősebb, sem a gyomor nem elég, hogy a falatot megeméssze, sem a bél, hogy a falat felszívásával eltüntesse a világból. Itt már csak a hasnyálmirigy jöhet szóba, ez az a szervünk, amely az egész testünk legerősebb erjesztő hatású anyagait választja ki.

Volt egyszer egy szamár, aki egy kis szekeret húzott a falu főutcáján, megpakolva liszttel, cukorral, keményítővel, amelyek arra szolgáltak, hogy a falu lakóinak finom kenyeret süssenek belőle. Az itt élők dolgos emberek voltak, izmaikat a földművelő munka erősen igénybe vette. A szekér egyre gurult tovább, így haladt a liszt a falu verőerén előre. Az úticél Bertalan volt, a pék. De hirtelen megtorpant a szamár, és mozdulni sem akart! Ugyanis kígyót látott az út közepén! A molnár nem tudván ezt, rácsapott az ostorral, és noszogatta, de a szamár ellenállt, mert rettentően félt, így az egész liszt és cukor a falu verőerében maradt, leblokkolva. De a falu lakóinak szüksége volt élelemre, és már türelmetlenül várták a rakományt. A molnár leszállt a kocsiról és hirtelen észrevette, hogy az, amitől a szamár annyira félt, az állítólagos kígyó csak egy száraz görbe bot. Elhajította hát az árokba, és a szamár magától megindult. Végül eljutott a cukor és a liszt a megfelelő helyre, és Bertalan jó kenyeret és finom péksüteményt készített belőle, melyet a falu minden lakója élvezettel fogyasztott.

A cukorbetegséget a következőképpen foglalhatjuk össze:

ellenállási konfliktus + félelem = magas vércukorszint az inzulinhiány következtében;

undorkonfliktus + félelem = alacsony vércukorszint glucagonhiány következtében.

A VIZELETKIVALASZTO RENDSZER

A vese szövetei 

Testünk több mint 70% vizet tartalmaz, és ha egy olyan konfliktust élünk meg, amelyben valami folyékony játssza a központi szerepet víz, hó, olaj, tej, infúzió, lavinák stb. különös társítás jön létre. A levegőhöz hasonlóan a víz is létfontosságú a túlélésünk szempontjából, ezért egy folyadékkal kapcsolatos vészhelyzetben a vízvesztés védelmi programja aktiválódik. Hogy a biológiai túlélést biztosítsuk, meggátoljuk, leblokkoljuk a víz eltávozását a szervezetünkből. Később, amikor a konfliktust megoldjuk, egy nagy veseciszta keletkezésére vagy sejtburjánzásra kerül sor. A ciszta új veseszövetet jelent, melynek az a rendeltetése, hogy a csökkent működésű vesét pótolja, vizeletet válasszon ki, és azzal a vesefunkciót a súlyos érzelmi megrázkódtatás előttinél is hatékonyabbá tegye. Hamer doktor ebben az esetben két okból nem javasolja a sebészeti beavatkozást, egyrészt a ciszta új funkciósejteket, ebben az esetben vesesejteket jelent, amik az elhalt vesesejtek helyére lépnek. Ha eltávolítjuk a cisztát, megszűnik az aggyal való kapcsolat, és a vese ezután már soha többé nem lesz képes vizeletet kiválasztani. A ciszta szokás szerint gond nélkül ott maradhat egész életünkre, ahol van. Ha már  valóban túl nagy, mindennemű beavatkozást megelőzően az érképződés befejeződését feltétlenül ki kell várni, ugyanúgy, mint a petefészekcisztánál;  mivel az agyban a veséknek két vezérlőközpontja van, külön a jobb, és külön a bal vesének, az egyik vese eltávolításánál - ha a beavatkozás a helyreállítási szakasz befejeződése előtt történik - az agy ugyanazt a parancsot adja a másik vesének is, s ez rettenetes következményekkel járhat.

Rövid megjegyzés a művesealkalmazáshoz, amelyre veseelégtelenség esetén kerül sor. Hamer doktor szerint senkinek sem kell odáig eljutnia, hogy dialízisnek vesse alá magát. Még nagyon magas kreatininértékekkel is zavartalanul élhet az ember, akkor is, ha naponta csak 2dl vizeletet választ ki. Általában ennyit mindenki kiválaszt. A művesealkalmazás Hamer doktor szerint szinte minden alkalommal új érzelmi sokkot vált ki, ezúttal a transzfúzió miatti érzelmi sokkot, amely a lépet, a biológiai vér-raktárkészletünket érinti. így keletkeznek a korábban nem létezett problémák.

Gyújtőcsatornácskák

A vese gyűjtőcsatornácskáinak panaszai olyan konfliktusra utalnak, melynél egzisztenciális konfliktusról, egy veszteségi konfliktusról van szó: "Mindent elveszítettem!", "Én már nem vagyok senki!", "Hirtelen itt állok, és abszolút semmim sincs!" - bevándorlók, menekültek, vagy valahonnan kimenekített személyek esetén. De okozhatja egy családi, munkahelyi szituáció is, amelyben ténylegesen vagy átvitt értelemben úgy érezzük, hogy: "Minden a nyakamba szakadt!", "Az élet egyszerűen túl kemény!", "Ami sok, az sok!", "Ez így már nem élet!", "Legszebb éveimet egy olyan emberre pocsékoltam el, aki egyáltalán nem érdemelte meg!" - Az ilyesfajta szituációkban képtelennek érezzük magunkat, hogy továbbra is szembenézzünk az élettel. Úgy érezzük: "Már nincs remény!", "Már nem tartozom sehová!" - A konfliktusaktív szakaszban tehát sejtburjánzásra, majd a konfliktus feloldása után, elsajtosodásra kerül sor, amelyet vizelettel távozó fehérje kiválasztás és magas vérnyomás kísér. Ebben a másodikszakaszban a daganat helyén keletkezett üregek alapján rendszerint - vesetuberkolózis a diagnózis.

Szeptemberben a lazacok felfelé úsznak a folyón, visszatérnek a patakok felső folyásáig, hogy lerakják ikráikat, és befejezzék az életüket. Ez az élet tervszerű ciklusa, ami követi a természet rendjét. Egy sebes folyású folyamon árral szemben úszni iszonyatos erőfeszítés, ésezenkívül ottvannak még az éhes medvék is, akik már nagyon várják a lazacokat. A lazacok erős farkúszóik segítségével hihetetlen nagyokat ugrálnak, így sikerül átszárnyalniuk egy-egy nagy sziklán, és megmaradniuk a folyóban árral szemben úszva. Az egyik lazac azonban különösen nagyot ugrik, és a sziklás parton landol egy nagy kő árnyékában. Életveszélybe került, hiszen már nincs többé a vízben. Egy, a létét fenyegető veszteségi konfliktuson esik át: egy halnak a vízen kívül nincs reménye a túlélésre. Az egyetlen lehetősége, hogy blokkolja a veséket, ezzel amennyi vizet csak lehetséges, visszatartson a testében addig, amíg egy nagyobb hullám vissza nem mossa a folyóba. A Nap követi járását, és a lazac előbb-utóbb a tűző napsütésben hever. Erre a második vészhelyzetre a biológiai megoldás a mellékvesék és mellékvesehormon (kortizon) kiválasztás blokkolása, hogy mozdulatlan maradjon, és ne induljon el helytelen irányba. Ez az ő egyetlen túlélési esélye. Vészhelyzetben a biológia az, ami diktál!

A húgyhólyag

Az állatoknál a vizelet biológiai funkciója a területük kijelölésére szolgál. Ezek a szagjelzések világos jelek minden betolakodónak: "Állj, te itt az én birodalmamban vagy!" -A civilizált ember feltalálta a vécét, és azóta mindig ugyanazon a helyen végzi el a dolgát, mégis, a vizelettel történő területkijelölési igénye semmit sem változott. A nők, akik a család összetartására éreznek késztetést, ők inkább arra hajlanak, hogy fészkük belső határait védelmezzék. Náluk a húgyhólyagot érintő súlyos érzelmi megrázkódtatás mögött meghúzódó konfliktus abból fakad, hogy életterüket nem tudják megszervezni, vagy ez hirtelen teljesen összeomlik. A férfiak ezzel szemben inkább területük külső határainak védelmezésére hajlamosak. Ha ezek veszélyben vannak, a biológiai megoldás abban áll, hogy fekélyek képződnek a húgyhólyag nyálkahártyáján - ami a külső csíralemezből fejlődött ki - azért, hogy nagyobb vizeletmennyiséget tudjon befogadni és kiüríteni. Ha megszűnt a veszély, a test helyreállítja a fekélyeket húgyúti fertőzésekkel, gyulladásokkal, amelyeket égető érzéssel járó vizelés kísér. A húgyhólyag nyálkahártya alatti szövete esetén - ami belső csíralemez eredetű - a két szakasz viselkedése pontosan fordított. A konfliktusaktív szakaszban polipok képződnek, majd a helyreállítási szakaszban sejtelhalás következik be. Ebben az esetben a konfliktus valami tisztátalanra vonatkozik, a saját territóriumon belül vagy azon kívül.

A mellékvesekéreg

Ha a mellékvesekéreg érintett az érzelmi traumában, akkor a mögötte meghúzódó konfliktusban olyan félelmeink vannak, hogy rossz irányba megyünk, vagy rossz úton vagyunk: "Nem találom meg a helyes utat!" - Mivel a középső csíralemezből kifejlődött mellékvesekéreg a kisagy irányítása alatt áll, a konfliktusaktív szakaszban sejtfelszívódásra kerül sor, majd a helyreállítási szakaszban a sejtek újra felépülnek.

Egyetlen birka könnyű préda volna akármelyik, útjába akadó farkasnak. Ezért a birkák nyájban élnek. A természet mindig gondoskodik arról, hogy minden a lehető legjobban történjen. A nyáj reggel felkel és útnak indul, hogy a mezőn friss hajnali harmattól nyirkos füvet legeljenek. Egy birka lédús lucernávalbenőtt helyet talál, mohón ráveti magát a lucernára és pukkanásig tömi vele a bendőjét, több már nem is fér bele. Ekkor felemeli fejét, s észreveszi, hogy eltűnt a nyáj. Lucerna iránti vágyától hajtva, a birka elszakadt a nyájtól, „helytelen irányba" ment, és most a dombok között találta magát, egyes, egyedül. Ősemlékezetében felvillan egy piros lámpa, és figyelmezteti: "Riadó, riadó, rossz úton vagyok!" - de az agy megtalálja a tökéletes megoldást, hogy életét megmentse: sejtelhalás (nekrózis) keletkezik a mellékvesekéregben, leáll a kortizontermelés, a birka hirtelen megtorpan, ott marad, ahol van. Nem megy tovább a "helytelen irányba". Az egyetlen túlélési esélye abban van, hogy újra rátalál a nyájra.Ha nem áll meg ott, ahol van, nő a veszély, hogy egyre jobban eltávolodik, ami végül a halálát jelentené. A birka nagyon fél, de nem hangoskodik. Eltelik két vagy három óra. A nyáj eközben új zöld legelő után kutat. Az összezavarodott birka hirtelen a messzi távolból meghallja a többi birka bégetését. - Megmenekült! Ott a többi birka és a védelem illúziója. Azonnal megszűnik a riadókészültség, mert ismét tudja, melyik irányba menjen. Az agy fordított parancsot ad ki, a mellékvesék újból nekilátnak dolgozni, és nagy kortizondózist termelnek. Ez erőt ad a birkának, hogy gyorsan fusson vissza a többiekhez. Ott aztán kipiheni magát, teljesen megnyugszik, regenerálódása is befejeződik.

Az agyalapi mirigy 

Fejlődésének kezdetén a zsiráf sem rendelkezett különleges tulajdonságokkal. A fák kezdetben alacsonyan, sűrű bozótokban nőttek, ám idővel megnyúltak, vékonyabbá és ritkábbá váltak. A száraknak így is el kellett látni táplálékkal és vízzel az egyre nagyobbra és magasabbra növő ágakat és leveleket. Kapóra jött egy kertész, aki azokat becsületesen visszametszette, s ettől azok ismét erőre

kaptak. Ez volt az a biológiai lehetőség, amit a zsiráf kihasznált. Rászokott a fák magasabban lévő leveleire. De hát hogyan érje el az egyre magasabb ágakat és leveleket?

A konfliktus, amelyben az agyfüggelékmirigy érintett: "Túl kicsi vagyok ahhoz, hogy hozzájuthassak a falathoz!" - problémája körül forog.A belső konfliktus következtében sejtelhalás jön létre, amely egyfajta előkészület az átépítésre, majd a konfliktusmegoldást követően a helyreállítás beindul, az agy kiadott parancsa megfordul, és megkezdődik az újraépítés egy megerősített és célravezetőbb szerkezetben. Ekkor az agyalapon egy mirigydaganat képződik, mely által a növekedési hormonok kiválasztása fokozódik. Fizikai szinten a zsiráf testében az agyalapi mirigy túlórázni kezdett, és a zsiráf nyaka meghosszabbodott. Súlyos érzelmi megrázkódtatás esetén egyes szervek - orr, áll, nyak, kéz vagy lábak - méretének túlzott növekedése következhet be. A testi meghosszabbítás a konfliktus tényleges megoldását jelenti, és a mirigydaganatot ezután gombák és mykobaktériumok ismét leépítik.

A pajzsmirigy

Más szervekhez hasonlóan, a pajzsmirigy is két különböző szövetfajtából áll, melyek más-más módon reagálnak az őket érintő konfliktusokra:

• a belső csíralemezből származó, a nyúltagy által vezérelt mirigyhámszövet: konfliktusaktív szakaszban a nyúltagy parancsot ad a sejteknek, hogy erősebben szaporodjanak, ami pajzsmirigy megnagyobbodáshoz (golyvaképződéshez) vezet, és ennek következtében pajzsmirigy-túlműködés alakul ki. A legtöbb esetben ezek a daganatok betokozódnak, és így is maradnak. Ha ezzel szemben a helyreállítási szakaszban a szervezet számára a gombák és mykobaktériumok rendelkezésre állnak, akkor elsajtosodás megy végbe, aminek bomlástermékei váladékot ürítő csatornákon (sipolyokon) keresztül választódnak ki. Ha a konfliktus túl sokáig tartott, akkor a sejtek legyengülnek, és ennek következtében pajzsmirigyalulműködés jön létre.
• a külső csíralemezből származó, hormonkiválasztó csatornák: a hideg szakaszban fekélyes rák vagy egy hideg csomó, majd a meleg szakaszban helyreállító-ciszták, vagy jóindulatú golyva képződhet benne.

A pajzsmirigy „megbetegedésével" kapcsolatos konfliktusok: "Gyorsan, gyorsan, igyekezz, fogytán az idő!", "Gyerünk! Haladjunk, nincs időnk mindenre!", "Egyszerűen nem bírom behozni a lemaradásomat!".

Giorgio Mambretti - Jean Séraphin: Orvostudomány a feje tetején, És mi van, ha mégis igaza van Hamer doktornak? - részletek  a könyvből

A szorongás alapformái

Ismét a Stelliumpressről.

A szorongás elkerülhetetlenül hozzátartozik az életünkhöz, újabb és újabb változatokban elkísér bennünket születésünktől halálunkig. Az emberiség történetében felismerhetők a próbálkozások a szorongás leküzdésére, csökkentésére, lebírására vagy megbéklyózására. Törekedett erre mágia, vallás és tudomány. Istenhez való fordulás, odaadó szerelem, a természeti törvények kutatása vagy a világot megtagadó aszkézis és filozófiai felismerések nem közömbösítik ugyan a szorongást, de segíthetnek benne, hogy elviselhessük, és hogy fejlődésünket illetően talán még gyümölcsözővé is tegyük. Alkalmasint megmarad egyik illúziónknak, hogy azt higgyük, lehetséges élnünk szorongás nélkül is; a szorongás hozzátartozik létezésünkhöz, halandóságunktól való függőségeinknek és halandóságunk tudatának tükröződése. Megkísérelhetünk vele szemben olyan ellenerőket kifejleszteni, mint bátorság, bizalom, megismerés, hatalom, remény, alázat, hit és szeretet. Ezek segíthetnek abban, hogy a szorongást elfogadjuk, elmélyülten foglalkozzunk vele, újból meg újból leküzdjük. Azokat a módszereket, bárminők legyenek is, amelyek szorongásmentességet ígérnek számunkra, szemléljük kétkedéssel; ezek az emberi létnek nem felelnek meg, és megvalósíthatatlan várakozásokat ébresztenek.

Az, hogy a szorongás kikerülhetetlenül hozzátartozik az életünkhöz, korántsem jelenti, hogy ennek folyamatosan tudatában is vagyunk. Mégis szinte mindig jelen van, és minden pillanatban beléphet a tudatunkba, amikor valamely külső vagy belső élmény révén előbukkan. Olyankor legtöbbnyire hajlunk rá, hogy kitérjünk előle, elkerüljük, és ki is fejlesztettünk bizonyos technikákat és módszereket, hogy elnyomjuk, elfojtsuk vagy kicselezzük és letagadjuk. De miképpen a halál sem szűnik meg létezni attól, hogy nem gondolunk rá, akképpen a szorongás sem.

Szorongás létezik függetlenül valamely nép vagy személy kultúrájától és fejlettségi fokától is – ami változik, az csupán a szorongás objektuma, az, ami mindenkor kiváltja a szorongást, másrészt azok az eszközök és cselekvési módok, amelyeket felhasználunk a szorongás leküzdésére, így napjainkban általában már nem félünk a mennydörgéstől és villámlástól; a nap- és holdfogyatkozások a természet érdekes játékaivá lettek, ámde félelem és szorongás megélése nélkül, hiszen tudjuk, hogy nem jelentik ezeknek az égitesteknek végleges eltűnését vagy éppen egy lehetséges világpusztulást. Viszont ismerünk manapság olyan szorongásfajtákat, amilyeneket a korábbi kultúrák nem ismertek – félünk például baktériumoktól, új betegségek fenyegetéseitől, közlekedési balesetektől, öregedéstől és magánytól.

A szorongás leküzdésének módszerei azonban nemigen változtak. Csak éppen az áldozathozatal és mágia helyét modern, a szorongást csillapító gyógyszerek foglalták el – maga a szorongás azonban megmaradt nekünk. Ma a szorongás feldolgozásának minden bizonnyal legfontosabb lehetősége a maga különféle formáiban a pszichoterápia lett: az fedi fel először a szorongásnak az egyénben végbemenő kifejlődése történetét, kutatja az individuális-családi és szociális-kulturális körülményekkel való összefüggéseit, és teszi lehetővé a konfrontációt a szorongással abból a célból, hogy – akár hasznot hajtóan is – fel lehessen azt dolgozni.

Itt nyilvánvalóan az élet kiegyensúlyozási törekvéseinek egyikéről van szó: ha sikerül tudomány és technika segítségével haladást elérnünk a világ meghódításában és ezáltal bizonyos félelmeket, szorongásokat kikapcsolnunk, közömbösítenünk, akkor azokat képesek vagyunk felcserélni más típusú szorongásokra. Ez azon a tényen, hogy a szorongás elkerülhetetlenül hozzátartozik az élethez, semmit sem változtat. Úgy tetszik, a mai életünkhöz egy új nyavalya tartozik: egyre több olyan szorongásfajtát ismerünk, amelyek saját ténykedésünk nyomán jönnek létre, s e ténykedésünk önmagunk ellen fordul. Ismerjük a szorongást a bennünk magunkban meglévő romboló erőktől - gondoljunk csak azokra a veszélyekre, amelyeket az atomenergiával történő visszaélés hozhat magával, vagy a hatalom azon lehetőségeire, amelyek a természetes életfolyamatokba való beavatkozások nyomán adódnak. A hübriszünk, úgy tetszik, bumerángként saját magunkat vesz célba; a hatalom akarása, ami híjával van szeretetnek és alázatnak, a természet és az élet fölötti hatalom akarása azt a félelmet kelti bennünk, hogy manipulált, kiüresedett lelkű lénnyé válunk. Ha a régebbi korok embere félt a természeti erőktől, amelyeknek tehetetlenül ki volt szolgáltatva, és félt a fenyegető démonoktól, a bosszuló istenektől, akkor nekünk ma önmagunktól kell félnünk.

Így aztán megint csak illúzió úgy vélekednünk, hogy a „haladás” – ami mindig egyszersmind visszalépés is – megszabadít a szorongásainktól – némelyiktől igen, de a következmény: újabb szorongások.

A szorongás élménye tehát hozzátartozik a létezésünkhöz. Bármennyire általános érvényű is ez, minden ember mégis a szorongásnak a saját személyét illető változatait éli meg, „a szorongásét”, ami éppoly kevéssé létezik, mint „a" halál” vagy „a szerelem” és más absztrakciók. Minden ember számára megvan a szorongásnak a személyes, egyedi formája, amely őhozzá, a lényéhez tartozik, mint ahogy a szeretetnek is megvan a rá jellemző formája, és valamikor a saját halálát kell halnia. Tehát csak egy bizonyos ember által megélt és tükrözött szorongás van, és ezért annak – a szorongásélmény minden közös vonása mellett – mindig van egy személyes jellegzetessége. Ez a mi személyes szorongásunk összefügg az egyéni életkörülményeinkkel, adottságainkkal és környezetünkkel; van fejlődéstörténete, ami gyakorlatilag a születésünkkel kezdődik.foglalják a négy egyedülálló funkciót a felsőbbrendű és kiegészítő funkciók négy lehetséges kombinációjával együtt.

 A szorongás, mint kihívás

 Ha a szorongást egyszer „szorongás nélkül” vesszük szemügyre, az lesz a benyomásunk, hogy az kettős aspektussal bír: egyik oldalról aktivizálhat, másik oldalról megbéníthat, A szorongás mindig jelzés, amely veszélyekre figyelmeztet, egyszersmind van egyfajta felszólító karaktere, éspedig a leküzdésére biztató ösztönzés. A szorongás elfogadása és lebírása bizonyos fejlődési lépést jelent: valamicskével érettebbé tesz bennünket. Ha viszont kitérünk előle, és nem nézünk szembe vele, akkor maradunk úgy, ahogy voltunk; meggátolja továbbfejlődésünket, és arra késztet, hogy gyermekinek maradjunk meg azon a területen, ahol a szorongás sorompóját nem lépjük át.

Szorongás mindig ott lép föl, ahol olyan szituációban találjuk magunkat, amivel szemben nem vagy még nem álljuk meg a helyünket. Minden fejlődés, minden, az éréshez vezető lépés szorongással van összekötve, hiszen az vezet át minket valami újba, addig nem tudottba, nem ismertbe, olyan belső vagy külső szituációkba, amelyeket még nem éltünk át, és amelyekben még nem szereztünk tapasztalatokat. Minden új, ismeretlen, először megteendő vagy megélendő dolog az újdonság ingere mellett magában rejti a kaland élvezetét és a kockázat örömét – és a szorongást is. Minthogy életünk mindig valami újba, járatlanba és még meg nem tapasztaltba vezet, a szorongás folytonos útitársunk. Leginkább fejlődésünk különösen fontos helyein lép be tudatunkba, olyankor, amikor régi, jól ismert pályákat kell elhagynunk, olyankor, amikor új feladatokkal kell megbirkóznunk, vagy változásokkal kell számolnunk. A fejlődésnek, felnőtté válásnak és érésnek tehát nyilvánvalóan sok baja van a szorongás leküzdésével, és minden életkornak megvannak a maga megfelelő érési lépései a hozzájuk tartozó szorongásokkal, amelyeken úrrá kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy a megteendő lépés sikeres legyen.

Ilyenképpen vannak teljesen normális, életkornak és fejlődésnek megfelelő szorongások, amelyeket az egészséges ember elvisel, és amelyeken túllép, amelyeknek a leküzdése fontos a továbbfejlődése szempontjából. Gondoljunk csak a gyermek első önálló lépéseire, amikor először kell elengednie anyja kezét, és az egyedül való járástól, a szabad térségben magára hagyottságtól való félelmére, amit muszáj legyőznie. Vagy gondoljunk az életünkben adódó nagy cezúrákra. Vegyük az iskolába járás kezdetét, amikor a gyermeknek a családból bele kell nőnie egy új, egyelőre idegen közösségbe úgy, hogy ott meg is állja a helyét. Vegyük a pubertást és az erotikus vágy, a szexuális kihívás közepette lezajló első találkozásokat a másik nemmel, vagy gondoljunk a pályakezdésre, a saját család megalapítására, az anyaságra és végül az öregedésre és a halállal való találkozásra – valamely kezdethez vagy egy első ízben megvalósuló tapasztalatszerzéshez mindig kapcsolódik szorongás is.

Mindezek a szorongások szervesen hozzátartoznak az életünkhöz, mert összefüggnek a testi, lelki vagy szociális fejlődés felé tett lépésekkel, jelentkeznek új közösségi vagy társadalmi feladatkörök elvállalásakor. Minden egyes ilyen lépés egyfajta határátlépést jelent, és megköveteli tőlünk, hogy valami megszokottól, meghittől megváljunk, és valamilyen újba, ismeretlenbe merészkedjünk.

Ezeken a szorongásokon kívül van egész sor egyéni szorongás, amelyek a fentiek ismeretében nem tipikusak bizonyos határszituációkra, s amelyeket másoknál gyakran azért nem tudunk megérteni, mert számunkra nem ismerősek, így valakinél a magányosság válthat ki súlyos szorongást, egy másiknál az embertömeg, a harmadik akkor kap szorongásrohamokat, ha hídon vagy szabad téren akar átmenni, egy negyedik képtelen zárt helyiségben tartózkodni, megint egy másik jámbor állatoktól, bogaraktól, pókoktól, egerektől stb. fél.

Kozmikus hasonlat

Bármilyen sokrétű is ezek szerint a szorongás a különböző embereknél – gyakorlatilag nincs semmi, ami ne gerjeszthetne bennünk félelmet vagy szorongást –, mégis, jobban megnézve, mindig csak bizonyos meghatározott szorongások variánsaival találkozunk. Ezeket én „a szorongás alapformái”-nak nevezném, és ennek megfelelően írnám le őket. Minden egyáltalán lehetséges szorongás szorosan kötődik ezekhez az alapformákhoz: vagy szélsőséges variációik és torz formáik, vagy pedig más objektumokra történt átcsúsztatásaik. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra, hogy feldolgozatlan, nem leküzdött szorongásainkat ártatlan pótobjektumokra tapasszuk, olyanokra, amelyek könnyebben kikerülhetők, mint a szorongás voltaképpeni kiváltói, amelyek elől nem tudunk kitérni.

A szorongás alapformái összefüggnek a világban való létezésünkkel, ama két nagy antinómia közti kifeszítettségünkkel, amelyeket a maguk feloldhatatlan ellentétében és ellentmondásosságában kell megélnünk. Ezt a két antinómiát egy olyan hasonlat segítségével szeretném megvilágítani, amely minket bizonyos személyen túli rendekbe és törvényszerűségekbe kapcsol be, amelyeknek általában nem vagyunk tudatában, de amelyek mégis valóságosak.

Olyan világba születünk bele, amely négy hatalmas impulzusnak engedelmeskedik: Földünk meghatározott ritmusban kerüli meg a Napot, tehát szűkebb világrendszerünk központi égitestje körül mozog, amely mozgást revolúciónak, "keringésnek" mondunk. A Föld egyszersmind a saját tengelye körül is forog, tehát rotálást végez, amely mozgást "saját tengely körüli forgás"-nak nevezünk. Ilyenképpen egyszerre két további ellentétes, illetve egymást kiegészítő impulzus hat, amelyek világrendszerünket mozgásban tartják, valamint ezt a mozgást meghatározott pályákra kényszerítik. Ezek az impulzusok: a nehézségi erő és a centrifugális erő. A nehézségi erő mintegy összetartja a világunkat, azt centripetálisan befelé, a közép felé igazítja, s eközben egy rögzíteni és magához vonzani akaró szívóhatást fejt ki. A centrifugális erő a középtől menekül, kifelé törekszik, a messzeségbe tör, és van egyfajta elengedni, előidézni akaró vonása. Csak ennek a négy impulzusnak a kiegyensúlyozottsága garantálja azt a törvényszerű, eleven rendet, amelyben élünk, és amit kozmosznak nevezünk. Az egyik ilyen mozgás túlsúlya vagy kiesése a nagy Rendet megzavarná, illetve szétrombolná, és a Káoszba vezetné.

Képzeljük csak el, hogy a Föld feladná eme alapimpulzusok egyikét. Ha például feladná a revolúciót, a Nap körüli keringést, és csupán a rotációt, a saját tengelye körüli forgást teljesítené, akkor meghaladná a bolygó nagyságrendjét, és napként, középpontként viselkednék, ami körül a többi bolygónak kellene keringenie. Akkor tehát már nem a Nap körül a számára előírt pályán szolgálna, hanem csak a maga saját törvénye szerint létezne.

Ha viszont a rotációt, a saját tengely körüli forgást adná fel, és már csupán keringene a Nap körül, akkor a bolygó fokozatáról lecsúsznék egy apró szatellit, egy hold fokozatára, roppant függőségben mindig ugyanazt az oldalát mutatva a Napnak. Mindkét esetben megtörné tehát a bolygókat szabályozó törvényszerűséget, azt, hogy függősége megköveteli az alkalmazkodást, de mégis független, saját tengely körüli forgással bír.

Továbbá: ha a Földnek nem volna meg a centripetális, a nehézségi ereje, akkor alulmaradna a centrifugális erővel szemben, és egyszerűen széjjelpukkadna, darabjai lekerülnének a pályáról, és talán összeütköznének más égitestekkel. Vagy ha ezentúl már egyedül a nehézségi erőnek engedelmeskednék a centrifugális ellenerő nélkül, az teljes megmerevedéshez, változhatatlansághoz vagy más erőknek a saját pályájáról való eltérítettséghez vezetne, amely erőkkel szemben nem tudna semennyi saját erőt szembeállítani.

És most nézzük a hasonlatot: tegyük fel - ami voltaképpen eléggé kézenfekvő -, hogy az ember Földünk lakójaként és Naprendszerünk apró részecskéjeként alá van vetve e rendszer törvényszerűségeinek, és hogy ilyenképpen az imént leírt impulzusokat mint tudattalan hajtóerőket és egyszersmind mint latens posztulátumokat magában hordja, akkor ez igen meglepő megfelelésekhez vezet bennünket. Mindössze ugyanis az szükséges, hogy emberi szinten az említett alapimpulzusokat a lélektan területére transzponáljuk, tehát a lelki megélésben tapasztalható megfeleléseikre kérdezzünk rá, s ekkor rábukkanunk az említett antinómiákra, amelyek közé az életünk van kifeszítve, és egyúttal rábukkanunk a szorongás ama alapformáira, amelyek ezzel függnek össze, és így mélyebb értelmet nyernek.

A rotációnak, a saját tengely körüli forgásnak pszichológiailag értelemszerűen az individuációra, az egyénné válásra való posztulátum felelhetne meg, tehát az, hogy egy egyedi lény, individuum jöjjön létre. A revolúciónak, a Nap mint központi égitestünk körüli mozgásnak az a posztulátum felelne meg, hogy egy nagyobb egészbe illeszkedjünk, a saját-törvényűségünket, saját-akaratúságunkat határok közé szorítsuk a személyünk fölötti összefüggések javára. Ilyenképpen tehát úgy vázolnánk azon első" antinómiát, amely az ellentétes posztulátumokat tartalmazza, hogy mi egyrészt mi, önmagunk leszünk, másrészt viszont magunkat az individuum feletti összefüggésekbe illesztjük.

A centripetális, a nehézségi erőnek a lelki síkon az állandóságra és állhatatosságra irányuló impulzusunk felelne meg; a centrifugális erőnek ezzel szemben az, amely minket újból meg újból előre, a változásra, az átalakulásra serkent. Ilyenképpen tehát a másik antinómiát is leírtuk. Ez megint csak tartalmazza azokat az ismét ellentétes posztulátumokat, hogy állandóságra is és átalakulásra is törekedjünk.

Ez után a kozmikus analógia után négy olyan alapvető posztulátumnak vagyunk kitéve, amelyeket egymásnak ellentmondó, de egyszersmind egymást kiegészítő törekvésekként magunkban megtalálunk. Ezek változó alakban húzódnak végig egész életünkön, és mindig újabb és újabb módon igényelnek tőlünk választ. 

              

Az első posztulátum

 Az első posztulátum – hasonlatunkban a rotációnak megfelelően – az, hogy egyszeri individuummá legyünk, igent jelentve ki önálló voltunkra és másoktól elhatárolódva; hogy felcserélhetetlen személyiséggé legyünk, nem pedig felcserélhető tömegemberré. Ezzel azonban előttünk áll minden olyan szorongás, amely akkor fenyeget, ha magunkat megkülönböztetjük másoktól, s ezáltal kiesünk az „odatartozás, a közösség biztonságából, amit a magányosság és elszigeteltség idézne elő”. A tágas tartomány ellenére, amelyben fajtához, családhoz és néphez való tartozásunk, életkorunk és nemünk, vallásunk vagy foglalkozásunk stb. révén bizonyos csoportok része vagyunk, amelyekkel rokonnak, meghitt kapcsolatban lévőnek, egyúttal mégis individuumnak és így valami egyszerinek, legfőképpen más emberektől különbözőnek érezzük magunkat. Ez már abban a figyelemre méltó tényben kifejezésre jut, hogy pusztán hüvelykujjunk lenyomata elég ahhoz, hogy minden más embertől felcserélhetetlenül különbözzünk, és egyértelműen azonosíthatóak legyünk. Ily módon létünk egy olyan piramishoz hasonlít, amelynek széles alapja tipikusból és közösségi jellemzőkből épül, amely azonban a csúcsa felé mind jobban és jobban kiválik az összekötő közös vonásokból, és egyszeri egyediben fejeződik be. Egyszeri voltunk elfogadásával és fejlesztésével, az individuációs processzussal, ahogyan G. G. Jung ezt a fejlődési folyamatot elnevezte, kiesünk az „odatartozás”, az „ahogy-a-többiek-is”-lét védettségéből, és félelemmel éljük meg az individuum magányosságát. Mert minél jobban megkülönböztetjük magunkat másoktól, annál magányosabbak leszünk, s ilyenképpen ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, a meg-nem-értettségnek, az elutasítottságnak és bizonyos körülmények között annak, hogy harcot hirdetnek ellenünk. Másrészt azonban, ha nem kockáztatjuk meg, hogy önálló egyeddé váljunk, akkor túlságosan megrekedünk a kollektívban, a tipikusban, és valami döntő jelentőségűvel adósa maradunk emberi méltóságunknak.

A második posztulátum

A második posztulátum – hasonlatunkban a revolúciónak, azaz keringésnek megfelelően – az, hogy magunkat bizalommal megnyissuk a világ, az élet és az embertársaink számára, hogy szót értsünk a nem-énnel, az idegennel, hogy csereviszonyba lépjünk a rajtunk-kívül-levőkkel. Ezen az életben való - a legtágabb értelemben vett - részvételt értjük. Ehhez azonban kapcsolódik a szorongás, az, hogy elveszítjük az énünket, a függetlenségünket, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, hogy ön-létünket nem élhetjük méltányosan, mert másoknak kell áldoznunk, és hogy a megkívánt alkalmazkodás során önmagunkból túlságosan sokat fel kell adnunk. Itt tehát mindenekelőtt a függőségünkről van szó, arról, hogy noha énünk eme függőségei és veszélyeztetettségei éreztetik velünk tehetetlenségünket, mégis az élet felé kell fordulnunk, ki kell tárulkoznunk. Ha ezt nem kockáztatjuk meg, elszigetelt, magányos lények maradunk, akiknek nincsen semmi kötődésünk, akik nem tartozunk valamihez, ami túlterjed rajtunk, végül védettség nélkül maradunk, és így nem fogjuk megismerni sem önmagunkat, sem a világot.

Ezzel az első antinómiával beleütköztünk abba a paradox feltételezésbe, amit az élet kíván meg tőlünk: élnünk kell egyrészt az ön-megőrzést és az ön-megvalósítást, másrészt az önnön-oda-adást és az ön-feledést, le kell küzdenünk mind az énünk feladásától való félelmünket, mind az énné válástól való félelmünket.

És most nézzük a másik két posztulátumot, amelyek megint csak az ellentmondás és a kiegészülés erősen sarkított viszonyában állnak, ahogyan fentebb leírtuk.

A harmadik posztulátum

A harmadik posztulátum – hasonlatunkban a centripetális, a nehézségi erő megfelelőjeként – az, hogy igyekezzünk a tartósságot, állandóságot elérni. Azon vagyunk, hogy ebben a világban elhelyezkedjünk és berendezkedjünk, tervezzük a jövőt, célratörőek legyünk úgy, mintha korlátlan ideig élnénk, mintha a világ stabil és a jövő előre látható volna, mintha maradandóval számolhatnánk – ugyanakkor tudván tudva, hogy média in vita morte sumus, azaz életünk bármely pillanatban véget érhet. Az állandóságra törekvésnek ezzel a posztulátumával, azzal, hogy egy bizonytalan jövőbe tervezzük bele magunkat, hogy egyáltalán úgy beszéljünk a jövőről, mintha valami szilárd és biztos valami állna előttünk – ezzel a posztulátummal adva vannak mindazok a szorongások, amelyek a múlandóságot, függőségeinket, létünk irracionális kiszámíthatatlanságát érintő tudásunkkal kapcsolatosak: a szorongás az új kockázatától, a bizonytalanra való tervezéstől, attól, hogy átengedjük magunkat az élet örök folyamatának, ami soha meg nem áll, és bennünket is magával ragad és alakít. Minden bizonnyal ezt fejezi ki az a szólás is, hogy senki nem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba – a folyó, de maga az ember is mindig más. Másrészt azonban, ha lemondanánk a maradandóságról, nem tudnánk semmit sem alkotni és megvalósítani; elképzelésünkben minden alkotásban kell lennie valaminek ebből a maradandóságból – máskülönben hozzá sem fognánk céljaink megvalósításához. Mindig úgy élünk, mintha azt hinnénk, hogy korlátlan idővel rendelkezünk, mintha a végre elért valami stabil volna, és ez az előttünk lebegő stabilitás és maradandóság, ez az illuzórius öröklét lényeges impulzus, mely ténykedésre ösztökél bennünket

A negyedik posztulátum

És következzék végül a negyedik posztulátum – ennek hasonlatunkban a centrifugális erő felel meg. Ez abból áll, hogy mindig késznek kell lennünk rá, hogy változzunk, hogy a változásokra és a fejlődésre igent mondjunk, megszokott dolgainkat feladjuk, a hagyományokat és szokásainkat magunk mögött hagyjuk, a frissen elért valamitől újra meg újra elszakadjunk és elbúcsúzzunk, mindent csak átmenetként éljünk meg. Mármost ezzel a posztulátummal – hogy mindig továbbfejlesszük magunkat, hogy ne tapadjunk, ne ragadjunk le, az új számára legyünk nyitottak, az ismeretlen meghódítását kockáztassuk meg - együtt jár a szorongás, hogy rendszabályok, előírások és törvények a múlt és a megszokások ereje lekötöznek, fogva tartanak bennünket, lehetőségeink beszűkülnek, szabadságra törekvésünk korlátok közé szorul. Itt tehát – ellentétben az előzőekben leírt szorongással, ahol a halál mint múlékonyság jelent meg – a halál végső soron dermedéssel és véglegességgel fenyeget. Ha azonban a változásra, az új vállalására irányító impulzust feladnánk, akkor unalmasán ismételgetve és erősen kapaszkodva a már meglévőbe, letapadnánk a megszokotthoz, s az idő és környező világunk lehagyna és elfelejtene minket.

Ezzel vázoltuk a másik antinómiát, az élet velünk szemben támasztott további feltételezéseit – azt, hogy egyszerre törekedjünk állandóságra és változásra, hogy eközben le kell küzdenünk mind a feltartóztathatatlan múlékonyságtól, mind a kikerülhetetlen szükségességtói való szorongást. Ilyenképpen a szorongásnak megismertük a négy alapformáját – ezeket itt még egyszer felsorolom.

A négy alapforma

1. a szorongás az ön-odaadástól, én-elvesztésként és függőségként megélve;
2.  a szorongás az önmagává-válástól, védtelenségként és elszigeteltségként megélve;
3.  a szorongás a változástól, múlékonyságként és bizonytalanságként megélve;
4.  a szorongás a szükségességtől, véglegességként és szabadság hiányaként megélve. 

Végső soron valamennyi lehetséges szorongásfajta mindig ennek a négy alapszorongásnak a variánsa, és összefüggnek azzal a négy alapimpulzussal, amelyek ugyancsak hozzátartoznak a létünkhöz, s egymást páronként kiegészítik, és egymással ellentétben állnak: mint törekvés a maga-megőrzése és elkülönülésre, együtt az ön-odaadásra és valahova-tartozásra irányuló ellentörekvéssel; másrészt mint törekvés az állandóságra és biztonságra, együtt a változásra és kockázatra irányuló ellentörekvéssel. Minden törekvéshez hozzátartozik az ellentörekvéstől való félelem. És mégis, ha még egyszer visszanyúlunk a kozmikus hasonlatunkhoz, úgy tetszik, eleven rend csak akkor lehetséges, ha megkíséreljük, hogy ezek közt az antinomikus impulzusok közt egyensúlyi helyzetet éljünk meg. Az ilyen egyensúlyi helyzet azonban nem jelent valami statikusát, ahogyan azt fel lehetne tételezni, hanem tele van mérhetetlen belső dinamikával, mivel ilyen egyensúlyi helyzet sohasem jelent valami már elértet, hanem olyan valamit, amit újra meg újra meg kell teremteni.

Ugyanakkor figyelemmel kell lennünk arra, hogy a mindenkor megélt szorongás fajtája és intenzitásának foka nagymértékben függ mind a magunkkal hozott hajlamainktól, az „örökségünktől"”, mind azoktól a környezeti feltételektől, amelyekbe beleszületnünk, tehát mind a testi és lelki-szellemi alkatunktól, mind személyes életutunktól, létünk történetétől. Van ugyanis történetük a szorongásainknak is, és látni fogjuk, mekkora jelentőséggel bír erre nézve a gyermekkorunk, így minden ember félelmét színezik a hajlamai és a környező világtól származó rengeteg hatás, ami részben magyarázatot ad arra is, miért oly nehéz beleéreznünk magunkat mások szorongásaiba – azok olyan életfeltételekből erednek, amelyek a mieinktől nagyon eltérnek.

A hajlam és a környezet - mely utóbbihoz a családon, a „miliőn"” kívül a társadalom is hozzátartozik - tehát képesek bizonyos szorongásokat felszínre hozni, másokat pedig vissza tudnak szorítani. A jobbadán egészséges – fejlődésében nem megzavart – ember általában tudja kezelni a szorongásait, sőt gyakran le is győzi őket. A fejlődésében megzavart ember szorongásai intenzívebbek is, gyakoribbak is, és a szorongás alapformái közül legalább az egyik az ő esetében túlsúlyra fog jutni.

Súlyosan megterhelő lehet a szorongás, és kiválthat betegséget is, ha túllép egy bizonyos mértéket, vagy ha túl sokáig eltart. A legsúlyosabban azok a szorongások lesznek igen terhessé, amelyeket valaki a gyermekkor korai szakaszában él meg, tehát olyan korban, amikor a gyermek még nem képes ellenük elhárító erőt kifejteni. Ha egy-egy szorongásfajta az intenzitása vagy elhúzódása következtében túlságosan felerősödik, vagy olyan korban ér bennünket, amikor még nem tudunk szembeszállni vele, akkor csak nagyon nehezen leszünk képesek feldolgozni. Ilyenkor a szorongás aktivizáló, pozitív vonatkozása elvész; a következmény: fejlődésbeli gátlások, elakadás vagy akár korábbi, gyermeteg viselkedésmódba való visszacsúszás. Érthető módon különösen a gyermekkorban szoktunk az életkornak nem megfelelő szorongásélményekkel, továbbá túlságosan nagy szorongásmennyiségekkel találkozni, amelyek túllépik az elviselhetőség mértékét. A gyermek gyönge, még fejlődésben levő énje bizonyos szorongásmennyiségeket még nem képes feldolgozni, ezért külső segítségre szorul, és ha ezekkel a túl nagy szorongásaival magára marad, sérüléseket szenved.

A felnőtt esetében ritkább kivételes szituációk, amilyen a háború, fogság, életveszélyek, természeti és egyéb katasztrófák, de lelki élmények és folyamatok is túlléphetik a szorongások tűrési határait, úgyhogy az illető pánikkal, rövidzárlati cselekvésekkel vagy neurózisokkal reagál. Normális körülmények között azonban a felnőtt – szemben a gyermekkel – a szorongás ellen válaszlehetőségek és ellenerők dolgában sokkal gazdagabb választékkal bír. Ő képes védekezni, a helyzetét átgondolni, és a szorongás kiváltó okát felismerni; mindenekelőtt fel tudja fogni, miből ered a szorongása; tudja közölni és ezáltal megértést és segítséget kapni, és képes a lehetséges veszélyeztetéseket helyesen fölmérni. Mindez a gyermeknek nem áll rendelkezésére; ő minél kisebb, annál inkább csupán tárgya a szorongásainak, tehetetlenül ki van nekik szolgáltatva anélkül, hogy tudná, azok meddig fognak tartani, és hogy mi minden történhet.

 A négy személyiségstruktúra

 Látni fogjuk, hogy a négy alapszorongás közül az egyiknek a túlértékeltsége – vagy, más szemszögből nézve, a négy alapimpulzus egyikének messzemenő feladása – miképpen vezet el bennünket négy személyiség struktúrához, a-világban-levés négy fajtájához, amelyeket árnyalataikban ismerünk, és amelyekben mindnyájan többé vagy kevésbé hangsúlyosan jelen vagyunk. Ezeket a személyiségstruktúrákat tehát a négy alapszorongás vonatkozásában egyoldalú kihangsúlyozásnak kell felfognunk. A leírandó személyiségstruktúrák minél határozottabbak és minél egyoldalúbbak, annál valószínűbb, hogy korai gyermekkori fejlődési zavarok következtében alakultak ki. Ennek megfelelően a lelki egészség jelének volna tekinthető, ha valaki a négy alapimpulzust eleven kiegyensúlyozottságban képes megélni – ami egyszersmind azt is jelentené, hogy az illető találkozott a szorongás négy alapformájával is.

A négy személyiségstruktúra: normálstruktúrák bizonyos hangsúlyokkal. Közben azonban a hangsúlyozottság kifejezett egyoldalúsággá válik, olyan határértékeket ér el, amiket a négy alapstruktúra torz formáinak vagy szélsőséges variánsainak kell tekintenünk. Ezzel eljutottunk a struktúratípusok neurotikus variánsaihoz, ahogyan ezeket a pszichoterápia és a mélylélektan 

• a szkizoid személyiségzavar, 
• a depresszió,
•  a kényszerneurózis 
• és a hisztéria

négy nagy neurózisformájában leírta. Ezek a neurotikus személyiségek tehát kiélezett vagy extrém formában mindenkor csak általános emberi létezésformákat tükröznek, amilyeneket mindnyájan ismerünk.

Ilyenképpen végső soron a-világban-levés négy különböző fajtájáról van szó; ábrázolásuk során le kívánom írni a jelzett egyoldalúság következményeit a még egészségesnek nevezhető jelenségformáktól a könnyebbeken, majd a súlyosakon át egészen a legsúlyosabb zavarokig. Ennek során figyelembe kell vennünk az alkatilag kedvező hajlamokat, érdeklődésünk azonban mindenekelőtt az élettörténeti háttereknek fog szólni.

Még egy közbeeső megjegyzés: ha a négy személyiségstruktúra leírása típustan-jelleget látszik ölteni, ez annyiban különbözik más tipológiáktól, hogy – túlnyomórészt a pszichoterápia és mélylélektan pszichoanalitikai felismeréseire és tapasztalataira építve – korántsem olyan fatalista és végérvényes módon következtet, mint – összehasonlításképpen – az alkatból és temperamentumból levezetett típusok; az utóbbiak végzetszerűnek és megváltoztathatatlannak tüntetik fel magukat. Nekem más a véleményem.

Én nem azért vagyok ilyen vagy olyan, mert ilyen vagy olyan a testalkatom, hanem mert a világgal, az élettel szemben bizonyos beállítottságom, bizonyos viselkedésmódom van, amit élettörténetem során szereztem, az szabja meg a személyiségemet, és az kölcsönöz neki bizonyos strukturális vonásokat. Ami benne sorsszerű – a veleszületett pszichofizikai hajlamok, a gyermekkorunk környezete, benne szüléink és nevelőink személyisége, továbbá a társadalom a maga játékszabályaival, amelyekbe beleszülettünk –, annak bizonyos határokon belül általunk kell kialakulnia, általunk lehetséges megváltoznia; mindenesetre nemcsak olyan valami, amit eredendően kötelező elfogadni. Az itt mondott személyiségstruktúrák egy egységes emberkép részaspektusainak tekintendők. Lényünknek kezdetben sorsszerűén elégtelenül fejlett, elhanyagolt, hibásan irányított vagy idegen hatást túlzottan érvényesített és elnyomott részaspektusai utólagos fejlődése képes a már meglévő struktúrát megváltoztatni és kiegészíteni a képzeletünkben ott lebegő teljesség vagy érettség, tökéletesség javára, olyan mértékben, amilyet az egyes ember a maga számára megkívánhat.

Mi itt tehát négy általános érvényű alapviszonyból és magatartási lehetőségből indulunk ki, szemben létünk feltételeivel és függőségeivel, amikor is látszólag kibékíthetetlen ellentétek eleven rendjének és kiegyensúlyozottságának kozmikus előképe lebeg előttünk.

Ami a négy alapforma mögött van

A szorongás négy alapformája mögött olyan általános emberi problémák állnak, amelyekkel valamennyiünknek szembe kell néznünk:

Odaadás

Közülünk mindenki találkozik az odaadástól való szorongással azon különféle formáinak egyikében, amelyekben együttesen benne van a fenyegetettsége egzisztenciánknak, személyes életterünknek vagy személyiségünk integritásának. Hiszen minden bizakodó megnyilatkozás, minden vonzódás és szerelem veszélyeztethet bennünket, mert akkor védtelenebbek és sebezhetőbbek vagyunk, valamit fel kell adnunk magunkból, egy darabkánkat ki kell szolgáltatnunk egy másvalakinek. Ezért az odaadástól való minden szorongás össze van kötve a lehetséges én-vesztés szorongásával.

Individuáció

Mindenki találkozik az énné-levés, az individuáció szorongásával is, ami fellépésének különféle formáiban mint együttesben a magánytól való szorongást jelenti. Minden individuáció ugyanis bizonyos kiemelést jelent a védelmező, közös, együttes létezésből. Mennél inkább válunk "mi magunk"-ká, annál inkább leszünk magányosak, mert egyre jobban megtapasztaljuk az egyén elszigeteltségét.

Mulandóság

Mindenki találkozik a maga módján a múlandóság szorongásával; kikerülhetetlenül megéljük újra meg újra, hogy valami bevégződik, megszűnik, nincs többé. Minél erősebben ragaszkodunk valamihez, és akarjuk megtartani, annál inkább úrrá lesz rajtunk ez a szorongás, aminek különféle formái együttesen felismertetik velünk a változástól való szorongást.

Szükségesség 

És végezetül: mindenki találkozik a szükségességtől, a végérvényes keménységétől és szigorától való szorongással, amelynek különféle kialakulási formáiban közös az elkerülhetetlen lekötöttségtói való szorongás. Minél inkább törekszünk a lekötöttség nélküli szabadságra és önakaratra, annál inkább kell félnünk a következményektől és a realitás szabta korlátoktól.  

     

Neurotikus szorongások          

  

Minthogy létezésünk nagy szorongásai, amelyek oly fontosak fejlődésünk érése szempontjából, nem hagyják magukat megkerülni, sok apró, banális szorongással fizetünk a próbálkozásért, amivel el akarnánk kerülni őket. Ezek a neurotikus szorongások gyakorlatilag mindenre rávethetik magukat, és végső soron csak akkor oldhatók fel, amikor a mögöttük levő voltaképpeni szorongást felismertük, és szembenéztünk vele.  A léttel együtt járó szorongások félretevésében, ártalmatlannak minősítésében és mintegy karikírozó torzításában a neurotikus szorongások ostobának látszanak – már csak kínoznak, és terhet jelentenek. Mégis helyesen tesszük, ha riadójelzésnek fogjuk fel őket, utalásnak arra, hogy valamiféleképpen „nem vagyunk rendben”, hogy valamit el akarunk kerülni ahelyett, hogy szembenéznénk vele, valami fontosabbat, amit az elodázott szorongás el akar takarni. A találkozás a nagy szorongásokkal részaspektusa érlelődő továbblépésünknek; az áthárítás a helyettesítő neurotikus szorongásokra nemcsak bénító, gátló hatást fejt ki, hanem életünk azon lényeges feladataitól is elvon bennünket, amelyek hozzátartoznak ember voltunkhoz.

Így a szorongás a leírt alapformáiban fontos jelentést nyer: már nem csupán egy lehetőség szerint elkerülendő rossz, hanem - és ez egészen korán elkezdődve – fejlődésünknek nem elvonatkoztatható tényezője. Amikor megéljük a nagy szorongások valamelyikét, mindig az élet kihívásainak egyikével állunk szemben; a szorongás elfogadásában és abban a kísérletünkben, hogy föléje kerekedjünk, egy új képesség birtokába jutunk – a szorongás leküzdése győzelem, ami erősebbé tesz bennünket; minden kitérés előle vereség, ami gyengít minket.

Amint azt az élettörténeti példákból bizonyára látni lehetett, a szorongásunknak van előtörténete, egyfajta fejlődéstörténete. Felnőttkori szorongásaink mértékét, intenzitását és tárgyát gyermekkori szorongásaink is mindig előkészítették, formálták és meghatározták. Az olyan ember, akinek meglehetősen boldog gyermekkora volt, és nem érték rendkívüli sorscsapások, általában képes feldolgozni az alapszorongásokat, legalábbis annyira, hogy nem betegszik beléjük, mivel szilárdan meg tudta alapozni a személyiségét.

Aki viszont túl korán volt kitéve az életkornak nem megfelelő szorongásoknak és sorsszerű megterheléseknek, a szorongást később is sokkal veszélyesebbnek és nyomasztóbbnak éli meg, minthogy az aktivizálja a régi, korai időszakából feldolgozatlanul maradt szorongásait. Ezek feldolgozásában a pszichoterápia tud segítségére lenni valamelyik formájának alkalmazásával. De talán már az is segítséget jelenthet számára nehezen elviselhető szorongásai leküzdésében – ezek ugyan a valóság felől nézve nem teszik érthetővé a szorongás mértékét –, ha tisztába jön vele, hogy ilyenkor teljes bizonyossággal olyan gyermekkori szorongások újraéledéséről van szó, amelyeknek akkor teljesen ki volt szolgáltatva, ám amelyek ellen most már rendelkezésére állnak azok az erők, amelyek akkor hiányoztak neki: a bizalom, remény, belátás és bátorság.

 A négy válaszlehetőség

Amikor Rilke azt mondta az emberről: „Hadd tudja megint a gyermekkorát, a tudattalant és a csodálatosat, és a mit sem sejtő kezdeti évek sötétségben végtelenül gazdag mondaköreit” – akkor ezek bizonyosan mély értelmű szavak. Ám sajnos sokak számára ez nem érvényes: azok számára nem, akiknek kezdeti évei inkább sötétek voltak, semmint gazdagok, inkább nyomasztóak, semmint sejtelmesek, inkább rombolók, semmint csodálatosak. De nekik is segítségükre lehet, ha egy pszichoterápiás utófejlődési folyamatban feldolgozzák a múltjukat, és így amennyire csak lehet, megszabadulnak annak kártételeitől. Képességeink, hajlamaink találkozása a külvilággal - külvilággal a legtágabb értelemben - teszi azt, amit sorsnak nevezünk; sorsunk kezdeti alakításához gyermekkorunkban fogunk hozzá – ez az „előforma, ami önmagát fejleszti elevenen”. De éppen a pszichoterápia nyújtott nekünk lehetőségeket arra, hogy amiről korábban úgy hittük, sorsnak kell elfogadnunk, abból egyet s mást korábbi környezeti ártalmak következményének ismerjünk fel, amit utólag helyre lehet hozni.

Fontos rámutatnunk, hogy ezekben a korai bevésésekben a mindenkori társadalom döntő szerepet játszik. Ha itt elhanyagoltuk a társadalmi tényezőt, akkor nem azért tettük, mert jelentőségét alábecsültük, hanem mert a korai gyermekévekben a szülők a fő kapcsolati személyek. Szociálpszichológiai hatások először a szülők közvetítésével érik a gyermeket, aki érzékeli közelítésmódjukat a társadalomhoz, a tekintélyhez, a teljesítményhez, a valláshoz és a szexualitáshoz stb. Ezért a szülőknek a gyermek előtt mutatott hibás viselkedésformái, amelyekre utaltunk, mindig tartalmaznak egy darabka társadalomkritikát is, ha a szülők történetesen tagjai valamely közösségnek, kultúrának, társadalmi osztálynak, vagy hívei valamely uralkodó világnézetnek, amelynek elvárásait közvetítik a gyermeknek. A négy alapszorongással szembe kell néznie a társadalomnak, az államnak stb. is, és válaszuk az uralkodó ideológiáknak megfelelően különféleképpen fogalmazódik meg.

A szorongás négy alapformájával, illetve a négy alapimpulzussal vagy az alapkövetelményekkel valami általános érvényűre és elvire gondoltunk, ami tovább nem differenciálhatóan hozzátartozik a létezésünkhöz. Ez abból is látszik következni, hogy elvileg mindig négy lehetőségünk van valamely élethelyzetre reagálni; minden embertársi kapcsolathoz, minden feladathoz vagy követeléshez négyféle módon közelíthetünk: felismervén azt, elhatárolódhatunk tőle, vagy szívesen azonosulunk vele; törvényként magunkra vehetjük, vagy megkíséreljük kívánságainknak megfelelően átformálni. Minden lényeges feladat, minden döntés, minden lényeges emberi találkozás, minden sorsszerű történés potenciálisan magában hordja mind a négy válaszlehetőséget. Úgy birtokolni azokat, hogy a rendelkezésünkre álljanak, és a szituáció adottságai és a saját hajlamaink, képességeink szerint alkalmazni őket, legalábbis a saját döntéseink alkalmával mint különböző lehetőségeket bevonni – az elevenség jele.

De nem csupán erről van szó; például valamilyen emberi kapcsolat megkívánja, hogy mind a négy impulzust egyidejűleg, egymásra hatásukban éljük meg. Gondoljunk a nevelésre: az a nevelőtől megköveteli mind a szükséges alkotói távolságtartást, amire szüksége van, hogy a gyermekkel felismertesse önálló létét, és ő ezt elismerje; megköveteli a szerető közelítésmódot, ami a gyermek bizalmának megszerzését és a nevelő beleérző megértését lehetővé teszi; megkövetel némi egészséges keménységet és következetességet, hogy a gyermek megtapasztalhasson bizonyos szabályokat, rendezettségeket; és végezetül megköveteli a bizalmat és a respektust a gyermek öntörvényűsége iránt, hogy a gyermeket a nevelő ne a saját vágyainak megfelelően formálja, s azáltal külső befolyással árassza el.

Ennyi „tökéletesség” azonban egy-egy esetben mindig csak korlátozva lehetséges, minthogy mi, emberek nem vagyunk sem teljesen tökéletesek, sem teljesen befejezettek. Fontosnak tetszik azonban számomra, hogy lényünknek a minket egyénileg korlátozó egyoldalúságait egy ilyen teljesség előtűnő elképzelése mellett igazítsuk ki. Az örökölt testi-lelki alkata alapján, a már készen talált külvilága és annak befolyásai alapján, egyéni tapasztalatai és szerzett viselkedési módjai alapján, élettörténete alapján tehát, amelyek személyiségét és jellemét alakították, közülünk mindenkinek megvannak a maga egyéni lehetőségei és határai, hiányosságai és egyoldalúságai.

Mármost az egyik meg fogja kísérelni, hogy igent mondjon a korlátaira és az egyoldalúságára, és lehetőség szerint hasznosan akar élni, tudva, hogy az „egész”, a teljesség nem elérhető. Ilyenképpen mintegy képviselheti a négy alapbeállítottságot, megtestesítheti a négy alapimpulzus egyikét, s azt a lehető legtökéletesebb módon éli meg. És egy másik azt fogja megpróbálni, hogy minél közelebb jusson az „egész”-hez, a tökéletességhez, mert tudja, hogy a leggazdagabb önmegvalósítás kizárólag a saját lényéből történőén nem lehetséges. Ha az egyik nagysága a még lehetségesről is való tudatos lemondásban és lényének a határai közti következetes tökéletesedésében fedezhető fel, akkor a másiké abban, hogy lehetőleg minél többet integráljon magába a lényétől még idegenből és távol esőből, és azáltal, magát mindig megújítva, gazdagodjon. Tökéletesség, teljesség – ez a két emberi eszmény – s ez a kettő nem érhető el, határainkon belül csupán közeledhetünk hozzájuk.

A négy alaptörekvésre alkalmazva

• Mindig megkísérelhetjük, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz, hogy individualitásunkat megőrizzük, a függőségektől szabadok legyünk, és a világot megismerve megértsük, és szorongás nélkül éljük meg saját mivoltunkat.
• Mindig megkísérelhetjük, hogy embertársainkhoz fűződő kötöttségben, beleérző szeretetben és önzetlenségben, határt nem ismerő, érzékeken túli odaadásban és önfeladásban a bennünket beszűkítő énünktől megszabaduljunk.
• Mindig megkísérelhetjük, hogy azt, ami számunkra mint igaz, jó és szép tűnik fel, örök érvényűnek ismerjük el, aminek a folyamatosságáért síkraszállunk a gyorsan változó befolyások ellen, amelyek azt meg akarják rendíteni és szét akarják zúzni, és hogy a törvényeket és szabályokat, rendeket, melyek szükségességét felismertük, szilárdan képviseljük.
• És végül mindig akarhatjuk a szabadságunkat, igent mondhatunk az élet folytonos változásaira, ellentétben az előírt "apollóival", elfoglalhatunk egy „dionüszoszi” tartást, ami igent mond az életre a maga teljes nagyszerűségében és félelmetességében, és mindkettőre rátalál a lelkében.

• És az én-elvesztés szorongásából – mintegy szkizoid módon – mindig kerülhetjük a közeli kontaktust embertársainkkal;
• az elválás és magány szorongásából – mintegy depresszív módon – megmaradhatunk függőségben;
• a változás és múlandóság szorongásából – mintegy kényszeresen – mindig ragaszkodhatunk a megszokotthoz;
• vagy végezetül – mintegy hisztériásan – az önkénynek válhatunk a foglyává, hogy kikerüljük a találkozást a szükségszerűség és végérvényesség szorongásával.

Ez aztán mindenkor a nagy követelmények egyikének vagy több követelménynek is a kikerüléséhez vezet, és emberi mivoltunk ugyanolyan mértékben lesz töredékesebb.

Vonzások

Még arra hadd utaljak, hogy egy-egy pár egymást ellentmondásosan kiegészítő személyiségstruktúra gyakran fejt ki egymásra ösztönös vonzást, igézetet – hiszen semmi sem képes jobban elbűvölni bennünket, mint amikor másvalaki meggyőzően éli meg azt, amit mi is mint lehetőséget sejtünk magunkban, de talán elnyomva; vagy nem tanultuk meg megélni, illetve nem volt szabad megélnünk. Olyan ez, mintha csak a mindenkori ellen-típus réven válhatnánk „egésszé”, egy olyan teljességgé, amelynek módja van kiszabadítani bennünket individuális korlátozottságunkból és egyoldalúságunkból, ami a nemi megigézésnek is jelentékeny részét teszi ki.

Ebben az értelemben szoktak egyrészt szkizoid és depressziós, másrészt kényszeres és hisztériás személyiségek vonzódni egymáshoz. Vajon ebben a kiegészülésre irányuló tudattalan vágyunk fejeződik-e ki, az az óhaj, hogy a partnerben megtaláljuk azt, ami belőlünk hiányzik? Vajon azt a lehetőséget sejtjük meg ebben, hogy a struktúra sorsszerű rögzítettségének béklyóitól megszabaduljunk? Mindenesetre az ellentípusok antinómiás vonzódásában ott van a lehetőség az ilyen kiegészülésre. De csak ha készek vagyunk a másik másságát elfogadni, ha készek vagyunk őt komolyan venni és megérteni, csak akkor remélhetjük, hogy ezt a mást magunkban is felfedezzük és kibontakoztatjuk.

Az élet realitásában ez – nyilván – többnyire másképp fest: itt mindenki megkísérli a másikat a maga pályájára vonni, magához hasonlóvá tenni, ami által nem csupán a teremtő feszültség vész el, hanem elkeseredett harcok is szoktak kibontakozni. Vagy az ember reménytelenül félreérti a másik másságát, mert nem kész rá, hogy a meglevőkhöz hozzátanuljon, vagy mert amannak a viselkedését a saját mércéivel méri, amelyek arra nem volnának alkalmazhatók.

Ha szkizoid és depressziós partnerek ösztönösen vonzódnak egymáshoz, annak többnyire a következő az alapja: a szkizoid sejti a depressziós érzelmi készségét és képességét, áldozatkészségét, beleérző igyekvését és a maga háttérbe húzódását; ha egyáltalán, akkor itt sejti az izoláltságból való szabadulásának a lehetőségét, a lehetőséget, hogy a partnerén bepótolja azt, amit neki nem volt szabad soha megélnie: bizalmat érezni, magát jó kezekben tudni. Itt abban volna a bűvölet, hogy a szkizoid a depressziósban megérez olyan lehetőségeket, amelyek a maga lényében is ott rejlenek, de fejlődése során nem nyilatkoztak meg.

És másrészt a depressziós azzal igézi meg a szkizoidot, hogy az valami olyat él meg, amit ő nem mert megélni, illetve nem volt szabad megélnie: független individuumnak lenni, elvesztési szorongás és bűntudatérzések nélkül. Egyszersmind azt is érzi, hogy itt olyan valaki van, akinek sürgősen szüksége van az ő érzelmi készségére. Hogy ez mennyire félresikerülhet, azt a korábban közölt példákon láthattuk. Ha ugyanis a szkizoid érzi a depressziós lekötni akaró, odahúzó hatását, az létrehozza a függőség központi szorongását; és amikor a depressziós érzi a szkizoid függetlenedési késztetését, az létrehozza az ő központi elvesztési szorongását. Ekkor mind a ketten éppenséggel a maguk elhárító magatartását élezik ki egy végtelen, tragikus félreértésben.

A kényszeresnek leírt embert elbűvöli hisztérikus ellentípusának színes tarkasága, elevensége, öröme a kockázatvállalásban és nyitottsága minden új iránt, minthogy ő maga annyira túlértékelő módon ragaszkodik a megszokotthoz, mindenkor kizárólag a biztonságra gondol, és így az élete, ahogy maga is érzi, szükségtelenül beszűkül.

És – mint már utaltunk rá – a hisztérikus embert ennek megfelelően az ellentípusa bűvöli el, mert annak megvan a stabilitása, a következetessége és megbízhatósága, a rendezett életben való léte, ami viszont belőle hiányzik. De megint csak bekövetkezhetnek tragikus bonyodalmak és félreértések, amikor mindegyikük a specifikus szorongásából megpróbálja érvényre juttatni a másikkal szemben a maga alkatát. Ilyenkor a kényszeres személy mind nagyobb alaposságával, pedantériájával és akadékoskodásával, önfejű merevségével és hatalmi igényével, hajlamával a kényszeríteni akarásra partnerét csak jobban betereli a hisztériájába, mert annak az lesz a benyomása, hogy a másik még a levegőt is elveszi tőle.

A kényszeres partnernek - aki a változástól való központi szorongását ezek mögé a magatartási módok mögé rejti – a korrektsége, józansága és objektivitása arra készteti a hisztérikus partnert, hogy a másikkal való életet mintegy beprogramozva, szigorúan rögzítve, ragyogás és változatosság nélkül élje, improvizálás nélkül, a mindennapoknak azokkal az apró fényekkel történő fellazítása nélkül, amelyekre ugyanúgy szüksége van, mint a partnere elismerésére, amit az csak szűkösen ad meg neki, félve attól, hogy a társát elkényezteti. A hisztérikus partnert aztán a túlságosan le-kötötté válás központi szorongása arra készteti, hogy kényszeres partnerét egyre mélyebben ingerelje és nyugtalanítsa, vagy pedig hogy engedje beletörődni az érthetetlen logikátlanságba, ellentmondásosságba és barátságtalanságba, amit védekezésképpen tudatosan vetett be; mindenekelőtt azonban a kívánalmai azok, amelyek a kényszeres partnert most megint egyre szigorúbb lépésekre kényszerítik. Itt is mindketten kölcsönös megértés nékül élnek egymás mellett, és elmulasztják az integrálódás lehetőségét.

Mindkét esetben az jelenthet segítséget, ha az egyik megérti és komolyan veszi a mindenkori másik iparkodását, és nem merevíti meg pusztán szorongásában a saját struktúráját. Az ellentípusok nagyon szélsőséges kialakulása esetében azonban ez aligha érhető el, mert akkor mindkét partner fokozottan éli meg a szorongását a másik másságának következtében, s ez ellen védekezniük kell; ekkor aztán az ellentípus már nem ejti bűvöletbe az illetőt, az most már csak nyugtalanságot és elidegenedést él meg.

Ilyen aspektusok figyelembevételével a négy alapbeállítottság és alapszorongás ismerete, mint más emberek közti kapcsolatok, a partnerkapcsolatok tekintetében is sok segítséget nyújthat. Éppen napjainkban, amikor az első csalódások jelentkezésekor sűrűn találkozni a partnerkapcsolat felbontására irányuló hajlandósággal, gyakran élnek emberek azzal a lehetőséggel, hogy a másik megértése nyomán maguk valamelyest továbbfejlődjenek.

        

A társadalmi környezet           

Minthogy a világban-való-lét négy formája esetében elvileg a lényünkhöz tartozó lehetőségekről van szó, mindig is voltak és mindig is lesznek ilyen lehetőségek. Különböző korok, kultúrák, szociális struktúrák és kollektív életfeltételek, korhoz kötött ideológiák és értéktételezések, etikai és vallási, politikai és gazdasági felfogások azt eredményezik, hogy a négy alapszorongás másképp és másképp kap hangsúlyt, a struktúratípusokat másképp és másképp értékelik, így egész korszakokat uralhat a négy struktúratípus egyike, s akkor a nekik megfelelő beállítottság típus erőteljesebben fejlődhet, mert már a gyermek arra nevelődik, az ellentípus fejlődése viszont rosszabb, mert kollektíven elutasítják, vagy értéktelennek minősítik.

Ekképpen az egy helyhez ragaszkodó, paraszti kultúra a megőrző vonásoknak fog kedvezni, tehát a hagyományt, a változatlanul továbbadott tapasztalatokat, biztonságot, tulajdonlást és folyamatosságot megcélzó orientációnak – csupa olyan vonásnak tehát, amilyeneket a kényszeres személlyel kapcsolatban leírtunk.

Az elvárosiasodás és az iparosodás, amit ma élünk meg, és ami sok természetes kapcsolatunkból kiszakított minket, sok lélektelen tevékenységet követel, és eltömegesedési folyamatok keletkezésével fenyeget, s mint minden gyökértelenné levés, világosan felismerhető szkizoidizálódást hozott magával, az ott leírtak értelmében vett, növekvő kapcsolathiányt, az érzelmek elhanyagolását, megtámogatva a technokráciától, amely számára bármi megtehetővé lett. Annál fontosabb számunkra, hogy egyrészt a szkizoid személy pozitív aspektusát hangsúlyozzuk, éspedig az egyéniesedésre való törekvését – nem elszigetelő önmegvalósítás és egocentrikus egyszeriség gyanánt, hanem olyan feladatként, amely kedvezni kíván egy nagyobb, egyén fölötti „egésznek”; másrészt pedig hogy tudatosabban ápoljuk az antinomikus hozzáállást az érzelmi és humánus értékekről való gondolkodáshoz.

A nyilvánvalóan végéhez közeledő patriarchátus, az abszolút hatalomról és tekintélyről vallott tipikus vonásaival, ragaszkodásával a tradíciókhoz és a saját létesítésű intézményekhez, a kényszeres személy gyakorolta uralomnak volt a kifejezője; többé azonban már nem organikus-eleven bázisra építve, mint a paraszti kultúrákban, hanem sokkal inkább a hatalmat megcélozva, a függésben levők és gyengék elnyomására és kihasználására irányulva.

Ilyenképpen még élesebben létrehozta az ellenpólust, ahogyan az a szélsőséges esetben például tekintélyellenes nevelés követelésében, a szexuális hullámban és a tabuk lebontásában jut kifejezésre, pozitív formában pedig új szabadságok keresésében. Mindig megvan ugyanis a hajlandóság egy kollektívában is a teljessé tételre, a negatív hatású egyoldalúságok kiegyenlítésére, van egy önszabályozó folyamat, ami csak később válik tudatossá, és aztán ritmikusan levezetődve az elnyomott személy áttöréséhez vezet, annál extrémebb áttörésekhez, minél extrémebb-egyoldalúbb volt előzőén a beállítottság.

 Életkorok

 A világban-való-lét négy formája és az életkorok közt, tehát az alapimpulzusok és a biológiai lefolyások közt is van összefüggés. Az említett kora gyermekkori fejlődési szakaszok után a kamaszkorban rendszerint a centrifugális jut túlsúlyra, az az optimista érzés, hogy mi magunk és a világ csupa lehetőség vagyunk, a jövő előttünk van, és mi teli reménnyel és kalandvággyal vetjük bele magunkat az életbe

Az úgynevezett „legjobb években” megnő a hajlandóság rá, hogy az ember stabil életkeretet teremtsen magának, amelyben berendezkedhet; a centripetális erők lesznek fölényben, hajlammal bizonyos korlátozott célok kitűzésére, kiépítve hatalmi és tulajdoni területünket. Sor kerül önmegvalósításra életpályán, partnerkapcsolatban, szülői mivoltunkban.

Aztán az életút közepe után sokan megélnek egy változást, erősödik a vágy olyan lényegbeli lehetőségek megvalósítására, amelyeket a kötelezettségekben és követelményekben bővelkedő mindennapok nem engedtek meg. Nagyobb önfeledtségben szeretnénk az énünkhöz tapadásunktól szabadulni; új alakban lépnek fel az érzékre vonatkozó kérdések, metafizikai-transzcendens igények, és fokozatosan meg kell tanulnunk, hogyan kell valamiről lemondanunk, a múlékonyságot saját magunkra nézve is elfogadnunk.

És végül, az öregkorban, tudatában a közeledő halálnak, a magányossággal új formában találjuk szemben magunkat, és talán bölcsekké lehetünk ez utolsó magányosságunk elfogadásában; másrészt „magához az emberihez"” való tartozásunk érzésében, annak tudatában, hogy része vagyunk egy nagy egésznek, amiben megint fel fogunk oldódni. Ezek az életkori megfelelések csupán bizonyos kihangsúlyozások, de feltételezni engedik, hogy bennük egy, az élethez tartozó törvényszerűség nyilvánul meg.

És ez talán még tovább vezet. Körülbelül életünk közepétől, úgy tűnik fel, hogy fejlődésünk korai fokozatain, magasabb síkon, visszamenőleg még egyszer átfutunk, miközben a megfelelő szorongásokon újból úrrá kell lennünk. Ez azzal kezdődik, hogy realizáljuk: a még előttünk levő jövő be van határolva, és már nem számíthatunk többé minden lehetőség bőségére - ilyenképpen újból találkozunk a végérvényességtől való szorongással. Azután rájövünk, hogy az általunk alkotott dolgok, anyagi javak és szellemi birtokunk kezünk alatt megváltoznak, hogy életerőnk alábbhagy, hogy nincs abszolút valami, és nincs állandóság - és ezzel újra átéljük a múlékonyság szorongását.

Aztán elválásokban van részünk: gyermekeink elhagynak minket, és saját családot alapítanak, mi elveszítünk hozzánk közel állókat, mert meghalnak, és kezdjük felfogni, hogy lassan-lassan meg kell tanulnunk a lemondást – ami által az egyedüllét félelme új módon formálódik meg. És életünk utolsó szakában reánk magunkra vár a halál, amit nem osztunk meg senkivel, amibe senkit nem vihetünk magunkkal – és utoljára találkozunk az ön-odaadás szorongásával, a halállal. Létezésünk köre bezárul ezzel az utolsó lépéssel, amit abba a nagy ismeretlenbe teszünk, amelyből első lépésünkkel kiléptünk.

Kétségtelen, némelyek, akiknek azon lépések megtételéhez nem volt merszük, a tagadást sokkal beszédesebb módon ismételgetik: ők nem fogadják el az öregedést, mindenáron meg akarnak maradni fiatalnak; tulajdonukhoz annál inkább ragaszkodnak, minél inkább érzik idejük és erejük fogyását; ők öregségükben ismét gyermekekké lesznek, már csupán az evés és az ivás érdekli őket, az emésztésük, az egészségük, és végül tehetetlen aggastyánként fejezik be, aki már alig különbözik a tehetetlen csecsemőtől.

 A struktúratípusok életközelsége

 Az olvasót netán csalódás éri, ha ama kísérlete során, hogy a leírt négy személyiségstruktúra valamelyikében ráismerjen önmagára, nem jut egyértelmű hozzárendeléshez, hanem valószínűleg mindegyikből felfedez valamit magában, mint ahogy az alapszorongások mindegyikéből is. Ez azonban, nekem úgy tetszik, éppen az alapszorongás és a struktúratípusok életközelsége, valóságközelsége mellett szól, arról, hogy azok úgyszólván soha nem fordulnak elő „tisztán”.

Ilyen egyértelműség ugyanis sokkal inkább a világos megállapítások és elhatároló rendszerek utáni racionális igényünknek felelne meg, semmint az élet valóságának, ami mindig kikényszerít valamit. Ha azonkívül az alapimpulzusok és a hozzájuk tartozó szorongások esetében általános emberi adottságokról van szó, és ha azok kialakulása összefügg a kisgyermekkori fejlődési szakaszok átismétlésével, amelyeket valamennyiünknek végig kell csinálnunk, akkor mindet úgy is kell ismernünk, mint a bennünk meglevő lehetőséget és kezdetet. Utána akár még azt is mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben annál elevenebbek vagyunk, minél inkább otthonosan érezzük magunkat mind a négy területen, illetve ha az alapimpulzusok egyike sem hiányzik belőlünk teljesen – ez azt jelentené, hogy a gyermekkor ama fázisain, amelyekben az impulzusok és a szorongások otthagyják első nyomaikat, viszonylag egészségesen tudtunk áthaladni. Ezért az egyoldalúan túlhangsúlyozott személyiségstruktúrák inkább vannak kitéve veszélynek, és különösen világosan hívják fel figyelmünket arra, hogy a korai gyermekkor mennyire hat fejlődésünk egészséges menetére.

A sors, amit a négy alapimpulzus fejlődésünk során megtapasztal, függ a következő tényezők összetalálkozásától:

•  egy „első természetet” magunkkal hozunk, amiről leginkább az asztrológia, a horoszkóp tud valamit mondani;
• ehhez hozzájön az öröklési alapanyag, amit azonban csak fejlődésünk során ismerünk meg;
• és a korábbi és későbbi környezetünkkel való találkozásunk és szembenézésünk folyamán jutunk hozzá a „második természetünkhöz”, ami a környezeti hatások nyomán mindig már szinte elhomályosítása, sőt elidegenítése az első természetünknek.

Ha ez az elidegenítés túlságosan erőteljes, és első természetünk és hajlamaink, illetve a belénk nevelt és megszerzett második természetünk közt igen nagy és lényegbeli különbség van, akkor megbetegszünk. A közölt példák nyilván nagyon világosan megmutatták, hogy a korai környezet, sőt még a későbbi is, milyen mértékben válthat ki betegséget – mindenekelőtt a korai családi környezetünk, ami azonban annyiban mindig magában foglalja már a további szociokulturális külvilágot is, amilyen mértékben szüleink – tudatosan vagy tudattalanul – az uralkodó kollektív mércéket, egyetértőén vagy elutasítóan, a nevelésükben képviselik vagy elutasítják, ami által a gyermek már kollektív értékítéleteket vesz át, vagy szintén elutasít.

Ha eltekintünk a gyermekek durva elhanyagolásától vagy károsításától, ami a szülők betegségének a jele, azt mondhatjuk, hogy nemcsak a szülők válhatnak gyermekeik sorsává, hanem a gyermekek is a szülőkévé. A hallatlan differenciáltság, a képességek gazdagsága, a személyiségek közti oly nagy különbségek, az oly hosszan tartó kisgyermekkori függőség és fejlődésének nagy megzavarhatósága az embert mint lényt jobban veszélyeztethetik, mint más élőlényeket.

• Hogy nekünk mint szülőknek „megfelel-e” egy gyermek, 
• hogy nem esik nehezünkre szeretni őt, 
• hogy könnyen tudjuk-e érzékeltetni vele szeretetünket, 
• hogy elfogadjuk olyannak, amilyen – eltekintve bizonyos óhajainktól, 
• hogy milyennek szeretnénk őt tudni, és hogyan kellene fejlődnie; 
• hogy másrészt számunkra nehéz beleérezni magunkat az ő sajátszerűségébe, 
• és megértjük-e azt, hogy vajon megütközést kelt-e bennünk, 
• és nagyon kell-e igyekeznünk, hogy annyira szeressük, amennyire illenék, ahogyan elvárnák tőlünk;
•  hogy gondokat okoz nekünk, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk,
• hogy érezteti-e velünk, hogy ő sem képes minket mint szülőket úgy elfogadni, ahogy szeretné
•  és ahogy szükséges is volna számára – mindez sorsává lesz neki is és nekünk is, és ez túl van minden felelősségen.

Amit azonban megtehetünk, hogy a gyermeket megóvjuk a súlyos károsodásoktól, az egyrészt az, hogy több tudásra tegyünk szert az ő korai szükségleteit és a korai szakában lehetséges, saját hibás viselkedésformáinkat illetően, másrészt az, hogy használjuk ki a lehetőséget ilyen károsodások korai felismerésére és talán korrigálásukra is. 

A terápia

Minderre az általános pszichoterápián kívül még sok lehetőségünk van: játékterápia, nevelési tanácsadás, családterápia, magatartás- és kommunikációs terápia, házassági tanácsadás, házaspárok csoportterápiája vagy annak a családtagnak egyéni terápiája, aki terhére van a többieknek, vagy az ezáltal megzavart gyermek egyéni terápiája.

A szomatikus megbetegedési lehetőségekkel kapcsolatban már régóta megvan az a magától értetődő készségünk, hogy iskolákban kötelezően alkalmazzunk megelőző vizsgálatokat, illetve szomatikus betegség esetében konzultáljunk az orvossal. Különösképpen azonban még hiányolnunk kell a megfelelő megelőző intézkedéseket gyermekeink kötelező vizsgálatai céljára a lelkiállapotukat illetően, illetve a szülők és a gyermek, a pedagógus és a tanuló közti konfliktusokat illetően, jóllehet, ma már tudjuk, hogy számos szomatikus megbetegedésnek lelki hátterei vannak, és hogy korai lelki károsodások ilyen súlyos következményekkel járnak.

E tekintetben még barbárok vagyunk, ha a szó azt akarja kifejezni, hogy tudatlanságunkban – amelyen pedig némi igyekvéssel lehetne segíteni –, a lélek renyhesége következtében tovább folytatjuk kártevésünket. Össze kellene fogniuk szülőknek, nevelőknek és állami intézményeknek, s jobban kellene ügyelniük a neurotikus fejlődésformák megelőzésére – már a maguk érdekében is.

A szorongás, mint felszólítás

 És még egyszer a szorongás témájáról: amikor kínzó szorongásainkat utalásnak is tekintjük arra, hogy valamilyen tekintetben hibásan viselkedünk, vagy az élet támasztotta nagy követelmények egyikétől visszariadunk, valamilyen fejlődési lépést nem merünk megtenni, akkor ez az utalás segíthet nekünk felismerni, hogy a szorongás felszólításának mi a jellege, és hogy a mindenkori fejlődési fokunk belenőjön egy új szabadságba, egyszersmind egy új rendbe és felelősségbe. Akkor az meg tudja nekünk mutatni a maga pozitív, alkotó aspektusát, és megindíthat egy változást.

És talán segítségünkre lehet a bevezető részben alkalmazott hasonlat, tudatában annak, hogy részesei vagyunk olyan dinamikus erőknek, amelyeket - hiába minden ellentmondásosság és ellentétesség – egy örök érvényű rend eleven egyensúlyban fog megtartani, mely sohasem jelent tétlenséget vagy statikus nyugalmat, de sohasem fajul káosszá sem. A kozmikus mozgásimpulzusok valamelyikének túlzott kiemelkedése vagy kiesése veszélyeztetné, talán szét is rombolná Naprendszerünket – ez, emberi síkra áttéve: minden egyoldalúság vagy valamelyik alapimpulzus kiesése veszélyezteti belső rendünket, és beteggé tehet minket.

Abban, hogy részesei vagyunk ezeknek a kozmikus erőknek, és másrészt abban, hogy ránk nyomja bélyegét az embertársi környezet, létezésünk kettős aspektusa jut kifejezésre: az ember a maga részesedésével az idők feletti, személyek feletti rendezettségekben és törvényekben és az összemberiben – ez az ő időkön feletti, örök aspektusa. És az ember mint történelmi lény és egyszeri individuum, harcával az adottságai és a készen kapott környezet között, amelyben fel kell nőnie – ez az időbeli aspektusa.

Mint időbelileg határok közé szorított lény jutottunk hozzá egyéni élettörténetünkhöz és sajátos arculatunkhoz a maga egyoldalúságaival és korlátozottságaival; mint egyáltalán ember, mint „az emberi” része sejtünk valamit a bennünk levő tökéletességről és teljességről, ami kiemelhet bennünket a múltunk és a benne körénk emelkedett korlátaink fölé, a számunkra mint emberek számára közös valamire gondolva, ami nincs időhöz, kultúrához és fajtához kötve, hanem ami „az önmagában emberit"” célozza meg.

Ha akadna valaki, aki egyrészt a szorongását a valódi értelemben vett odaadástól feldolgozta, és saját magát szerető bizalomban meg tudta nyitni az élet és az embertársai számára; aki másrészt egyedi voltát szabad, szuverén módon élni merte, ama szorongás nélkül, hogy elveszíti megóvottságát, védelmezettségét; aki továbbá elfogadta a múlékonyság szorongását, és mégis képes volt életútját hasznosan és értelmesen alakítani; és végül aki aláveti magát világunk és életünk rendezettségeinek és törvényeinek, tudatában azok szükségességének és elkerülhetetlenségének, a nélkül a szorongás nélkül, hogy miattuk szabadságában túlságosan korlátozódik – ha akadna ilyen ember, kétségtelenül a legmagasabb érettség és emberiesség jelzőivel kellene illetnünk. Ámde, ha csak korlátozottan közelíthetnénk hozzá, akkor is lényegesnek látszik, hogy rendelkezzünk egy tökéletes emberség és érettség képével mint elképzelt céllal; ez nem emberektől kigondolt ideológia, hanem a világrendszer nagy rendezettségeinek megfelelője a mi emberi síkunkon.