Orvostudomány a feje tetején I.

"Az emberek nem rákban halnak meg, de nem is a kórokozóktól, vírusoktól, baktériumoktól..., hanem a félelemtől és a kimerültségtől" (Dr. Hamer)

Mind az orvosi egyetemi diplomával rendelkező orvosok, mind az alternatív képzettséggel rendelkező természetgyógyászok ugyanabból az alapfeltételezésből indulnak ki: a betegség valami természetellenes, rosszindulatú, veszélyes és értelmetlen dolog. Közös megoldásuk azon alapszik, hogy meg kell szabadulnunk a betegségtől, bármi áron. A különbség csupán annyi köztük, hogy az első esetben erőszakos, a második esetben gyengéd eszközöket részesítenek előnyben.

Hamer doktor felfedezése viszont teljesen más nézőponthoz vezet. Eszerint a betegség nem más, mint agyunk válaszreakciója egy érzelmi megrázkódtatásra, mely reakció az emberi faj túlélőprogramjának része. Nélküle a test azonnal belepusztulna az érzelmi sokk okozta heves feszültségbe. Vagyis a betegség egy végső esély.

Hamer doktor felismerései öt alaptörvényben írhatók le és ezeket minden élő szervezet túlélési programja tartalmazza, vagyis a növények, az állatok és az emberek is, mind ugyanazokat a biológiai törvényeket követik.

1. ALAPTÖRVÉNY: A RÁK VASTÖRVÉNYE, AZ ÉRZELMI SOKK MINT KIVÁLTÓ OK

Minden betegséget egy súlyos érzelmi megrázkódtatás (sokk) vált ki, ami váratlanul ér minket, lesújt ránk, mint derült égből a villámcsapás. Maga alá gyűr, lehengerel bennünket. Magunkban éljük meg, és nem tudjuk, hogy hogyan oldhatnánk meg. Az érzelmi megrázkódtatás intenzitása és az átélt érzelmek fajtái határozzák meg a betegség súlyossági fokát, valamint azt, hogy agyunknak mely területét érinti, és ennek megfelelően melyik szervünk betegszik meg. A fajfenntartás érdekében az ember biológiai túlélőprogramokat fejlesztett ki, amelyek automatizmusokká váltak, és az agyunkban, ill. sejtszinten tárolódnak. Vegyünk például egy gazdát, aki a tűző napon szőlőt szüretel. Mire hazaér, bőre kivörösödik. Az agya éjszakára kiadja a parancsot: „Bőrt elszínezni!" - Ezzel elkezdődik a barnulás, ami védelmet nyújt a bőrnek, így a napsugarak nem tudják tovább égetni. Egy biológiailag programozott, automatikus folyamatról van szó. Ilyen program az állatoknál és a növényeknél is megtalálható, minden esetben a túlélést és a fajfenntartást szolgálja.

Nagyon fontos koncepció, az elválaszthatatlan hármas sík megléte: lelki, agyi és testi. Három sík, melyek párhuzamosan, szinkronban működnek együtt. Amíg az orvostudomány konokul arra korlátozza magát, hogy a sejt körül kotorásszon, s eközben elfelejti, hogy az ember mint egész, a fizikai testen - az agyon és testszervein - kívül gondolatokból, elképzelésekből, érzésekből, érzelmekből áll, addig soha nem lesz képes megérteni a betegségek jelentését, s még kevésbé azokat a törvényeket, amelyek minden betegség alapját képezik.

Tehát, ha az embert egységében tekintjük, akkor három síkra tagolhatjuk:

• lelki sík - amely gondolatokból, elképzelésekből, érzelmekből, érzésekből áll, minden egyes ember életének valamennyi eseményét egészen egyéni módon, más-más gondolatokkal, érzésekkel - neveltetésétől, beállítottságától, a körülményeitől, iskolázottságától, személyiségétől függően - éli meg;
• agyi sík - ez a túlélési és fajfenntartási vezérlőközpontunk, a bio-számítógépünk processzora;
• testi sík - a test szervei képezik azt a terület, amelyre agyunk hatást képes kifejteni.

Végezzünk el egy, az agyunkkal kapcsolatos kísérletet, hogy megtapasztaljuk annak működését: hunyja be a szemét, és képzeljen el egy fél citromot a kezében! Képzelje el a ragyogó gyümölcshúst, a finom illatot, a citrom héjának érdes tapintását az ujjbegyein. Képzelje el, ahogy megfogja az illatozó sárga gyümölcsöt, beleharap, és a savanyú lé szétárad a nyelvén és az ínyén... hmmm... Mit érez? Nő a nyálelválasztása. Az agya ugyanis kiadta a parancsot, hogy a gyomor legyen kész a citromlé érkezésére, hogy már a szájban kezdődjék meg a savanyú táplálék előemésztése. Megindul a nyálelválasztása, holott a valóságban egyetlen csepp citromlét sem nyelt le.

Az agyunk tehát nem képes arra, hogy valódi és képzelt esemény között, azaz a valóság és a képzelet között különbséget tegyen!

A nehezen emészthető falat: valódi esemény

Egy farkasfalka az erdőben portyázik. Híján az étel, de az egyik farkas hirtelen egy néhány nappal korábban elhullott vadnyúlra akad. Hogy a többiek ne tudják tőle elmarni, nagy sietséggel, szőröstül-bőröstül lenyeli. De a vadnyúl combcsontja túl nagy, és megfekszi a gyomrát. A farkas életveszélyben van, mert nem tudja a falatot megemészteni. Itt vészhelyzetről van szó, amit az agy felismerve, utasítja a gyomrot, hogy hozzon létre egy sejtburjánzást: "Tömeget növelni!" ott, ahol a csont felfekszik. Hoppá, egy daganat! Van ennek értelme? Hisz ez egy végzetes betegségnek tűnik! Hogy lehet, hogy ez a farkas megoldása? Laborvizsgálatok ténylegesen kimutatták, hogy a gyomor daganatsejtjei nagy mennyiségű többlet sósavat választanak ki, és ezáltal az emésztés sebességét három, de akár tízszeresére is növelhetik. így lehet a nyúlcombot gyorsan megemészteni. Ez a biológiai program teszi lehetővé, hogy a farkas életben maradhasson. Ha vége a riadónak és a veszély megszűnt, az agy parancsot ad a gyomornak, hogy semmisítse meg a daganatot: "Tömeget csökkenteni!" - Hogy ez pontosan hogy történik, azt a későbbiekben még látni fogjuk. A farkas ezzel ismét visszatérhet a falkába, és élheti tovább normális életét.

A nehezen emészthető falat: képzelt esemény

Az ötvenéves József egész életében nagy odaadással dolgozott egy kisebb irodabútorokat gyártó cégnél. Egy reggel, amikor beért a munkahelyére a tulajdonoshoz hívatták. A tulajdonos kertelés nélkül közölte vele, hogy el van bocsátva. József úgy érezte magát, mint akit gyomron vágtak. Értetlenül állt a történtek előtt. Később kiderült, hogy a tulajdonos fia kapta meg az állását. Ilyen aljasságra soha nem számított, s ezt a következőképpen fejezte ki: "Hogy így kirúgjanak, ezt nem bírom megemészteni. ..!" - Az érzelmi megrázkódtatás alatt a lelki síkon keletkező érzelmek, érzések és gondolatok az agyba továbbítódnak, melyeknek hatására az agy - a kapcsolóközpont - megparancsolja a gyomor sejtjeinek - a hatáskifejtési területnek - váltsanak ki sejtburjánzást: "Tömeget növelni!" - Ez azt jelenti, hozzanak létre egy daganatot, hogy a falatot, amit József emészthetetlennek érzett, megemészthesse, és így megmenthesse az életét.

Túlélésre és fajunk fenntartására vagyunk programozva! Agyunk mindeközben nem tesz különbséget a valódi emésztési probléma - a nyúlcomb, ami megfeküdte a farkas gyomrát - és a képzelt emésztési probléma - József emészthetetlen kirúgása - között. A sejtburjánzás, a daganat, agyunk megoldási sémája a túlélésre. Tehát éppen a mai tudományos - daganatirtó - álláspont ellentéte!

József megoldhatná a problémáját úgy, hogy túlteszi magát az érzelmi megrázkódtatásán: például azzal, hogy cselekszik, és keres magának egy új munkahelyet. Ha József nem képes megoldani a problémát - vészhelyzet lévén - az agy lép működésbe a megemesztetlen falat, a kirúgás megemésztésére. Egy gyomorsejtburjánzás, daganat létrehozására ad parancsot: "Tömeget növelni!" - mintha nem képzelt, hanem valódi megemesztetlen falat kínozná Józsefet.

József a felmondását más módon is megélhette volna, hiszen mindannyiunknak sajátos érzései, élettörténete, neveltetése, múltja van.  Reagálhatott volna a következőképpen is:
• "Dühös vagyok, mert ez egyszerűen igazságtalan...!" - A düh az epeutakat betegítette volna meg;
• "Na, ezt aztán nem bírom lenyelni!" - ez a nyelőcső megbetegedésével járt volna;
• "Egy ilyen aljasságot egyszerűen nem bírok megemészteni!" - ez az érzelem a vékonybélre hat;
• "Ez egy disznóság, amit velem műveltek!" - a vastagbél megbetegedését eredményezi;
• "Félek, hogy nem találok magamnak megfelelő helyet!" - a hörgőket betegíti meg;
• "Minden rám szakad!" - a vesékre hat;
• "Olyan értéktelennek érzem magam...!" - a csontok megbetegedésével jár.

Minden alkalommal, amikor az ember élete folyamán olyan konfliktust él meg, amely az alább felsorolt jellemzőkkel bír, akkor, és csak akkor az agy egy vészhelyzetkezelő biológiai különprogramot indít be a túlélésünk érdekében:

• drámainak éljük meg a helyzetünket, ami súlyos érzelmi megrázkódtatást vált ki belőlünk, egy erős érzelemnek nyilvánvalóbb következményei lesznek, mint egy kis bosszúságnak, az érzelmi megrázkódtatás intenzitásától függően a következmény betegségek a hörghuruttól a tüdőrákig terjedhetnek;
• váratlanul történik, úgy sújt le ránk, mint derült égből a villámcsapás, nincs lehetőségünk felkészülni rá;
• az érzelem erősebb, mint minden értelmes magyarázat;
• önmagunkban éljük meg, és állandóan ezen töprengünk, ha más tud is az eseményről, azt nem tudja, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlünk;
• helyzetünket teljesen kilátástalannak tartjuk.

Az átélt érzelmi megrázkódtatás mértéke határozza meg a betegség súlyosságát, míg az érzelem fajtája a betegség helyét határozza meg a testünkben. A betegség tehát nem más, mint az átélt súlyos érzelmi megrázkódtatás következtében fellépő kiegyensúlyozatlanság lelki, agyi és testi szinten.

Konfliktus nélkül nincs betegség. Ha valaki ennek tudatára ébred, akkor megtette az első első lépését gyógyulása illetve az egészsége érdekében.

Az „életmentő-turbó"

Tegyük fel, ön kedélyesen autózik egy kanyargós országúton, élvezi maga körül a természetet. A verőfényes tavaszi napsütésben minden kanyarban új vidék tárul ön elé. Már messziről feltűnik egy nagy teherautó az úttesten, ami szinte vonszolja magát. Kis idő elteltével, már utol is éri. Szívesen megelőzné, de a keskeny úton egyik kanyar jön a másik után, és így kénytelen 20 km/óra sebességgel utána kullogni. Ha nem is éppen sietős a dolga, lassan mégiscsak elveszti a türelmét. Betelik a pohár. Dönt, nem tüdőzi tovább a kipufogógázt. A sokadik kanyar után végre egy rövid egyenesebb szakasz jön. Szabad az út. Kiteszi az indexet, és kikanyarodik, előzésbe vág. Ám hirtelen a másik oldalról, szemből egy autó bukkan fel. Homlokát kiveri a víz, szíve dobog, vérnyomása emelkedik, félúton van, már nincs idő fékezni! A másodperc töredéke alatt automatikusan úgy dönt, hogy visszakapcsol és padlógázt ad. Alig hallható hangon működésbe lép az autó motorjának turbófeltöltője, és az erőteljes gyorsítás miatt még éppen be tudja fejezni az előzési manővert. "Huh! Még éppen időben!" - Ezúttal minden jól alakult. Kézfejével letörli az izzadtságot homlokáról, és pár száz méter után már alább is hagy a feszültség. Elfelejti az egészet, és azon a kedves kis vendégfogadón jár az esze, ami a következő helységben várja.


A rák az a turbó, amit az agy indít be, hogy megmentse az életünket.

Minden betegséget - legyen az torokgyulladás, hörghurut, rák, búskomorság, nyavalyatörés, érelzáródás,  fehérvérűség, bénulással járó idegrendszeri megbetegedés - a páciens életének egy különleges eseménye váltja ki, amit az illető érzelmi megrázkódtatásként él meg. Ez lehet például egy szeretett személytől való elszakadás, egy , munkahely elvesztése, egy pofon, egy családtag halála, egy sokkoló orvosi diagnózis stb., tehát egy esemény, ami váratlanul súlyt le ránk, önmagunkban éljük meg és helyzetünket kilátástalannak látjuk. Döntő jelentősége van annak, hogy a személy hogyan  és miként éli meg ezt az eseményt, milyen érzelmeket érez közben. Csak akkor nevezhetjük a problémát biológiai szempontból megoldottnak, ha az eseményt már nem érezzük súlyos érzelmi megrázkódtatásnak, tehernek.


2. ALAPTÖRVÉNY: MINDEN BETEGSÉG KÉT SZAKASZBÓL ÁLL, SEMMI SEM LÉTEZIK AZ ELLENTÉTE NÉLKÜL

A nappal és az éjszaka is állandóan váltogatják egymást. Ezen a világon minden a maga kettősségében működik. Talán nem újdonság, hogy ilyen az idegrendszerünk is. Az emberi életfunkciókat az akaratunktól független (vegetatív) idegrendszer irányítja. Ez két részből áll. Az egyik a belső szervek működését serkentő-szabályozó (szimpatikus) idegrendszer, míg a másik a szervezet működését gátló (paraszimpatikus) idegrendszer.

A betegségnek két szakasza van, amelyek időtartama általában egyforma hosszú. Az első szakasz a konfliktusaktív szakasz, az érzelmi sokk pillanatától a konfliktus megoldásáig tart. A második szakasz a helyreállítási szakasz, a konfilktus megoldásakor kezdődik és a normál állapot visszanyeréséig tart.

A mai modern, egyetemen oktatott orvostudományban körülbelül ezer betegséget írnak le. Ezeket úgy is megkülönböztetik, hogy hideg vagy meleg betegségek. Hideg betegségek esetén a páciensnek hideg a bőre, hidegek a végtagjai, tartósan feszült állapotban van, veszít a súlyából, és elalvási vagy kialvatlansági zavaroktól szenved. A betegségeknek ebbe a csoportjába tartozik például a rák, a mellkasi szorító fájdalom (az angina pectoris), a idegi eredetű bőrgyulladás (neurodermatitis) és a lelki betegségek különböző formái. A meleg betegségek csoportjához tartozik valamennyi fertőzéses megbetegedés, a gyulladásos izületi vagy izombetegség (reuma), a túlérzékenységek (allergiák), kiütések stb.

De ez a megkülönböztetés egyáltalán nem pontos, mert ezeknek a hideg és meleg betegségeknek egyike sem jelent önmagában betegséget, hanem sokkal inkább egy-egy betegség két különböző szakaszát. Ez azt jelenti tehát, hogy nem ezer, hanem már csak ötszáz betegséggel van dolgunk. S e betegségek lefolyása során bekövetkezik egy hideg és egy meleg szakasz. A betegség először mindig a hideg szakasszal, azaz a súlyos érzelmi megrázkódtatás időszakával kezdődik, majd, ha túltesszük magunkat ezen, akkor megkezdődik a meleg, azaz a helyreállítási szakasz.

Feszültség időszaka, konfliktusaktív szakasz, hideg szakasz

Miután egy heves érzelmi megrázkódtatás ért minket, amely előkészületlenül sújtott le ránk, és ezt elszigetelten éltük meg, állandóan ez járt a fejünkben, de nem találtunk rá megoldást, így az életbenmaradásunk érdekében mindhárom - lelki, agyi és testi - szinten vészhelyzetkezelő üzemmód indul be.

Mi történik a konfliktusaktív szakaszban egy emberi lényben?

Lelki síkon: emberünk továbbra is csak a problémáján rágódik. Tartósan feszült állapotban van, nincs étvágya, fogy, gondjai vannak az elalvással, és éjszaka gyakran felébred. Ez a váratlan eseményhez való alkalmazkodás időszaka. Ebben a tartós riadókészültségben minden energiája kizárólag a súlyos érzelmi megrázkódtatás feldolgozására összpontosul. Másképpen kifejezve: nem a ráktól fogyunk le, hanem a rákot kiváltó súlyos érzelmi megrázkódtatás miatt bekövetkező, tartósan fennálló feszült állapottól.

Agyi síkon: az érzelmi élményért felelős agyi területen rövidzárlat keletkezik. Ezt az agyi területet Hamer doktor Hameri Góc-nak nevezte el. Agyunk egyfajta reléként, egy érzelmeink által vezérelt elektromos kapcsolóként működik. Ez az elektromos kapcsoló az, ami beindítja és leállítja a biológiai különprogramokat. A rövidzárlat következtében az érintett agyi területen az idegsejtek elhalnak. Még akkor is, ha a számítógépes rétegfelvételt kontrasztanyag nélkül végezzük el, a szakember számára a Hameri Góc világosan felismerhető, és minden esetben pontos felvilágosítást ad arról, hogy a páciens a súlyos érzelmi megrázkódtatás szakaszában van-e még, vagy már a helyreállításiban.

Szervi síkon: az agyunk csak négyféle parancsot tud kiadni.

1. Tömeget növelni! - a szerv tömege megnő, vagyis az érintett sejtek elszaporodnak. Ez a daganat (tumor).
2. Tömeget csökkenteni! - ez a sejtfelszívódás (lízis). A szerv tömege lecsökken, vagyis az érintett sejtek lebontásra kerülnek.
3. Működést leállítani! - a szerv működése blokkolódik.
4. Működés leállítást feloldani! - a szerv működése helyreáll, a blokkolás megszűnik.

Ellazulás időszaka, helyreállítási szakasz, meleg szakasz


Csak attól a pillanattól kezdődik el, amikor a súlyos érzelmi megrázkódtatáson már túltettük magunkat, és egészen addig tart, amíg a szervezetünk el nem éri a teljes egyensúlyi állapotot. Intenzitásában és időtartamában általában arányos az első szakasszal. A helyreállítási szakaszt két egyenlő részre oszthatjuk. Első felében az agy helyreállítási munkálatai történnek meg, míg a második felében a testté. E két részt a helyreállítási szakaszban bekövetkező fordulópont (epileptoid krízis) választja el egymástól.

Mi történik a helyreállítási szakaszban egy emberi lényben?

Lelki síkon: végre eljött a fellélegzés pillanata. A feszültség alábbhagy, és az embert végtelen nyugalom tölti el, jókedvre derül. A súlyos érzelmi megrázkódtatás megszűnt. Étvágya visszatér. Az erek kitágulása miatt teste és végtagjai meleggé válnak. Bár az elalvás még nehézkesen megy, de hajnali három óra után már ismét
jól tud aludni.

Agyi síkon: elkezdődik a helyreállítási szakasz. Az agyi területen, ahol a rövidzárlat keletkezett, tápanyagokból álló vizenyő képződik, amelynek feladata az idegsejtek tápanyagellátása. A rövidzárlat következtében kialakult koncentrikus körök viszont kezdenek eltűnni. Ha ebben az időben kontrasztanyaggal számítógépes rétegfelvételt készítünk, nagyon nagy a valószínűsége, hogy tévesen agydaganatot diagnosztizálunk. Ez azért van, mert a kontrasztanyag a képződött vizenyőt nem átlátszónak mutatja. Sok sebészeti beavatkozás, amely az agyunk alapvető rezgési ritmusát is megváltoztatja, elkerülhető lenne, ha ennek az egy dolognak több figyelmet szentelnének. Ha a helyreállítás lezárult, az agyi vizenyőnek már nincs létjogosultsága. További növekedése az agy károsodásához vezetne, ami természeténél fogva, nem tud a koponyán túl kitágulni. Ám a Természet tökéletes, és létrehozott egy ellenőrzési pontot, ami arra szolgál, hogy ideiglenesen visszakapcsoljon a hideg szakaszba. Aminek éppen az a funkciója, hogy kiderítse,
ténylegesen túltettük-e magunkat a heves érzelmi megrázkódtatáson. Az ellenőrzést a hideg szakaszba való visszakapcsolással - remegéssel, hirtelen izzadással, a feszült állapot tüneteivel és gyakoribb vizeletkiválasztással - éri el. Ennek az ellenőrzési pontnak a helyreállítási szakaszban bekövetkező fordulópont (epileptoid krízis - a tünetek epilepsziaszerűsége miatt) a neve. Ha túltettük magunkat az érzelmi megrázkódtatáson, akkor a vizenyő egy vízelvonási eljárás segítségével megszűnik. Ha nem, akkor váltakozva, hol a konfliktuskezelés, hol a helyreállítás valósul meg, aminek az agyi vizenyő helyén egy agyi ciszta lesz a következménye.

Szervi síkon: bár a betegség már a helyreállítási szakasz megkezdésekor véget ér, a test, a szervek csak a helyreállítási szakaszban bekövetkező fordulópont (epileptoid krízis) után nyerik vissza teljes működőképességüket. A helyreállítási szakaszban gyulladások keletkeznek. Minden energia az agy és a test
helyreállítására összpontosul. Láz, szétszórt, kiterjedt, elmosódott határú vagy helyi fájdalmak léphetnek fel, és nagy fáradtság lehet úrrá rajtunk. Úgy érezhetjük magunkat, mint akin átment az úthenger. A helyreállítás ezen szakaszában is fölöttébb hatékonynak bizonyul a természet: ha nem léteznének ezek a tünetek, a páciens egyszerűen folytatná tovább a mindennapi tevékenységét, és energiájának egy részét, vagy akár az egészet elvonná a pillanatnyilag legfontosabb feladatától,az elváltozások helyreállításától. Minden gyulladásos állapot a felépülést, regenerálódást szolgálja - még a fertőző betegségek is - amelyek ellen minden létező eszközzel harcolunk, pl. oltásokkal, orvosságokkal, abban a hiedelemben, hogy szervezetünk mérgezésével majd a baktériumokat, vírusokat, gombákat, egysejtűeket is elpusztítjuk. De a valóság ennek pontosan az ellenkezője: a test helyreállításában részt vevő parányi élőlények (a mikrobák) - a baktériumok, vírusok, gombák, egysejtűek stb. - nem ellenségeink, hanem segítőtársaink, együttműködő, hűséges és önfeláldozó szövetségeseink!

Mindenesetre azzal tisztában kell lennünk: (1) hogy egyes helyreállítási szakaszok veszélyesebbek lehetnek, mint az azt megelőző konfliktusaktív szakasz, és (2) hogy a helyreállítási szakaszban bekövetkező fordulópont (az epileptoid krízis) kockázatokkal jár, amelyeket semmiféleképp sem szabad alábecsülni, valamint (3) hogy a pácienst minden eszközzel támogatni kell abban - beleértve a tüneti kezeléseket is - hogy ezt a második fázist sikeresen átvészelje.

"Hogy még senki sem jutott arra a következtetésre, hogy mivel az agyunk a szerveink irányítóközponjta, ezért minden betegség kialakulásában szerepe lehetm ez az informatika korában meglehetősen különös." (Dr. Hamer)


3. ALAPTÖRVÉNY: A DAGANATOK ES A RÁKKAL EGYENÉRTÉKŰ MEGBETEGEDÉSEK EGYEDFEJLŐDÉSTŐL FÜGGŐ (ONTOGENETIKUS) RENDSZERE,
AZ ÖSSZETETTSÉG TÚLOLDALÁN MINDEN EGYSZERŰ

Ha az Univerzumban sok bonyolult törvény működne, akkor óriási káosz uralkodna. A harmonikus működéshez elegendő néhány. A nehézség éppen abban áll, hogy felismerjük az egyszerűséget. A szó: ontogenetikus, az élőlény egyéni fejlődésével kapcsolatos, a megtermékenyítéstől a teljes kifejlődésig. Azért beszélünk rákkal egyenértékű megbetegedésről, mert nemcsak a daganatos megbetegedések, hanem minden
betegség az öt alaptörvény szerint működik. Ahhoz, hogy jobban megértsük azokat a mechanizmusokat, amelyek alapján a betegségek működnek, egy pillanatra el kell merülnünk a múltban, és egy kicsit az ösztönös megérzésünkre kell hagyatkoznunk, mert minden biológiai viselkedési mód visszanyúlik az ősidőkre, és a bolygónkon felbukkanó első sejttel kezdődött.

Tegyünk most egy rövid kirándulást a törzsfejlődésben (evolúcióban) - abban a folyamatban, amelynek során a meglévő fajokból új fajok alakultak ki - és az egyedfejlődésben (ontogenezisben) - az élőlény egyéni fejlődésében a megtermékenyítéstől a teljes kifejlődésig. Beszéltünk már arról, hogy az ember nem maradhatott volna fenn, ha nem fejlesztett volna ki, és ha nem tárolna túlélést segítő biológiai programokat. Ezek tették lehetővé, hogy az evolúció évezredei során felbukkant akadályok bármelyik fajtájával megbirkózhassunk. Az anyaméhben eltöltött első két és fél hónapban az embrióban megtestesül a kollektív emlékezet az élet kezdetétől napjainkig.

Az evolúció első lépcsőfoka

Évmilliókkal ezelőtt egy napon felbukkant az élet a bolygónkon egy sejt formájában. Egy egészen egyszerű, parányi élőlényről volt szó, aminek önmaga, ill. a belőle kialakuló faja fenntartása céljából lélegezni, táplálkozni, kiválasztani és szaporodni kellett. Az évezredek folyamán e sejtnek az uralkodó környezeti tényezőkhöz való alkalmazkodása, a túlélése érdekében, ellenséges környezetben célszerű volt más sejtekkel társulnia, többsejtű élőlénnyé kellett válnia. Ha például az élőlény oxigénhiányos közegbe került - vészhelyzet lévén - problémáját úgy oldotta meg, hogy serkentette a légzésre specializálódott sejtjei szaporodását. Ezzel egyfajta daganatot hozott létre - egy sejtburjánzást. Ebben az életszakaszban tehát a túlélését bizonyos sejtek szaporításával oldotta meg, mindig ott, ahol az szükséges volt. A szaporodás parancsát egy ősi agyszerkezet adta ki, amely a későbbiekben a nyúltaggyá, az agyvelőnek a kisagy alatt fekvő, a gerincvelőben folytatódó részévé vált.

Ami az anyaméhben történik, nem más, mint az evolúciós szakaszok megismétlődése egyetlen egyénben - ugyanis az embrió a fejlődése során kezdetben tényleg egy amőbára hasonlít, aztán ebihalra, és így tovább, fokozatosan halad végig az egyes fejlettségi szinteken. A kilencedik naptól - a petesejtből kifejlődő sejtrétegek - a belső (ento), a középső (mezo) és a külső (ekto) csíralemezek (derma) jönnek létre, amelyekből sorra egymásután a különböző szövetek és szervek fejlődnek ki. A belső csíralemezből (entoderma) jönnek létre az ún. ősi szervek, amelyeknek az első életszakaszban döntő jelentőségük van. Ezek a légzési, emésztési, kiválasztási, és szaporító szervek. Már ebben a korai szakaszban jelen van valami, ami a későbbiekben az agyhoz kapcsolódik, azokhoz az agyi idegekhez, amelyek a nyúltagyban foglalnak majd helyet. Ebben az első szakaszban keletkezik a mirigyhámszövet. Megtalálható például az emésztőrendszerben, ahol feladata a sósavtermelés, amely a táplálék megemésztéséhez szükséges. Megbetegedés esetén ebből a szövettani szerkezetből fejlődnek ki a csomók, a mirigydaganatok. Nos, mi van még a mai modern emberben a Földi Élet ezen első fejlődési szakaszából? Milyen konfliktusok léphetnek fel nála, amelyek ezt az ősrégi törzsfejlődés-történeti emlékezetet érinthetik? Azok a konfliktusok, ahol a falatról van szó - egy táplálékfalat, a levegő, ami után kapkod az ember, vagy egy olyan falat, amit ki kell választani. A falat értelmezhető szó szerint: "Nincs mit ennem!" - vagy átvitt értelemben: „"e jó ég, most aztán kész, nemsokára éhkoppon maradok!" - Például felmondás, válás esetén. E fogalom jelentéstartalma - az egyén személyiségétől függően - még messzebbre is vezethet. Lehet például egy olyan örökség, ami kicsúszik a kezünkből, vagy egy hitel, amit nem kaptunk meg stb. Minden esetben arról van szó, hogy a falatot nem tudjuk megfogni, lenyelni, megemészteni, vagy végül nem tudunk megszabadulni tőle. Például egy hal számára egy tipikusan válságos helyzet, ha egy hullám partra veti, mivel ez rövidesen a kiszáradását jelentheti. Egyetlen biológiai túlélési esélye abból áll, hogy a vizet testében megtartva arra vár, hogy a következő hullám visszamossa a tengerbe. Az ember teste is közel hetven százalék vizet tartalmaz, és amikor válságos helyzetben azt mondja, hogy "Minden a nyakamba szakadt!" - az agy az ősemlékezettel történő társítás által visszanyúl a régi vészprogramhoz, és kiadja az utasítást: "Folyadékürítést leállítani!" Továbbá a szaporodási funkcióval kapcsolatban a konfliktusok olyan szerveket érintenek, amelyek a belső csíralemezből fejlődtek ki: az anyaméh nyálkahártyája és a prosztata egy része.

Az evolúció második lépcsőfoka

A második fejlődési szakasz akkor következett be, amikor az élő szervezetek a vízből a szárazföldre léptek. Miután a többsejtű élőlény a túlélési problémáját, a légzést már megoldotta, így védelmi rendszerének további tökéletesítésével foglalkozott. Amikor káros behatás érte, pl. a napsugárzás, akkor, hogy az égés következtében beálló halált elkerülje, megoldotta, hogy a sejtfalak megvastagodjanak.

Az anyaméhben is tovább tökéletesedik az embrió: kifejlődik a kisagy középső csíralemeze (mezoderma), melyből a későbbiekben minden sejtfalvastagodás, védő hártya ered: bőr, mellhártya, hashártya és szívburok. E hártyák vezérlőközpontjának székhelye az éppen kialakulófélben lévő kisagyban lesz. Az evolúciós fejlődés első lépcsőfokán létrejött mirigyhámszövethez most a kötőszövet társul. Nos, e második fejlődési lépcsőfok mely fizikai nyomait találjuk még meg a mai ember kisagyában? Általában minden olyan konfliktus esetén, amelynél a külső támadástól való félelem áll a középpontban - pl. testi sérüléstől való félelem esetén - mellmagasságban, mellhártyadaganat fejlődik ki, a hasüreg területén hashártyadaganat jön létre, míg a szív területén, szívburokdaganat képződik. Mivel a bőr a test azon része, ami a különböző behatásokkal először kerül kapcsolatba, ezért a konfliktusok, amelyekben a személy erkölcsi tisztességében, becsületében érzi magát megsértve - bepiszkítva, bemocskolva - bőrdaganat kifejlődéséhez vezethetnek. A bőrön válik láthatóvá minden elválasztással kapcsolatos konfliktus is, mint például az újszülöttön jelentkező bőrproblémák, amelyek akkor jelennek meg, ha elválasztják a babát az anyjától, és ezáltal megszűnik a testi érintkezés közöttük.

Az evolúció harmadik lépcsőfoka

Lassan elérkezett az idő, hogy élőlényünk mozgásba jöjjön, hogy felkutathassa környezetét, és elindulhasson a Föld négy égtája felé. Ehhez tehát csontvázat, izmokat és inakat kellett kifejlesztenie. Ez minden, amire a mozgáshoz szüksége volt. De ha az a világ, amelyet célba vett, vagyis a szárazföld számára nem volt kedvezőbb, mint az, ahonnan jött, vagyis a víz, dönthetett úgy, hogy visszatér oda, ahonnan jött. Ha visszatért a vízbe, akkor meg kellett szabadulnia azoktól a szervektől, amelyeket kimondottan a szárazföldi élethez fejlesztett ki. Agya minden haszontalan szerkezeti alkotórészt - szövetet, szervet, végtagot - visszafejlesztett, leépített, vagyis a "Tömeget csökkenteni!" - parancsot adta ki. Egy víziélőlény például lábakat növesztett, hogy fennmaradjon a szárazföldön, de végtagjai ismét elcsökevényesedtek, ha életmódjánál fogva az úszóknak nagyobb hasznát vette, mivelhogy visszatért a vízbe.

Az anyaméhben megindul a nagyagy velőállománya középső csíralemezének képződése. Ennek sejtjei a belső és a külső csíralemez sejtjeivel keverednek. Együtt képezik azokat a szerkezeteket - szöveteket, állományokat - amelyek a külső behatásokkal szemben ellenállóvá teszik és összetartják szervezetünket. Egyfajta hidat képeznek a létfenntartás szempontjából nélkülözhetetlen szervek és azok között, amelyeknek nyílása van a külső világra - a szó legtágabb értelmében. Ez tehát az a pillanat, amikor a testünket összetartó csontozat és izomzat váza képződik, mely hatékony mozgást biztosít számunkra. A kis magzat agya is tovább fejlődik, és a nyúltagy és a kisagy után most a nagyagy velőállománya jön létre.Lelki síkon, ha az egyén túl szigorú önmagával szemben, vagy túl magasra tette a mércét, akkor nem tud felnőni a helyzethez, és így csökkentértékűnek, alacsonyabb rendűnek érzi magát: "Felmondtak nekem, mert már nem tudok eleget teljesíteni...!". "A férjem egy másik nővel él együtt, mert én nem vagyok képes szexuálisan kielégíteni!". "Most a változó korban vagyok, és már nem vagyok képes teherbe esni!" - és így tovább... Ezt a felsorolást a végtelenségig lehetne folytatni. Az önbecsülés, önértékelés csökkenésével összefüggő konfliktusoknak egy jellemző megbetegedése a csontritkulás - a csont tömegének csökkenése és törékennyé válása.

Az evolúció negyedik és egyben utolsó lépcsőfoka


Ebben a szakaszban döntő lépésre kerül sor: a "Tudok mozogni a föld felszínén, és új környezetemhez mérem magam"-ról a "Kezdek más egyedekkel érintkezni"-re tevődik át a hangsúly. Az értelem szervei egyre finomabbakká válnak, hogy másokkal társadalmi kapcsolatba léphessünk. Az ebben szerepet játszó összes érzelmi, gondolati és kommunikációs finomsággal együtt.

A kis embriónál ekkor megy végbe a szervek és az összeköttetést biztosító idegek tökéletesítése. Ez kiterjed minden olyan szervre, ami a külső csíralemezből fejlődött ki, és hámréteg vonja be, például a szem ideghártyája, a bőr legkülső rétege, a gégefő, a nyelőcső, az orr és száj nyálkahártyája, a szívkoszorúerek, epe-utak, stb. Ekkor képződik az idegrendszer és a mozgatóidegsejtek. Eközben az agy az utolsó fejlődési szakaszába lép: kialakul az agykéreg, ami az emberi faj tökéletesedésének történelmében a legfiatalabb részt képezi. Lelki síkon, önmagunkat egyre átfogóbb, összetettebb és sokrétűbb összefüggésbe foglaljuk bele. Egyre nehezebbé válik, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt, ami környezetünkben és a körülöttünk állandóan változó élethelyzetekben történik. Ha a konfliktus az egyén belső világától függ, ahol a falatról van szó - egy
táplálékfalatról vagy a levegőről, ami után kapkod az ember: "Nem kapok elég levegőt!"-, hogy annál a példánál maradjunk, amelyet az első evolúciós lépcsőfoknál említettünk -, és emiatt halálfélelme lesz, akkor az agy biológiai válasza - a nyúltagy által beindított - tüdőhólyagocskák szaporítása lesz azért, hogy több oxigént tudjon felvenni, és ezáltal életben maradjon. így értelmet nyert számunkra a sejtburjánzás - a tüdőrák. Ezzel szemben ha a konfliktus kiindulópontja, kirobbantója az összetett külső világ: "Elveszik tőlem a levegőt!", vagy "Elakad a lélegzetem!" - akkor az agy biológiai megoldása a hörgők elfekélyesítése lesz: "Tömeget csökkenteni!" -, hogy a tüdőbe mint üregbe, több levegő férjen. Ez a negyedik evolúciós lépcsőfokra jellemző program, amelyben a nagyagy kéregállománya válik aktívvá, és sejtfelszívódást hoz létre, fekélyképződés formájában. Ha a konfliktus abból fakad, hogy nem tudjuk eldönteni, mit tegyünk: inkább elfussunk, vagy szembesüljünk egy szituációval, amelyben félünk a lehetséges következményektől: "Valamerre el kellene indulnom, de merre?" - akkor az agyunk biológiai megoldása a konfliktus megszüntetésére abból áll, hogy kiadja a szervi működésgátlás parancsot, ami a lábak bénulásához vezet. Az agy minden esetben egy feszült helyzet megoldására - melyből az ember nem tud azonnal kilábalni -, mindig a hozzá legközelebb eső és a leghatékonyabb fizikai megoldást választja.

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy egy váratlan drámai konfliktus felbukkanásakor, amelynek nincs nyilvánvaló megoldása, amit önmagunkban, elszigetelten élünk meg, a probléma egyidejűleg mindhárom: lelki, agyi és szervi szinten is kifejeződésre jut. Az első az ún. konfliktusaktív, konfliktushoz alkalmazkodás időszaka, vagy hideg szakasz, ami a következőképpen nyilvánul meg,  lelki síkon tartósan feszült állapot jön létre; agyi síkon rövidzárlat alakul ki azon az agyi területen, amely a mindenkori érzelmi élményért felelős; szervi síkon sejtburjánzás, sejtfelszívódás vagy működésgátlás formájában, attól függően, hogy melyik agyi terület (nyúltagy, kisagy, nagyagy velő- vagy a nagyagy kéregállománya) adja ki a parancsot. A második szakasz a helyreállítási-, vagy más néven meleg szakasz. A konfliktus feloldásakor kezdődik el, és a következőképpen nyilvánul meg,  lelki síkon, megnyugvás következik be; agyi síkon, a rövidzárlat által érintett agyi területek regenerálódnak, szervi síkon a nyúltagy és a kisagy által vezérelt szerveknél a mikrobák elsajtosító tevékenysége révén a daganat cisztává tokozódik be, míg a nagyagy velőállománya valamint kéregállománya által vezérelt szerveknél az elhalt szövetrészek helyreállítódnak.


4. ALAPTÖRVÉNY: A PARÁNYI ÉLŐLÉNYEK (A MIKROBÁK) EGYEDFEJLŐDÉSTŐL FÜGGŐ RENDSZERE, ÖNKÉNTES SEGÍTŐTÁRSAINK AGYUNK SZOLGÁLATÁBAN


Ellentétben a széles körben elterjedt állásponttal, a mikrobák odaadó szövetségeseink. A meleg szakaszban ők gondoskodnak a hideg szakaszban létrejött károsodásaink helyreállításáról. Az agy ad parancsot barátainknak, a vírusoknak, gombáknak, baktériumoknak a cselekvésre. Hogy melyiküket mozgósítja, az attól függ, milyen munkát kell elvégezniük. A parányi élőlények (a mikrobák) - a baktériumok, vírusok, gombák, egysejtűek stb. - régóta nagy félelmet keltenek az emberekben. A nagy járványok ideje óta, mint
pestis, kolera, minden tudományos eszközt bevetettek azért, hogy közelebbről megvizsgálják, elkülönítsék, ill. elpusztítsák őket. De az ember ezen a területen túlságosan a legapróbb részletekre tette a hangsúlyt, miközben a teljes összefüggést szem elől tévesztette, és létrehozott egy olyan eszmerendszert, amely az Új Orvostudomány törvényszerűségeinek fényében azzal fenyeget, hogy összeomlik, és ránkdől.

A parányi élőlények tudományos felfedezése a 19. század második felére nyúlik vissza. Mivel azok, minden lázzal járó és fertőző betegségnél jelen voltak, a betegségekért őket tették felelőssé. Ebből a tudományos hipotézisből - a mai napig érvényes feltételezésből - kiindulva megpróbálták őket a különböző betegségek szerint csoportosítani. A technikai fejlődéssel, a mikroszkóp feltalálásával mindig egyre kisebb élőlényeket, végül a vírusokat is felfedezték: az élősködőknek azt a fajtáját, amelyek képtelenek önmagukban szaporodni, és ezért más sejtek szaporítórendszerét használják erre a célra. így fedezték fel az immunrendszert, amely mint valami katonai hadsereg, arra szolgál, hogy az embert az ellenséges támadástól megvédje. Már csak egy lépésnyire voltunk attól, hogy védelmi rendszerünk hatékony támogatására egyre speciálisabb orvosságokat állítsunk elő. Ennek ellenére sohasem volt minden kutató ugyanazon a véleményen. Egyesek megfigyelték, hogy az ember születésétől fogva együtt él a parányi élőlényekkel. Sőt, a testünk is tízszer annyi baktériumot és vírust tartalmaz, mint emberi sejtet: számuk több száz milliárd! A kismama szervezetében és a szülőcsatornában is vannak mikrobák, melyekkel a baba már születésekor kapcsolatba kerül. Tehát tízszer annyi mikroba van testünkben, amelyekhez szervezetünk már tökéletesen alkalmazkodott, mint saját emberi sejt. Mégis, távoli országokba utazáskor, az új környezet testünk számára ismeretlen mikrobái megbetegíthetnek minket, zűrzavart okozhatnak a szervezetünk működésében. Felborulhat az agyunk által kontrollált egyensúly. A spanyol hódítók által az Újvilágba behurcolt kanyaró megtizedelte a helyi lakosságot, akiknek a szervezete nem tudta felismerni az új, parányi élőlényeket. Ezen túl más kutatók is megállapították, hogy sok fertőző betegségnél, amikor elkapunk valakitől valamit, éppen a mi saját mikrobáink lépnek működésbe, miután hosszú időn keresztül tétlenek voltak, és semmiféle tünetet nem okoznak.

Ha viszont nem az immunrendszer állapota a mérvadó, akkor mitől függ, hogy ki az, aki megbetegszik az évi rendes influenzajárványban, és ki az, aki nem? Hogyan lehetséges az, hogy az egyik ember ágynak esik, a másik pedig egészséges marad? Ha közelebbről megnézzük, nyilvánvalóvá válik: nem az egyén immunrendszerétől függ, ami az egyiknél esetleg gyengébb, mint a másiknál. Gyakran azt látjuk, hogy életerővel telt, robusztus típusok is kidőlnek az influenzavírustól, mialatt más, gyengébb felépítésű, érzékenyebb személyek az influenzahullámot gondtalanul vészelik át.

A választ a negyedik alaptörvény adja meg, a parányi élőlények egyedfejlődéstől függő rendszere. Ennek értelmében: a mikrobák csak a helyreállítási szakaszban lépnek akcióba. A konfliktus feloldásának pillanatában válnak aktívvá, és egészen a teljes helyreállításig tevékenyek maradnak, míg végül visszatérnek inaktív állapotukba; a mikrobáink tehát nem ellenségeink, hanem szövetségeseink, akikkel szimbiózisban - kölcsönösen előnyös, létfontosságú együttélésben - élünk. Agyunk parancsainak engedelmeskednek, nekünk dolgoznak. A parányi élőlények pusztításával csak gátoljuk, lassítjuk és késleltetjük a saját felépülésünket, annak ellenére, hogy testünk sokszor a legerősebb antibiotikumok pusztítása mellett is helyreállítja magát. Gyakran a mikrobáktól, vagy az általuk előidézett betegségtől való félelem maga a betegséget kiváltó konfliktus okozója!

Az orvosságok ellenére a konfliktus feloldásakor a helyreállítási szakasz mégis elkezdődik, ha biológiai szempontból nem is optimális körülmények között: a szükséges mikrobák hirtelen megjelennek, szaporodnak, elvégzik a dolgukat, és ismét eltűnnek, hogy agyunkkal és testünkkel összhangban - egy világos, logikus törvényszerűséget követve - testünk helyreállítását elősegítsék. Az érintett szerv megbetegedésének típusa és az általuk végrehajtandó munkafeladatok szerint sokasodnak vagy halnak el. l.


5. ALAPTÖRVÉNY: A LÉNYEG TÖRVÉNYE


Minden emberi viselkedés, még a betegségeknek nevezett testi reakcióink is, különleges biológiai programjaink követkézmenyei, amelyek a fennmaradásunkat szolgálják, és ősidők óta belénk vannak égetve. így a betegségek különprogramja is az agyunk biológiai megoldása túlélésünk érdekében. A természet minden eleme állandó kölcsönhatásban van egymással. Minden élőlénynek teljesen önálló élete, egyedülálló tapasztalatai vannak, mégis szorosan kötődik a többi élőlényhez, amelyek a Nagy Egész összefüggő részei. Minden élőlénynek van egy többé-kevésbé kifejlett agya, ami képes arra, hogy a külvilágból érkező információkat tudat alatt, még öntudatlanul is felfogja. Erre vezethető vissza a gazdája hazaérkezésének örülő kutyus viselkedése, akinek az izgatottságát már akkor megfigyelhetjük, amikor a gazdi még jóval hallótávolságon kívül jár. Az oroszlán nősténye is tudatában van annak, lesz-e elegendő zsákmány a vadászterületén. Mi történik, ha sovány vadászidény van kilátásban? Automatikusan kevesebb kölyke születik, hogy lehetőleg mindegyik életben maradhasson. Ahogyan minden hangya kapcsolatban áll az egész hangyabollyal, amelynek érdekében tevékenykedik, úgy működnek együtt mikrobáink testünk minden sejtjével és szerveinkkel, agyunk irányítása alatt, miközben szüntelenül kommunikálnak, információt cserélnek különböző érzések, érzetek formájában. Úgy, mint ahogyan a karmester működik együtt a zenekarával. Minden, amit érzékelünk - a tudat alatt érzékelt dolgokat is beleértve - bekerül a vezérlőközpontba.

Működik bennünk egy, az evolúciós fejlődés eredményeként kialakult, és azóta is működtetett kőkorszaki érzelemértelmező mechanizmus, amely anélkül, hogy tudatában lennénk, másodpercre pontosan tájékoztatja agyunkat arról, hogy mi történik éppen körülöttünk, hogyan érezzük magunkat és hol mire van szükség. Ha a
vezérlőközpont, az agyunk úgy érzékeli, hogy a fölöttes lelki síkon nem történik érzéseink keltette szükségleteinknek megfelelő válaszreakció, akkor az agy aktivizálja azt a biológiai különprogramot, amelyet a túlélésünk szempontjából a leginkább megfelelőnek tart. Tehát az életben maradásunk érdekében kerül sor néha erre a kiegyenlítésre, amit mi makacsul betegségnek nevezünk, de civilizált életmódunk következtében megfeledkeztünk róla, hogy tulajdonképpen mire is szolgál, mi a biológiai funkciója.

Hamer doktor szerint itt az ideje, hogy a betegség szót újraértelmezzük. Vegyünk egy példát. A természetben megfigyelhetünk egy szarvascsordát, amelyben területvita miatt a vezérhímet egy másik hím legyőzi. Mivel az állatoknak is vannak érzéseik, így a területvitának megfelelő program aktiválódik, vagyis a vezérhím szívkoszorúerén belülről fekélyképződésre kerül sor. Ennek következtében a szívkoszorúér átmérője megnövekszik, hogy több vér jusson a szervezetbe, ami több energiát ad neki, hogy kihívó ellenfelét elhajtsa. Ennél a betegségnél szó sincs rosszindulatú, értelmetlen megnyilvánulásról. Éppen ellenkezőleg! Meg kell értenünk: a valóságban ez egy felkínált lehetőség, hogy a vezérhím megerősödjön, hogy a harcot megnyerhesse, és ezáltal tovább élhessen. A konfliktus megoldódását követően áttér a meleg szakaszba, és felépül, egészségessé válik, azzal a kockázattal persze, hogy a helyreállítási szakaszban bekövetkező fordulópont (az epileptoid krízis) alatt szívinfarktusa lehet. Ha jobban megnézzük, a szarvast a természet két vizsga elé állította: a területi konfliktus és a szívinfarktus. Ezek az élet kemény törvényei. A helyreállítási szakasz lefolyása sem véletlen. Ha a területvédelmi harc több mint tizennégy napig tart, a szívinfarktus veszélye jelentősen megnövekszik, mert ily módon zárja ki a természet a vesztes vezérhímet a játékból, íratlan szabály ez, de az ökológiai egyensúly a hímszarvasok meghatározott számát engedi csak meg. A betegségnek mindig van értelme. Hasznos és szükségszerű az egyén és a faj fennmaradása céljából.


Néhány megjegyzés

Mondhatjuk tehát, hogy Dr. Hamer az agyműködés kiegészítő magyarázatát fedezte fel. Ezt az e területen történt korábbi felfedezések sem kérdőjelezik meg. Dr. Hamer felfedezte, hogy egy súlyos érzelmi megrázkódtatás esetén a férfiak a változó korig a jobboldali agyféltekén, a nők a baloldali agyféltekén érintettek - balkezesek esetében fordított a helyzet. - A férfi változókor (andropauza) és női változókor (menopauza) egy biológiai állapotváltozást jelent, mivel a férfi szervezetében csökkennek a férfihormonok, a nő szervezetében a női hormonok, és ez mindkettőnél a másik nem nemi hormonjainak emelkedéséhez vezet. A változókor után a férfiak tehát úgyszólván nőiesebbek, a nők pedig férfiasabbak lesznek. Egy jobbkezes, nemzőképes korban lévő férfi esetében az érzelmi megrázkódtatás a jobb oldali agyfélteke kéregállományát érinti - ami a negyedik evolúciós lépcsőfok - és erre egy, a jobb agyfélteke által vezérelt szerve betegszik meg: hörgők, szívkoszorúerek, gyomor, nyombél, epeutak, húgyhólyag. Egy jobbkezes, fogamzóképes korban lévő nőnél, aki nem szed fogamzásgátlót - mert ez megváltoztatja a hormonháztartását - egy heves érzelmi megrázkódtatás bekövetkezte a baloldali agykérget érinti. Ez a bal agyfélteke által vezérelt szervekben vezet elváltozásokhoz: pajzsmirigy, gégefő, szívkoszorúvénák, méhnyak, húgyhólyag, vastagbél. Ténylegesen a nők esetében gyakoribb e szervek megbetegedése, mint a férfiaknál. A férfi a változókor után egy heves érzelmi megrázkódtatást nőiesebb módon dolgoz fel, a baloldali agyféltekével, míg a súlyos érzelmi megrázkódtatás alakulása nők esetében a változókor után férfiasabb vonásokat mutat, a betegség a jobboldali agyféltekéből indul ki. Ennek megfelelően a betegségek is megfordulnak. Mindeközben a természet ügyes mesterfogásáról van szó, többek között azért, hogy életünk folyamán úgyszólván a másik nemként is tapasztalatot szerezzünk. Ha a nők ezt a mechanizmust teljes egészében megértik akkor a változókor beköszöntét már nem fogják kisebbrendűségi érzésekkel megélni - csak azért, mert a szaporodási funkciójukat már nem képesek betölteni - ezért aztán a csontritkulással sem lesz problémájuk. Ugyanis ha egy nőnek olyan érzése van: "Nőként már nem érek semmit, hiszen nem szülhetek már gyerekeket...!"- negatív érzelmei arra programozzák az agyát, hogy vonja ki a kalciumot a csontvázából, amely a test legsűrűbb része. Ez közel egyenértékű egy lassú öngyilkossággal. Ezzel szemben a változókor egy új kaland kezdete, ami a férfiakat is, és a nőket is, egy mindeddig ismeretlen érzelemvilágba helyezi.

Giorgio Mambretti - Jean Séraphin: Orvostudomány a feje tetején, És mi van, ha mégis igaza van Hamer doktornak? - részletek  a könyvből

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak...

Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:

Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,

Mert fénye-árnya terád sugárzik.

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:

Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;

Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:

Szemem tavában magadat látod.

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

- Consolatio mystica -

Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?

A csillagok örök forgása néked forog

és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog

a te bünös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs

Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,

hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,

aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,

hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét

szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,

hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!

És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,

hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott

annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen, 

eleve elosztott számodra szépen derút és borút,

sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,

mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: - úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen

császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút

amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt

a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,

mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb 

részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod

tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,

és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd

ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt

az adamant rudakat.

A hét főbűn

A Magyarországon is jól ismert Hajo Banzhaf jelen írása az Astrologie Heute 88. számában jelent meg, de megtalálható a szerző honlapján is (www.tarot.de). Fordította: Mészáros Csilla.

A Vízöntőkor kezdetén elő lehet-e venni teljes komolysággal a molyládából valami oly régi dolgot mint a hét főbűn? Most, amikor mindannyian a kozmikus tudat felé haladunk és legfeljebb már csak „light és ólommentesen” vétkezünk? Mit keres akkor itt egy ilyen idejétmúlt, dohos gyóntatószékbe kívánkozó téma? Aki egyszer kitisztítja a bozótot és letörli a port, aki felhagy a fenyegető gesztusokkal és túllép azokon az értékeken, amelyeket az egyház kovácsolt eme legsúlyosabb tévedésektől való félelmében, az minden bizonnyal még ma is értékes felismerésekhez juthat, ha ezt a koncepciót veszi alapul.

A bűn szó a német nyelvben az „elkülöníteni” szóra vezethető vissza, és az Istentől való elkülönülést jelenti. A bűnös ember ennek megfelelően Istentől távol, teljesen elveszve él. Ha az istenit középnek, értelemnek és mélységnek tekintjük (olyan értelemben, ahogyan a bázeli vallásfilozófus, Hans Urs von Balthasar a spiritualitás célját definiálta), akkor ez az elveszett állapot a közép, életünk középpontjának az elvesztésévé lesz. Ugyanerre utalnak azok a szavak is, amelyeket a Biblia a bűn megjelölésére használ. A héber chato, illetve a görög hamartia szavak is eredetileg „a lényeges elvétését”, „a cél elvétését” és „a közép elvétését” jelentik. A bocsánatos bűnökkel ellentétben a halálos bűn, amennyiben a közép elvétését, az egyoldalúvá válást jelzi, azt jelenti, hogy a legnagyobb árat kell fizetni érte: az életünkkel fizetünk érte.

Míg a középkorban a büntetést lelki üdvünk elvesztéseként és örök kárhozatként a túlvilágra helyezték, addig mi, ha alaposabban szemügyre veszzük, azt látjuk, hogy már evilági életünkben vezekelünk érte. Már földi életünkben feláldozzuk elevenségünk, életenergiánk és életörömünk javarészét, ha elkövetjük ezeket a bűnöket. Így ez a téma épp oly aktuális ma, mint valaha. A hét főbűn nem rendelkezik egységes koncepcióval. Még a számuk sem volt mindig ugyanaz. Mai összetétele I. (Nagy) Gergely pápára vezethető vissza, aki a 6. század végén a hét halálos bűnt így foglalta össze: Kevélység, (jóra való) Restség, Irigység, Bujaság, Harag, Torkosság és Fösvénység.

Még ha a hét főbűnnek a hét bolygóhoz való hozzárendelése nem tekinthető sem eredendőnek, sem egyértelműnek, mégis nagyon régi időkre nyúlik vissza. Már az ókor lélekvándorlásról szóló tanaiban felfedezhető az a kép, amikor a lélek – alászállván az égből a földre – áthalad a hét szférán, és eközben elsősorban a negatív, bűnös bolygóenergiákkal „fertőződik meg”. A megváltás az ellenkező irányú mozgás során az ugyanazon hét szférán keresztül történő mennybemenetellel megy végbe. Ez a kép arról árulkodik, hogy az eredendő egységből való kiszakadás egyoldalúságba taszít, amelyből csak az ellentétes irányú mozgás vezethet vissza minket az egységbe.

A bolygók és aspektusaik fény- és árnyékoldaláról számos asztrológiai értelmezés létezik. A hét halálos bűn eme régi koncepciója azonban minden egyes bolygóprincípium problematikus oldalát rendkívül sajátságos módon világítja meg. Mindeközben persze nem új receptúrákat adok, amelyekből megbízható módon ki lehetne venni, hogy hogyan kell állnia egy bolygónak a horoszkópban ahhoz, hogy a főbűnök egyikének a „jelöltjévé” váljon. Sokkal inkább arról van szó, hogy bepillantsunk a bolygók sötét területére, amely akár a legkedvezőbb és legjobb aspektusok esetén is megnyilvánulhat az egyoldalúság és a mértéktelenség következtében.

Kevélység (Nap)

Kevélység: arrogancia, önelégültség, hiúság, büszkeség

 „A kisemberek jellemzője, hogy elbizakodottá lesznek, midőn észreveszik, hogy szükség van rájuk.” (Friedl Beutelrock)

Létezik egészséges büszkeség, amelyet boldog megelégedettségként tölt el bennünket, ha elértünk valami értékeset. A beteges büszkeség, a kevélység ezzel szemben nagyképűségben, illetve önelégültségben mutatkozik meg, és szélsőséges esetekben nagyzási hóborttá fokozódik. Ez a főbűn a legelterjedtebb és rendszerint az első helyen említik, annak megfelelően, ahogyan asztrológiai megfelelője is – a Nap – mint a legfontosabb bolygó mindig az első helyen áll. Tipikus egó-betegségként, az én felfuvalkodottságaként sokféle nevet kap ez az eltévelyedés, és önteltnek, arrogánsnak, beképzeltnek, dölyfösnek, kényeskedőnek és nárcisztikusnak mutatkozik meg, szájhősként, sztárként vagy fontoskodó alakként jelenik meg.

A büszkeséget azonban nemcsak a tűz-elemben, különösen az öntudatos Oroszlán-jegyben feltételezhetjük, sokkal inkább éppen az egó-gyengeség miatt fejlődik ki. Míg egy érett egó rögzítve van, így egyfelől terhelhető, másfelől kellő mértékben hajlékony, addig egy éretlen egó ide-oda ingadozik a kőkeménység és a viaszos lágyság pólusai között. Olykor tapintatlan, lelkiismeret nélküli despota, zsarnoki és tele van teljhatalmi képzetekkel, s aztán ismét hiú és érzékeny, mint egy primadonna, legyen akár nő vagy férfi, aki folytonosan meg van sértve, vagy egy kis szellem azon tipikus reakciómódjában nyilvánul meg, aki, mihelyt észreveszi, hogy szükség van rá, mindent rögtön túlbonyolít és mindent épp oly élvezettel, mint szükségtelenül elnyújt.

A kevélység alattomossága éppen abban rejlik, hogy rejtett formában látszólagos ellentétében is megjelenhet: nagymértékű szerénységben és szemérmes igénytelenségben. Az is nagy kevélységgel tölthet el bennünket, ha nem vagyunk büszkék. Egy valami közös a kevélység minden formájában: az a mély, időnként csak titokban vagy messzemenően tudattalanul megélt érzés, hogy egészen különlegesek vagyunk. Így tehát nem is csodálkozhatunk azon, hogy eme legelterjedtebb halálos bűn következtében kivétel nélkül minden ember kivételnek tartja magát. A kivételek pedig nem az általános érvényű feltételekhez viszonyítják magukat, hanem magától értetődő módon igényt tartanak külön szabályokra. Mindenütt privilégiumokat élveznek és külön státusszal rendelkeznek. Ez természetesen makacs problémákhoz vezethet, ha például azt hiszik, hogy egyszerűen okosabbak másoknál, és ezért mindenféle kétkedéstől mentesen belebocsátkoznak olyan üzelmekbe, amelyekről semmi fogalmuk nincs. Vagy ha például túl különlegesnek tartja magát ahhoz, hogy kitanuljon egy szakmát, mert hát, ugye, zseninek született, vagy ha kusza gondolatmeneteit szívesen adja elő filozófiaként és nem képes megérteni, miért nem figyeli a világ a nagy igazság visszafogott lélegzetével.

Életveszélyessé akkor válik ez, ha túl különleges ahhoz, hogy problémái legyenek, és ezért senkivel sem beszél azokról, nemhogy felkeressen egy terapeutát vagy egy orvost. S hogy mily sok szükségtelen bosszúságot szerzünk magunknak a mindennapokban ezzel a magatartással, azt mindenki tudja, aki nem tartja szükségesnek, hogy elolvassa a használati utasításokat. A legszívesebben azonban az autarkia álmát álmodja a büszke egó, amely álom a tökéletességre való törekvés vagy a megvilágosodás utáni folytonos vágyakozás mögé rejtőzik el. Alaposabb vizsgálódás után azonban kiderül, hogy a szülött a megcélzott állapottól azt reméli, hogy végre megszabadulhat az evilági feltételektől, zárt rendszerként önmagában nyugodhat, és ezért senkire sincs szüksége, senkitől sem kell segítséget kérnie, soha többé nem él meg függőséget, tehetetlenséget vagy sérüléseket.

Mindezek az egó nagyon is emberi szüleményei, amelyeknek mindazonáltal semmi közük a megvilágosodáshoz. Az az ember viszont, aki azt hiszi, már olyan „messzire” jutott, hogy a dolgok fölött áll, és természetesen minden olyan dologért kár neki erőfeszítést kifejteni, amelyet a kevésbé megvilágosodottaknak még meg kell tenniük. Ezzel fontos felismerésektől fosztja meg magát, és hiszi, hogy sok mindenbe egyáltalán nem is kell belemennie. Ez gyakorta egyfajta büszke rezignációt eredményez, amely által egyre jobban és jobban kivonul az életből. Az elevenség ára, amelyet ezért a halálos bűnért fizetünk, magas: a meghajlás hiányos képessége egyáltalán nem is teszi lehetővé, hogy fontos tapasztalati területekre lépjünk.

Oskar Adlernek, a huszadik század egyik neves asztrológusának köszönhetjük a Nap és a Hold együttműködésének szemléletes képét. E két bolygó erőjátékát olyan hőlégballonhoz hasonlította, ahol a Nap a felfelé törő erőt testesíti meg, a Hold pedig az ellensúlyt, vagyis földhöz kötődő természetünket. Helyes keverés esetén lassú, ám folytonos felfelé haladó fejlődésre kerül sor, amely egy egészséges érési folyamatnak felel meg. Mivel a Nap arra hajlik, hogy a dolgok fölött lebegtessen bennünket, ha túlsúlyba kerül, akkor elemelődünk és kiszakadunk a földi mélységekből. Ha viszont a Hold-erők hangsúlyosak, akkor földhözkötöttségünk oly nagy, hogy már semmiféle magasabb irányú fejlődés nem megy végbe, de a problémamezők legyőzése sem. A szülött pusztán ösztöntermészetének fogságában marad, és úgy érzi, életproblémáinak tehetetlenül ki van szolgáltatva és többnyire szenved. Pontosan ez a következő eltévelyedés problémája.

Kérdések:

1. Hol vagy milyen körülmények között lenne számomra borzalmas, ha segítséget kellene kérnem?

2. Milyen gyakran tekintek valamit zaklatásnak?

3. Mikor bizonyítottam be valakinek öntelten, hogy nincs rá szükségem?

4. Milyen területekről vonultam vissza rezignált büszkeséggel?

5. Mikor és hol nézek le olyan embereket, akik még nem jutottak el a szintemre?

6. Milyen gyorsan háborodom fel?

7. Mennyire esik nehezemre segítséget kérni?

Restség (Hold)

Restség: szeszélyesség, felelőtlenség, közönyösség, reménytelenség

„Valójában teljesen más vagyok, csak hát oly ritkán tudom megmutatni!” (Ödön von Horváth) 

Ezt a főbűnt sokszor kinevetik, mivel az emberek azt gondolják, hogy minden bizonnyal kedvetlen puritánok vagy más nyughatatlan ambícionisták találták ki. Ám itt nem arról a lustálkodásról van szó, amely élvezetet okoz, nem arról az „időkérésről”, amelyet valóban megérdemlünk. Ha valaki valódi pihenőt tart, annak semmi köze nincs az itt felsorolt restséghez, különben ezt a halálos bűnt – hasonlóan a pihenéshez – napjainkban a kihalás veszélye fenyegetné. E mögött a hibás magatartás mögött sokkal inkább az húzódik meg, hogy képtelenek vagyunk elérni valamit, mivel hiányzik hozzá az erőnk és a kitartásunk. Ehelyett inkább előbb, mint utóbb mély közönyösségbe húzódunk vissza, a krónikus kedvetlenség állapotába, amelyben apatikusan és szenvelegve hagyjuk elmenni magunk mellett az életet.

Folytonos elégedetlenség mindazzal, amit talál, állandó ócsárolás, valamint az a képtelenség, hogy valamin változtasson szintén tipikus szimptómák, csakúgy, mint a kitartó tagadása annak, hogy megérdemli az életet. Máskülönben az energiájából csak annyira futja, hogy valaminek a beteljesülését óhajtsa vagy az elmaradását kívánja, ám arra sohasem, hogy valamin valóban változtasson.

Éppen ebben tükröződik az asztrológiával való párhuzama. Míg a Nap egyenességünket és akaraterőnket testesíti meg, amely ellenállásba ütközvén növekedik, addig a Hold vágyereje és ciklikus természete olyasfajta ingatag energiának felel meg, amely inkább látszatvalóságokbn keres menedéket és csodás megoldásokat remél. Azt nem állíthatjuk, hogy semmiféle kísérletet nem tesz azért, hogy leküzdje a belső „gazfickó”-t és valamit alapvetően megváltoztasson. Ám a megoldások vagy rögtön a kezdeteknél megakadnak, vagy a negyedéves akciók látszatmegoldásaihoz vezetnek. Ekkor például a saját szűk területén (saját négy fala közt) hatalmas energiával egy nap alatt elhárítja a káoszt, amiért azután mintegy az emberfeletti fáradozás kárpótlásaként néhány napra elégedetten hátradőlhet a karosszékében, s ennek következtében a káosz lépésről lépésre ismét teret nyer, egészen a következő negyedéves akcióig.

Sajnálatos módon ez a halálos bűn – a többihez hasonlatosan – csak ritkán párosul a saját hibánk belátásával. Még ott is, ahol az önmagunknak tett szemrehányások valóságos tirádáira kerül sor, a szóáramlatok hiábavalóak maradnak, mivel megrekednek a tiszta önvádaskodásnál anélkül, hogy bármit is megváltoztatnának. Többnyire azonban saját sikertelenségünket a sors aljasságának tudjuk be, és meg nem érdemelt tragédiává fokozzuk, míg mások sikerének minden esetben köznapi okokat tulajdonítunk, egyszerűen kedvezőbb kiindulási feltételeket, öröklött tulajdonságokat, protekciót vagy éppen szerencsét, amelyről Jean Cocteau találóan a következőt mondja: „Hinnünk kell a szerencsében, máskülönben hogyan tudnánk megmagyarázni azoknak a sikerét, akiket nem szívelünk?”

Azt mondhatjuk, hogy a saját sorsunk feletti siránkozás és panaszkodás épp oly magától értetődő módon tartozik ehhez a halálos bűnhöz, mint mások hibáztatása és a rosszakarat, mindent összevetve egy olyan keverék, amelyből végezetül mélyről fakadó kárörvendés szintúgy előjöhet, mint depressziós állapotok és mérhetetlen reménytelenség. Az elevenség ára, amelyet ez a halálos bűn követel, nem más, mint letargikus órák sokasága, amelyeket tompa, reménytelen elnehezültségben tengetünk, valamint az a sok meg nem valósított lehetőség, amely közül mindegyik meg nem élt életünk számlájára kerül. Életünk előrehaladtával azonban mindannyiunk számára egyre fontosabbá válik, hogy ezt az egyenleget pontosan szem előtt tartsuk. Elkerülhetetlen, hogy ez az egyenleg ne gyűljön össze, mivel egyetlen ember sem képes megvalósítani a lehetőségek mindegyikét, amelyeket az élet felkínál neki. Ha azonban ez az egyenleg sokkal attraktívabb, mint a megélt élet összege, akkor elkeseredettség, neheztelés és rosszakarat van előirányozva életünk második felére.

Kérdések:

1. Mi az, amit a sok nekifutás ellenére a mai napig nem valósítottam meg?

2. Milyen nagy „nem megélt” életem kontója?

3. Kínos-e nekem, ha a beszélgetés olyan témára terelődik, amelyet voltaképpen már rég el kellett volna intéznem?

4. Hol áltatom vagy csapom be magam azon hitemmel, hogy „tulajdonképpen” már sokkal előrébb tartok?

Irigység (Merkúr)

Irigység: féltékenység, káröröm, rosszakarat, rosszindulat, gyűlölet

„Az irigy embereknek kétszeresen nehéz: nemcsak a saját szerencsétlenségükön bosszankodnak, hanem mások szerencséjén is.” (Hippias)

A harmadik halálos bűnt, az irigységet vagy a féltékenységet, mai felfogásunk szerint spontánul a Vénuszhoz sorolnánk. Tradicionális értelmezés szerint azonban a Merkúrral kötik össze, amely bízvást tekinthető agyafúrtnak és ravasznak, amely tulajdonságok otthon vannak e területen és talán a hozzátartozó negatív gondolkozásban is. Az ismert Merkúr-problémák, úgymint hazugság és csalás, ezzel szemben nem tartoznak a halálos bűnök közé, még akkor sem, ha az önámítás makacsul visszatart minket az önismerettől, és ezzel együtt a közép és az út felismerésétől.

Ezt a problematikát egy egészen egyszerű képpel tehetjük szemléletessé. A Merkúr, mint a Naphoz legközelebb eső bolygó olyan közel kering a Naphoz, hogy a horoszkópban is mindig a közelében található meg. Csak a Nap jegyében vagy a szomszédos jegyek egyikében állhat. Ha a bolygókat megszemélyesítjük, akkor a Nap a király, a Merkúr pedig a tanácsadója lesz. Az az elképzelés azonban, hogy a király és tanácsadója a valóban objektív információkban és felismerésben érdekeltek, kissé jóindulatúnak tekinthető. A legnagyobb zsarnokok is ősidők óta szívesen vették udvaroncaik hízelgését, hogy mennyire jóságosak, igazságosak és mennyire szeretetreméltóak lennének. Éppen így legyeskedik a Merkúr (megismerő képességünk) is a Nap (egónk) körül, és óvakodni fog attól, hogy kellemetlen, különösen az egót megbetegítő híreket feltálalja. Sokkal inkább kiszűri mindazt, ami hízeleg nekünk és mindig gyorsan kéznél van, ha a kritikát és egyéb kellemetlen felismeréseket a javunkra kell átértelmezni. Így építi fel élethazugságunkat, amelybe belemerülünk, és amely sokszor makacsul és kitartóan visszatart az önismerettől és utunk felismerésétől. Az élethazugság ennek ellenére nem tartozik a halálos bűnök közé.

A féltékenység sokszor ártalmatlan színben feltüntetett, olykor romantizált téves magatartásmód, amely némelyeknek akár az igaz szerelem bizonyítékaként szolgál, noha alaposabb szemrevételezésnél kiderül, hogy a legjobb esetben önszeretettel van dolgunk. Többnyire jól elfojtjuk; hiszen arra a kérdésre, hogy féltékeny-e valaki, tipikus válaszként azt kapjuk: „Igen, korábban az voltam.” Az, hogy elfojtjuk, nem egyenlő azzal, hogy rendbe tettük, hanem csak azt jelenti, hogy munkálkodik bennünk valami, aminek (már) nem vagyunk a tudatában. S éppen ez a veszélyes a féltékenységben, hiszen a „gyilkos” halálos bűnökhöz tartozik. A gyilkosságok számottevő része valóban a számlájára írható.

Az irigység és a féltékenység sokszor a restség vagy a megsértett büszkeség következtében fejlődik ki, és egyfajta ösztönként mutatkozik meg, hogy azokat az embereket, akiknek látszólag jobban megy, megalázzuk vagy megsemmisítsük. Eme magatartás teljességgel destruktív oldalát arról lehet könnyen felismerni, hogy soha semmi értékeset nem hoz létre, hanem csak rombol, s eközben még a saját boldogságát sem kíméli. A beteges féltékenységben akkora romboló erő lakozik, hogy akár egészséges kapcsolatokat is szétrombolhat, mivel a teljesen hű társ előbb vagy utóbb megelégeli, hogy az állandó gyanúsítgatások ellen kell védekeznie, vagy mert a féltékeny társ minden ellenbizonyíték ellenére oly annyira meg van győződve a másik hűtlenségéről, hogy a társ egyszer csak besokall és kiszáll. Ily mód ez a halálos bűn sokszor éppen azt semmisíti meg, amire vágyunk, s eközben nem korlátozódik pusztán a szerelemre.

Irigység formájában előbukkan szomszédok, barátok és testvérek között, a munkában, de személytelen kapcsolatokban is. A szomszéd autója, egy barát boldogsága, nővérünk szépsége, a kollégánk előléptetése szintúgy kiválthatja az irigységet, mint egy sztár megnyerő bája, a gazdagok és szépek privilégiumai vagy egy önmegvalósító ember fenomenális sikere. Mindemellett éppen a nem tudatosított irigység bizonyul a legdestruktívabbnak, mivel objektív érvekbe burkolózik, úgyhogy az irigykedő valójában nem is tudja, mit tesz, sőt, azt is gondolhatja, hogy jó oka van így cselekedni. Árt másoknak, kétségbe vonja a kompetenciájukat, a lojalitásukat és az őszinteségüket, rosszindulatú gyanúsítgatásokat terjeszt, amelyek valójában csak koholmányok, ám mégiscsak lehet bennük valami - ezáltal a hazugság és a rosszindulatú rágalmazás mérgező légkörét teremti meg. Célja mindig az, hogy ártson másoknak. Ennek ellenére ez a szenvedély rendkívüli mértékben önpusztító is. Szétroncsolja a lelkünket, elrabolja az álmunkat, megfoszt minden életörömtől, és leplezetlen gyűlöletbe csaphat át.

A beteges irigység nem ismer semmilyen boldogságot, hacsak nem a káröröm öntelt mosolyát. Tömeges jelenségként a katasztrófa-turistáknál találkozunk vele, csakúgy, mint azon bámészkodóknál, akik kényelmes karosszékükben ülve „tájékozódnak” a Reality TV-ből, midőn élvezettel nézik mások balsorsának elrettentő beszámolóit. Boldogságunkkal, a beteljesüléssel, az elégedettséggel és összes életörömünkkel fizetünk e megtévelyedésért.

Kérdések:

1. Előfordul-e, hogy semmiképpen sem kívánok valamit egy embernek?

2. Mikor okoztam valakinek „teljesen tárgyilagosan” rosszat?

3. Mik voltak a valódi indítékaim?

4. Előfordul-e, hogy mások szerencséje, sikere, gazdagsága felborítja lelki békémet?

5. Mikor okozott nekem örömet mások balszerencséje?

6. Mikor tölt el (töltött el) a gyűlölet?

7. Mennyire nyűgöznek le a katasztrófa-beszámolók? 

Bujaság (Vénusz)

Bujaság: mohóság, a pazarlás szenvedélye, hatalomvágy, szexuális őrület

„Az evilági létezés összes baja a mohó vágyból ered.”(Buddha)

A negyedik halálos bűnt, a bujaságot a Vénusz-hoz rendeljük. Többnyire a testiséget elutasító prüdéria korának maradványaként kinevetjük és jelentőségében alulbecsüljük. Semmiképpen sem korlátozódik ugyanis a szexuális megkívánásra. A bujaság azt jelenti, hogy vágyakozásunk élvezettel kecsegtető objektumának oly mód ki vagyunk szolgáltatva, hogy mindenáron és újra meg újra birtokolni akarjuk. Ez a vágy elárasztja tudatunkat, és ott fixa ideává válik, amely semmi másnak nem hagy teret benne. 

Mivel a kéjvágy mindig csak átmenetileg elégíthető ki és minden egyes újbóli megjelenésnél egyre többet kíván, az eltévelyedés útja a következőképpen jellemezhető. Éppen úgy, ahogyan az a kísérlet, hogy a szomjúságot sós vízzel oltsuk, csak egyre nagyobb szomjúsághoz vezet, amely egyre több vizet kíván, a bujaság is nagyon gyorsan átvezet a minőségtől a mennyiséghez, az élvezettől a csillapíthatatlan élvezeti függéshez, amely egyre rövidebb időn belül egyre több gyönyört kíván, aminek következtében a pazarlásra való hajlam szívesen párosul a bujasággal. Az a képzet, hogy ekképp valóban többet megélhetünk, illúziónak bizonyul, mivel a megélés kényszerű ellaposodása nem teszi lehetővé a mély kielégülést.

Mélység nélkül azonban nem jön létre a magával ragadottság varázsa, amelyet a Vénusz annyira szeret. És ezért éljük meg az egész világot előbb vagy utóbb hamis varázslatként, egyfajta gigantikus csaláshalmazként. Vigasztalatlan formájában eme eltévelyedés rosszindulatú elkeseredéssé, gyűlöletté lesz, amelyet minden olyan objektumra kiterjesztünk, amely látszólag megtagadja tőlünk vágyunk beteljesülését, ezáltal egyre destruktívabb, sokszor szadisztikus vonásokat ölt. Amit e megtévelyedésért feláldozunk, nem más, mint életkedvünk és a szép dolgokban lelt örömünk, amelyek helyére érzéketlenség és megkeseredettség lép.

Kérdések:

1. Mi az, ami folytonosan béklyóba köt és olyan dolgokra bír rá, amelyeket tulajdonképpen (már) nem akarok megtenni?

2. Mely területen vétem el újra meg újra a célt, a helyes mértéket?

3. Miben vagyok megszállott? Kábítószer, játék, computer, evés, szex?

4. Hol érzem azt, hogy belül érzéketlen lettem?             

Harag (Mars)

Harag: düh, pusztító vágy, bosszúvágy

„A pusztítás a reményt vesztettek és megnyomorítottak kreatív tette, az a bosszú, amelyet a meg nem élt élet önmagán vesz” (Erich Fromm)

A Mars-nak megfelelő halálos bűn a harag, a düh. Egyik legszélsőségesebb formáját „ámok”-nak nevezzük, ami egy maláj szó a harag kifejezésére. Teljesen nyilvánvaló, hogy a „gyilkos" halálos bűnök közé tartozik, mivel spontán kitörése gyakran épp úgy veszélyezteti a saját, mint mások életét. A düh kitörő erővel bír, ami elhomályosítja a tudatot és haragra lobbantja a lelket. Legkönnyebben a tömegtudat mélyéről tör elő váratlanul, amikor is előre nem látható módon az önmagukban civilizált egyénekből uszító bandát csinál. Ha féltékenységgel és megsértett büszkeséggel párosul, bosszúvágy lesz belőle, rendkívül destruktív energia, amely már sok háborút kirobbantott. Ilyeténképpen a harag az a szó, amellyel az Illiász kezdődik, amelyben Homérosz Trója pusztulásáról beszámol.

Míg a harag aktív formájában nyilvánvalóan romboló jellegű, addig szubtilis formáját, amellyel másokat rettenetesen feldühít, gyakran félreismerik. Ezt a fajta destruktív energiát, amely másokban gerjeszt haragot, amelyet aztán úgymond közvetetten kiélnek, „passzív agresszió”-nak nevezzük. Elsősorban abban fejeződik ki, hogy megbénítja az életünket és másoknak épp oly értelmetlenül, mint rosszmájúan elrabolja az idejét - életükből visszahozhatatlan éveket vesz el. Mindenféle provokáló piszmogás, úgymint fontoskodó késleltetés, kioktató, végeláthatatlan sorokat alkotó lépésekben haladás, de a bürokrácia ólomsúlyú nehézkessége is idetartozik, valamint a szupermarketek pénztárainál a fizetés körüli idegölő várakozás.

Rendkívül elegánsan el tud rejtőzni ez a destruktív energia a nem-értés ártatlan mezében. Aki tartósan nehezen ért meg dolgokat és beszélgető partnerét folyamatosan udvarias formában arra kéri, hogy egy önmagában egyszerű tényállást újra meg újra magyarázzon meg neki, előbb vagy utóbb dühbe hoz másokat. Az a fajta szadizmus, amelyik ebben a magatartásban megjelenik, eklatáns módon nyilvánul meg abban az értelmetlen pusztításban, amelyet azok a számítógépvírusok visznek végbe, amelyeket cinikus módon „I love you” néven terjesztettek szét a világban.

Mindenekelőtt akkor, ha ez az erő – tehetetlenség, gyávaság vagy erkölcsi aggályoskodás következtében – nem nyilvánulhat meg kifelé a düh voltaképpeni forrásával szemben, befelé fordul és önpusztítóvá lesz. Ekkor például munkamániaként saját testünk kizsákmányolásához vezet, erről vallanak a büszkeség jegyét magukon viselő emberek szívinfarktusai, mint egyfajta érdemrendek. Vagy a szerelmi csalódás fázisain keresztül a tönkrement dolgok romantikájához vezet, amelyben saját testünk meggyötrését, kimerítését és túlhajszolását a legkülönfélébb kicsapongások révén mintegy elégtételként éljük meg. S amit ezért a halálos bűnért feláldozunk, az a békesség, az egészség és természetesen minden, ami egy dührohamnál széttörik.

Kérdések:

1. Mikor lobbanok hirtelen haragra és csapnék oda a legszívesebben?

2. Hol állok bosszút (megsértett büszkeségemért), midőn barátságosan rámosolygok valakire, ám hagyom éhen halni?

3. Milyen könnyen engedem, hogy a türelmetlenségemből vigyázatlanság legyen?

4. Milyen gyakran hallanak engem szitkozódni?

5. Milyen gyakran állok bosszút úgy, hogy közben magamnak ártok?

Torkosság (Jupiter)

Torkosság: mértéktelenség

 „Jóból is megárt a sok.”

A Jupiter-nek megfelelő halálos bűn a mértéktelenség. Rokonságban áll a bujasággal, így könnyen össze is téveszthető vele. Ám míg ott a vágy egy gyönyört ígérő tárgynak szól, itt egyszerűen egy válogatás nélküli magunkba tömésről van szó a következő mottó alapján: „a túl sok nem elég”. Ahol a Jupiter nem fejleszt ki valódi érzékiséget, ott elmerül az értelmetlen bőségben, úgymint a mértéktelen evésben és ivásban, hogy ezzel küzdje le belső ürességét. Eme halálos bűn ismertetőjegye egyfajta negatív transz, kábulat, amely az értelmetlenség érzését leplezi. Ezt szolgálja mindaz, amit mértéktelenül fogyasztunk, legyen az akár órák hosszat tartó tévézés, állandó zenehallgatás, számítógépes játékok, szörfözés az interneten, maguk a könyvek, ha mértéktelenül olvassuk őket, eltérítenek minket attól, hogy reflektáljunk a tartalmukra és észrevegyük az értelemre irányuló, mélyre hatoló kérdéseket.

Az a folyamatos ingeráradat, amelynek a modern társadalomban kitesszük magunkat, nagymértékben hozzájárul ehhez a transzhoz. De a munkalkoholista is, aki túldolgozza magát, hogy belső ürességét ne érezze, és nem tud betelni azzal az érzéssel, hogy fontos, ugyancsak ebbe a kategóriába tartozik, csakúgy mint a mániás vásárló és az, aki mértéktelenül meditál; hiszen ez mind eljuttathat egy olyasfajta transzhoz, amely a mélyebbre hatoló, az értelmet kutató kérdéseket elfedi. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy állandó meditálással rendszeres befizetéseket eszközölhetünk megvilágosodás-számlánkra, ami azonban egyértelműen mint „ámító-számla” lepleződhet le. S hogy mit jelent a túl sok a jóból, mindenki átélheti, aki látja, hogy jóléti társadalmunkban a gyerekeket nemcsak karácsonykor árasztják el úgy ajándékokkal, hogy már semmi kívánságuk nem marad. Ekkor vágyak nélkül maradnak – mindenesetre kéretlenül boldogtalanok lesznek. S amit eme halálos bűnért feláldozunk, az a valóság megélése, hisz a valóságot csak ködösen érzékeljük, valamint egy értelmesen megélt élet.

Kérdések:

1. Mi az, amivel nem tudok betelni?

2. Mi az, amit se hall, se lát módon tömök magamba?

3. Mivel kábítom magam?

4. Mely területen tűnik úgy számomra, hogy „minél több - annál jobb”?            

Fösvénység (Szaturnusz)

 „A fösvény számtalan végrendeletet készít. Vonzza őt, mint egyfajta pénzkiadás, amelyről tudja, hogy úgysem éri meg." (Sigmund Graff)

A hetedik halálos bűn, amelyet a Szaturnusz bolygóhoz rendelnek, a fösvénység. Ellentétben a bujaság és a torkosság „bírni akarásával” az alapprobléma itt abban rejlik, hogy nem akarunk odaadni, vagy egyáltalán másokkal megosztozni valamin. Ily mód a fösvény emberből zsarnok lesz, aki mindig mindent magának akar megtartani. Az őrültség mindazonáltal abban áll, hogy a begyűjtött dolgokat nem használja, sem a maga, és főleg nem mások számára. Ezáltal felhalmozott pénzéből, ami önmagában egy hatalmas potenciált képez, egyszerűen holt papírok és érmék halmaza lesz.

A fukarság azonban nem korlátozódik pusztán a pénzre, hanem kiterjed a tulajdon minden formájára és ezen túlmenően megakadályozza a megadás és a megkívánás értelmében vett nagyvonalúságot is. Nemcsak hogy semmit nem ad kölcsön vagy oszt meg másokkal, érzelmi támogatást sem nyújt, nem is beszélve a gyengédségről. A fösvénység mindenféle segítőkészségtől oly mértékben megfoszt, hogy még egy egyszerű tanácsot sem képes adni. Végeredményben a fösvény embernél minden már csak önmaga körül forog, és a többi embert fenyegetésként éli meg, mivel azok mindig követelhetnek valamit.

Így közel jár ahhoz, hogy egyre jobban elzárkózzon és megkeményítse magát, gazdagságát gyakorta elrejtse, egyre jobban és jobban elszigetelődjön és minden iránt az életben elveszítse az érdeklődését, kivéve a vagyona iránt, amelyet azonban soha nem használ ki. S ennek ellenére szívesen elmélkedik azon, hogyan „hosszabbíthatná meg" ki nem használt életét, midőn egy nap örökül hagyja a vagyonát. Mivel azonban a lehetséges örökösök és azok gyermekei újra meg újra méltatlannak bizonyulnak, mert fantáziájában semmi más buzgóságot nem ismernek, mint összespórolt vagyonát dínomdánom közepette eltékozolják. Manapság egyre gyakrabban kerül sor alapítványok létrehozására, amelyek több előnnyel is járnak: a jogszabályok segítségével a vagyon efféle felélését messzemenőkig meg lehet akadályozni, az örökösödési adót teljesen vagy legalább részben meg lehet spórolni, és az alapítványok mindenekelőtt a fösvény ember nevét viselik, akit így bizonyos mértékig megörökítenek. Az ár, amelyet ezért a halálos bűnért fizetünk, az, hogy élő holtak leszünk.

Kérdések:

1. Mi az, amit semmiképp sem tudok mással megosztani?

2. Mi az, amire vágyok, ám nem engedem meg magamnak, bár könnyen megengedhetném?

3. Hol és mit halmoztam fel egyszerűen a felhalmozás kedvéért?

4. Eladtam-e a lelkemet valami biztonságot adó dologért?

5. Mely területen élek a lehetőségeim alatt?   

„Az ember nagy bűne, hogy minden pillanatban visszafordulhatna és mégsem teszi meg.”

(Martin Buber)

Ha áttanulmányoztuk a bűnök eme katalógusát, és néhány, esetleg mindegyik eltévelyedésben magunkra ismerünk, akkor természetesen felmerül bennünk a kérdés, hogy mit tegyünk, mit tehetünk. Bízzunk az ellenszerben, a hét erényben, amelyeket az egyház folytonosan ajánl nekünk? Ekkor a büszkeséget alázattal gyógyítjuk, a renyheséget szorgalommal, az irigységet embertársi szeretettel, a bujaságot erkölcsösséggel, a dühöt szelídséggel, a torkosságot absztinenciával és a fösvénységet szegénységgel. Bizonyára ebben a felfogásban is rejlik némi igazság, mint minden ősi, ránk hagyományozott dologban.

Ám mennyit használ valójában, ha büszke emberként feltesszük magunkban, hogy mostantól alázatosak leszünk?

Mennyi időbe telik, míg alázatosságunkra büszkék nem leszünk?

S a torkosságból valóban át kell esni a másik extrémitásba, az absztinenciába, a bujaságból az aszkézisbe?

Ha ezek az erények mint egyfajta érési folyamat eredményei szinte maguktól bekövetkeznek, akkor minden bizonnyal jelentősek és nemesek. Ha azonban erőszakosan belekényszerítjük magunkat egy szoros fűzőbe, a régi problematikát nem oldjuk meg, csak elrejtjük és elfojtjuk. S ez azt jelenti, hogy régi eltévelyedéseinket tudattalanul továbbéljük, ami inkább továbbront a helyzeten, hiszen ismeretes, hogy a belátás és ezzel együtt a tudatosodás jelenti az első lépést hibáink kijavításához. Számomra hasznosabbnak tűnik egy másik gondolat: a teremtésben semmi sem jó vagy rossz önmagában véve. Egyedül a mérték dönt. Túlzott mértékben a legjobb dolog is rosszá válik, ezzel szemben viszont megfelelő hígításban még a legerősebb méreg is gyógyszer lesz.

E tekintetben az számít tehát, hogy visszataláljunk a helyes mértékhez, a középhez. Ehhez a másik szélsőségen átvezető kerülőút is lehet alkalomadtán a helyes út. Minden bizonnyal segít azonban a tudatosítás, ami rögtön éberré tesz minket, ha megszokásból ismét a következőket gondoljuk vagy halljuk:

– „Nélkülem! Ez csak a káromra lesz. Ebbe még egyszer nem megyek bele.”

– „Mindez nem ér annyit.”

– „Ez nekem kell. Bármi áron!”

– „Többet akarok.”

– „Hogyhogy ő és nem én?”

– „Kikészítem!”

– „Mit akar már megint tőlem?”

Mindeközben persze szem előtt kellene tartani, hogy a kislépések fontosak, mivel önmagunk túlértékelése nagyon gyorsan kudarchoz és elbátortalanodáshoz vezet.

„Hiszen az emberek és az autók abban hasonlítanak, hogyha rakománnyal vagy bűnös szenvedélyekkel vannak megterhelve, nehéz le-, illetve megfékezni őket.” (Heinz Erhardt)

A Stelliumpress oldaláról