A Magyarországon is jól ismert Hajo Banzhaf jelen írása az Astrologie Heute
88. számában jelent meg, de megtalálható a szerző honlapján is (www.tarot.de).
Fordította: Mészáros Csilla.
A Vízöntőkor kezdetén elő lehet-e venni teljes komolysággal a molyládából
valami oly régi dolgot mint a hét főbűn? Most, amikor mindannyian a kozmikus
tudat felé haladunk és legfeljebb már csak „light és ólommentesen” vétkezünk?
Mit keres akkor itt egy ilyen idejétmúlt, dohos gyóntatószékbe kívánkozó téma?
Aki egyszer kitisztítja a bozótot és letörli a port, aki felhagy a fenyegető
gesztusokkal és túllép azokon az értékeken, amelyeket az egyház kovácsolt eme
legsúlyosabb tévedésektől való félelmében, az minden bizonnyal még ma is
értékes felismerésekhez juthat, ha ezt a koncepciót veszi alapul.
A bűn szó a német nyelvben az „elkülöníteni” szóra vezethető vissza, és az
Istentől való elkülönülést jelenti. A bűnös ember ennek megfelelően Istentől
távol, teljesen elveszve él. Ha az istenit középnek, értelemnek és mélységnek
tekintjük (olyan értelemben, ahogyan a bázeli vallásfilozófus, Hans Urs von
Balthasar a spiritualitás célját definiálta), akkor ez az elveszett állapot a
közép, életünk középpontjának az elvesztésévé lesz. Ugyanerre utalnak azok a
szavak is, amelyeket a Biblia a bűn megjelölésére használ. A héber chato,
illetve a görög hamartia szavak is eredetileg „a lényeges elvétését”, „a cél
elvétését” és „a közép elvétését” jelentik. A bocsánatos bűnökkel ellentétben a
halálos bűn, amennyiben a közép elvétését, az egyoldalúvá válást jelzi, azt
jelenti, hogy a legnagyobb árat kell fizetni érte: az életünkkel fizetünk érte.
Míg a középkorban a büntetést lelki üdvünk elvesztéseként és örök
kárhozatként a túlvilágra helyezték, addig mi, ha alaposabban szemügyre
veszzük, azt látjuk, hogy már evilági életünkben vezekelünk érte. Már földi
életünkben feláldozzuk elevenségünk, életenergiánk és életörömünk javarészét,
ha elkövetjük ezeket a bűnöket. Így ez a téma épp oly aktuális ma, mint valaha.
A hét főbűn nem rendelkezik egységes koncepcióval. Még a számuk sem volt mindig
ugyanaz. Mai összetétele I. (Nagy) Gergely pápára vezethető vissza, aki a 6.
század végén a hét halálos bűnt így foglalta össze: Kevélység, (jóra való)
Restség, Irigység, Bujaság, Harag, Torkosság és Fösvénység.
Még ha a hét főbűnnek a hét bolygóhoz való hozzárendelése nem tekinthető
sem eredendőnek, sem egyértelműnek, mégis nagyon régi időkre nyúlik vissza. Már
az ókor lélekvándorlásról szóló tanaiban felfedezhető az a kép, amikor a lélek
– alászállván az égből a földre – áthalad a hét szférán, és eközben elsősorban
a negatív, bűnös bolygóenergiákkal „fertőződik meg”. A megváltás az ellenkező
irányú mozgás során az ugyanazon hét szférán keresztül történő
mennybemenetellel megy végbe. Ez a kép arról árulkodik, hogy az eredendő
egységből való kiszakadás egyoldalúságba taszít, amelyből csak az ellentétes
irányú mozgás vezethet vissza minket az egységbe.
A bolygók és aspektusaik fény- és árnyékoldaláról számos asztrológiai
értelmezés létezik. A hét halálos bűn eme régi koncepciója azonban minden egyes
bolygóprincípium problematikus oldalát rendkívül sajátságos módon világítja
meg. Mindeközben persze nem új receptúrákat adok, amelyekből megbízható módon
ki lehetne venni, hogy hogyan kell állnia egy bolygónak a horoszkópban ahhoz,
hogy a főbűnök egyikének a „jelöltjévé” váljon. Sokkal inkább arról van szó,
hogy bepillantsunk a bolygók sötét területére, amely akár a legkedvezőbb és
legjobb aspektusok esetén is megnyilvánulhat az egyoldalúság és a mértéktelenség
következtében.
Kevélység (Nap)
Kevélység: arrogancia, önelégültség, hiúság,
büszkeség
„A kisemberek jellemzője, hogy elbizakodottá
lesznek, midőn észreveszik, hogy szükség van rájuk.” (Friedl Beutelrock)
Létezik egészséges büszkeség, amelyet boldog megelégedettségként tölt el
bennünket, ha elértünk valami értékeset. A beteges büszkeség, a kevélység ezzel
szemben nagyképűségben, illetve önelégültségben mutatkozik meg, és szélsőséges
esetekben nagyzási hóborttá fokozódik. Ez a főbűn a legelterjedtebb és
rendszerint az első helyen említik, annak megfelelően, ahogyan asztrológiai
megfelelője is – a Nap – mint a legfontosabb bolygó mindig az első helyen áll.
Tipikus egó-betegségként, az én felfuvalkodottságaként sokféle nevet kap ez az
eltévelyedés, és önteltnek, arrogánsnak, beképzeltnek, dölyfösnek,
kényeskedőnek és nárcisztikusnak mutatkozik meg, szájhősként, sztárként vagy
fontoskodó alakként jelenik meg.
A büszkeséget azonban nemcsak a tűz-elemben, különösen az öntudatos
Oroszlán-jegyben feltételezhetjük, sokkal inkább éppen az egó-gyengeség miatt
fejlődik ki. Míg egy érett egó rögzítve van, így egyfelől terhelhető, másfelől
kellő mértékben hajlékony, addig egy éretlen egó ide-oda ingadozik a
kőkeménység és a viaszos lágyság pólusai között. Olykor tapintatlan,
lelkiismeret nélküli despota, zsarnoki és tele van teljhatalmi képzetekkel, s
aztán ismét hiú és érzékeny, mint egy primadonna, legyen akár nő vagy férfi,
aki folytonosan meg van sértve, vagy egy kis szellem azon tipikus
reakciómódjában nyilvánul meg, aki, mihelyt észreveszi, hogy szükség van rá,
mindent rögtön túlbonyolít és mindent épp oly élvezettel, mint szükségtelenül
elnyújt.
A kevélység alattomossága éppen abban rejlik, hogy rejtett formában
látszólagos ellentétében is megjelenhet: nagymértékű szerénységben és szemérmes
igénytelenségben. Az is nagy kevélységgel tölthet el bennünket, ha nem vagyunk
büszkék. Egy valami közös a kevélység minden formájában: az a mély, időnként
csak titokban vagy messzemenően tudattalanul megélt érzés, hogy egészen
különlegesek vagyunk. Így tehát nem is csodálkozhatunk azon, hogy eme
legelterjedtebb halálos bűn következtében kivétel nélkül minden ember
kivételnek tartja magát. A kivételek pedig nem az általános érvényű
feltételekhez viszonyítják magukat, hanem magától értetődő módon igényt
tartanak külön szabályokra. Mindenütt privilégiumokat élveznek és külön
státusszal rendelkeznek. Ez természetesen makacs problémákhoz vezethet, ha
például azt hiszik, hogy egyszerűen okosabbak másoknál, és ezért mindenféle kétkedéstől
mentesen belebocsátkoznak olyan üzelmekbe, amelyekről semmi fogalmuk nincs.
Vagy ha például túl különlegesnek tartja magát ahhoz, hogy kitanuljon egy
szakmát, mert hát, ugye, zseninek született, vagy ha kusza gondolatmeneteit
szívesen adja elő filozófiaként és nem képes megérteni, miért nem figyeli a
világ a nagy igazság visszafogott lélegzetével.
Életveszélyessé akkor válik ez, ha túl különleges ahhoz, hogy problémái
legyenek, és ezért senkivel sem beszél azokról, nemhogy felkeressen egy
terapeutát vagy egy orvost. S hogy mily sok szükségtelen bosszúságot szerzünk
magunknak a mindennapokban ezzel a magatartással, azt mindenki tudja, aki nem
tartja szükségesnek, hogy elolvassa a használati utasításokat. A legszívesebben
azonban az autarkia álmát álmodja a büszke egó, amely álom a tökéletességre
való törekvés vagy a megvilágosodás utáni folytonos vágyakozás mögé rejtőzik
el. Alaposabb vizsgálódás után azonban kiderül, hogy a szülött a megcélzott
állapottól azt reméli, hogy végre megszabadulhat az evilági feltételektől, zárt
rendszerként önmagában nyugodhat, és ezért senkire sincs szüksége, senkitől sem
kell segítséget kérnie, soha többé nem él meg függőséget, tehetetlenséget vagy
sérüléseket.
Mindezek az egó nagyon is emberi szüleményei, amelyeknek mindazonáltal
semmi közük a megvilágosodáshoz. Az az ember viszont, aki azt hiszi, már olyan
„messzire” jutott, hogy a dolgok fölött áll, és természetesen minden olyan
dologért kár neki erőfeszítést kifejteni, amelyet a kevésbé
megvilágosodottaknak még meg kell tenniük. Ezzel fontos felismerésektől fosztja
meg magát, és hiszi, hogy sok mindenbe egyáltalán nem is kell belemennie. Ez
gyakorta egyfajta büszke rezignációt eredményez, amely által egyre jobban és
jobban kivonul az életből. Az elevenség ára, amelyet ezért a halálos bűnért
fizetünk, magas: a meghajlás hiányos képessége egyáltalán nem is teszi
lehetővé, hogy fontos tapasztalati területekre lépjünk.
Oskar Adlernek, a huszadik század egyik neves asztrológusának köszönhetjük
a Nap és a Hold együttműködésének szemléletes képét. E két bolygó erőjátékát
olyan hőlégballonhoz hasonlította, ahol a Nap a felfelé törő erőt testesíti
meg, a Hold pedig az ellensúlyt, vagyis földhöz kötődő természetünket. Helyes
keverés esetén lassú, ám folytonos felfelé haladó fejlődésre kerül sor, amely
egy egészséges érési folyamatnak felel meg. Mivel a Nap arra hajlik, hogy a
dolgok fölött lebegtessen bennünket, ha túlsúlyba kerül, akkor elemelődünk és
kiszakadunk a földi mélységekből. Ha viszont a Hold-erők hangsúlyosak, akkor
földhözkötöttségünk oly nagy, hogy már semmiféle magasabb irányú fejlődés nem
megy végbe, de a problémamezők legyőzése sem. A szülött pusztán
ösztöntermészetének fogságában marad, és úgy érzi, életproblémáinak
tehetetlenül ki van szolgáltatva és többnyire szenved. Pontosan ez a következő
eltévelyedés problémája.
Kérdések:
1. Hol vagy milyen körülmények között lenne
számomra borzalmas, ha segítséget kellene kérnem?
2. Milyen gyakran tekintek valamit zaklatásnak?
3. Mikor bizonyítottam be valakinek öntelten, hogy
nincs rá szükségem?
4. Milyen területekről vonultam vissza rezignált
büszkeséggel?
5. Mikor és hol nézek le olyan embereket, akik még
nem jutottak el a szintemre?
6. Milyen gyorsan háborodom fel?
7. Mennyire esik nehezemre segítséget kérni?
Restség (Hold)
Restség:
szeszélyesség, felelőtlenség, közönyösség, reménytelenség
„Valójában teljesen más
vagyok, csak hát oly ritkán tudom megmutatni!” (Ödön von Horváth)
Ezt a főbűnt sokszor kinevetik, mivel az emberek azt gondolják, hogy minden
bizonnyal kedvetlen puritánok vagy más nyughatatlan ambícionisták találták ki.
Ám itt nem arról a lustálkodásról van szó, amely élvezetet okoz, nem arról az
„időkérésről”, amelyet valóban megérdemlünk. Ha valaki valódi pihenőt tart,
annak semmi köze nincs az itt felsorolt restséghez, különben ezt a halálos bűnt
– hasonlóan a pihenéshez – napjainkban a kihalás veszélye fenyegetné. E mögött
a hibás magatartás mögött sokkal inkább az húzódik meg, hogy képtelenek vagyunk
elérni valamit, mivel hiányzik hozzá az erőnk és a kitartásunk. Ehelyett inkább
előbb, mint utóbb mély közönyösségbe húzódunk vissza, a krónikus kedvetlenség
állapotába, amelyben apatikusan és szenvelegve hagyjuk elmenni magunk mellett
az életet.
Folytonos elégedetlenség mindazzal, amit talál, állandó ócsárolás, valamint
az a képtelenség, hogy valamin változtasson szintén tipikus szimptómák,
csakúgy, mint a kitartó tagadása annak, hogy megérdemli az életet. Máskülönben
az energiájából csak annyira futja, hogy valaminek a beteljesülését óhajtsa
vagy az elmaradását kívánja, ám arra sohasem, hogy valamin valóban
változtasson.
Éppen ebben tükröződik az asztrológiával való párhuzama. Míg a Nap
egyenességünket és akaraterőnket testesíti meg, amely ellenállásba ütközvén
növekedik, addig a Hold vágyereje és ciklikus természete olyasfajta ingatag
energiának felel meg, amely inkább látszatvalóságokbn keres menedéket és
csodás megoldásokat remél. Azt nem állíthatjuk, hogy semmiféle kísérletet nem
tesz azért, hogy leküzdje a belső „gazfickó”-t és valamit alapvetően megváltoztasson.
Ám a megoldások vagy rögtön a kezdeteknél megakadnak, vagy a negyedéves akciók
látszatmegoldásaihoz vezetnek. Ekkor például a saját szűk területén (saját négy
fala közt) hatalmas energiával egy nap alatt elhárítja a káoszt, amiért azután
mintegy az emberfeletti fáradozás kárpótlásaként néhány napra elégedetten
hátradőlhet a karosszékében, s ennek következtében a káosz lépésről lépésre
ismét teret nyer, egészen a következő negyedéves akcióig.
Sajnálatos módon ez a halálos bűn – a többihez hasonlatosan – csak ritkán
párosul a saját hibánk belátásával. Még ott is, ahol az önmagunknak tett
szemrehányások valóságos tirádáira kerül sor, a szóáramlatok hiábavalóak
maradnak, mivel megrekednek a tiszta önvádaskodásnál anélkül, hogy bármit is
megváltoztatnának. Többnyire azonban saját sikertelenségünket a sors
aljasságának tudjuk be, és meg nem érdemelt tragédiává fokozzuk, míg mások
sikerének minden esetben köznapi okokat tulajdonítunk, egyszerűen kedvezőbb
kiindulási feltételeket, öröklött tulajdonságokat, protekciót vagy éppen
szerencsét, amelyről Jean Cocteau találóan a következőt mondja: „Hinnünk kell a
szerencsében, máskülönben hogyan tudnánk megmagyarázni azoknak a sikerét,
akiket nem szívelünk?”
Azt mondhatjuk, hogy a saját sorsunk feletti siránkozás és panaszkodás épp
oly magától értetődő módon tartozik ehhez a halálos bűnhöz, mint mások
hibáztatása és a rosszakarat, mindent összevetve egy olyan keverék, amelyből
végezetül mélyről fakadó kárörvendés szintúgy előjöhet, mint depressziós
állapotok és mérhetetlen reménytelenség. Az elevenség ára, amelyet ez a halálos
bűn követel, nem más, mint letargikus órák sokasága, amelyeket tompa,
reménytelen elnehezültségben tengetünk, valamint az a sok meg nem valósított
lehetőség, amely közül mindegyik meg nem élt életünk számlájára kerül. Életünk
előrehaladtával azonban mindannyiunk számára egyre fontosabbá válik, hogy ezt
az egyenleget pontosan szem előtt tartsuk. Elkerülhetetlen, hogy ez az egyenleg
ne gyűljön össze, mivel egyetlen ember sem képes megvalósítani a lehetőségek
mindegyikét, amelyeket az élet felkínál neki. Ha azonban ez az egyenleg sokkal
attraktívabb, mint a megélt élet összege, akkor elkeseredettség, neheztelés és
rosszakarat van előirányozva életünk második felére.
Kérdések:
1. Mi az, amit a sok nekifutás ellenére a mai
napig nem valósítottam meg?
2. Milyen nagy „nem megélt” életem kontója?
3. Kínos-e nekem, ha a beszélgetés olyan témára
terelődik, amelyet voltaképpen már rég el kellett volna intéznem?
4. Hol áltatom vagy csapom be magam azon hitemmel,
hogy „tulajdonképpen” már sokkal előrébb tartok?
Irigység: féltékenység, káröröm, rosszakarat, rosszindulat, gyűlölet
„Az irigy embereknek kétszeresen nehéz:
nemcsak a saját szerencsétlenségükön bosszankodnak, hanem mások szerencséjén
is.” (Hippias)
A harmadik halálos bűnt, az irigységet vagy a féltékenységet, mai
felfogásunk szerint spontánul a Vénuszhoz sorolnánk. Tradicionális értelmezés
szerint azonban a Merkúrral kötik össze, amely bízvást tekinthető agyafúrtnak
és ravasznak, amely tulajdonságok otthon vannak e területen és talán a
hozzátartozó negatív gondolkozásban is. Az ismert Merkúr-problémák, úgymint
hazugság és csalás, ezzel szemben nem tartoznak a halálos bűnök közé, még akkor
sem, ha az önámítás makacsul visszatart minket az önismerettől, és ezzel együtt
a közép és az út felismerésétől.
Ezt a problematikát egy egészen egyszerű képpel tehetjük szemléletessé. A
Merkúr, mint a Naphoz legközelebb eső bolygó olyan közel kering a Naphoz, hogy
a horoszkópban is mindig a közelében található meg. Csak a Nap jegyében vagy a
szomszédos jegyek egyikében állhat. Ha a bolygókat megszemélyesítjük, akkor a
Nap a király, a Merkúr pedig a tanácsadója lesz. Az az elképzelés azonban, hogy
a király és tanácsadója a valóban objektív információkban és felismerésben
érdekeltek, kissé jóindulatúnak tekinthető. A legnagyobb zsarnokok is ősidők
óta szívesen vették udvaroncaik hízelgését, hogy mennyire jóságosak,
igazságosak és mennyire szeretetreméltóak lennének. Éppen így legyeskedik a
Merkúr (megismerő képességünk) is a Nap (egónk) körül, és óvakodni fog attól,
hogy kellemetlen, különösen az egót megbetegítő híreket feltálalja. Sokkal
inkább kiszűri mindazt, ami hízeleg nekünk és mindig gyorsan kéznél van, ha a
kritikát és egyéb kellemetlen felismeréseket a javunkra kell átértelmezni. Így
építi fel élethazugságunkat, amelybe belemerülünk, és amely sokszor makacsul és
kitartóan visszatart az önismerettől és utunk felismerésétől. Az élethazugság
ennek ellenére nem tartozik a halálos bűnök közé.
A féltékenység sokszor ártalmatlan színben feltüntetett, olykor romantizált
téves magatartásmód, amely némelyeknek akár az igaz szerelem bizonyítékaként
szolgál, noha alaposabb szemrevételezésnél kiderül, hogy a legjobb esetben
önszeretettel van dolgunk. Többnyire jól elfojtjuk; hiszen arra a kérdésre,
hogy féltékeny-e valaki, tipikus válaszként azt kapjuk: „Igen, korábban az
voltam.” Az, hogy elfojtjuk, nem egyenlő azzal, hogy rendbe tettük, hanem csak
azt jelenti, hogy munkálkodik bennünk valami, aminek (már) nem vagyunk a
tudatában. S éppen ez a veszélyes a féltékenységben, hiszen a „gyilkos” halálos
bűnökhöz tartozik. A gyilkosságok számottevő része valóban a számlájára írható.
Az irigység és a féltékenység sokszor a restség vagy a megsértett büszkeség
következtében fejlődik ki, és egyfajta ösztönként mutatkozik meg, hogy azokat
az embereket, akiknek látszólag jobban megy, megalázzuk vagy megsemmisítsük.
Eme magatartás teljességgel destruktív oldalát arról lehet könnyen felismerni,
hogy soha semmi értékeset nem hoz létre, hanem csak rombol, s eközben még a
saját boldogságát sem kíméli. A beteges féltékenységben akkora romboló erő
lakozik, hogy akár egészséges kapcsolatokat is szétrombolhat, mivel a teljesen
hű társ előbb vagy utóbb megelégeli, hogy az állandó gyanúsítgatások ellen kell
védekeznie, vagy mert a féltékeny társ minden ellenbizonyíték ellenére oly
annyira meg van győződve a másik hűtlenségéről, hogy a társ egyszer csak
besokall és kiszáll. Ily mód ez a halálos bűn sokszor éppen azt semmisíti meg,
amire vágyunk, s eközben nem korlátozódik pusztán a szerelemre.
Irigység formájában előbukkan szomszédok, barátok és testvérek között, a
munkában, de személytelen kapcsolatokban is. A szomszéd autója, egy barát
boldogsága, nővérünk szépsége, a kollégánk előléptetése szintúgy kiválthatja az
irigységet, mint egy sztár megnyerő bája, a gazdagok és szépek privilégiumai
vagy egy önmegvalósító ember fenomenális sikere. Mindemellett éppen a nem
tudatosított irigység bizonyul a legdestruktívabbnak, mivel objektív érvekbe
burkolózik, úgyhogy az irigykedő valójában nem is tudja, mit tesz, sőt, azt is
gondolhatja, hogy jó oka van így cselekedni. Árt másoknak, kétségbe vonja a
kompetenciájukat, a lojalitásukat és az őszinteségüket, rosszindulatú gyanúsítgatásokat
terjeszt, amelyek valójában csak koholmányok, ám mégiscsak lehet bennük valami
- ezáltal a hazugság és a rosszindulatú rágalmazás mérgező légkörét teremti
meg. Célja mindig az, hogy ártson másoknak. Ennek ellenére ez a szenvedély
rendkívüli mértékben önpusztító is. Szétroncsolja a lelkünket, elrabolja az
álmunkat, megfoszt minden életörömtől, és leplezetlen gyűlöletbe csaphat át.
A beteges irigység nem ismer semmilyen boldogságot, hacsak nem a káröröm
öntelt mosolyát. Tömeges jelenségként a katasztrófa-turistáknál találkozunk
vele, csakúgy, mint azon bámészkodóknál, akik kényelmes karosszékükben ülve
„tájékozódnak” a Reality TV-ből, midőn élvezettel nézik mások balsorsának
elrettentő beszámolóit. Boldogságunkkal, a beteljesüléssel, az elégedettséggel és
összes életörömünkkel fizetünk e megtévelyedésért.
Kérdések:
1. Előfordul-e, hogy semmiképpen sem kívánok valamit egy embernek?
2. Mikor okoztam valakinek „teljesen tárgyilagosan” rosszat?
3. Mik voltak a valódi indítékaim?
4. Előfordul-e, hogy mások szerencséje, sikere, gazdagsága felborítja lelki
békémet?
5. Mikor okozott nekem örömet mások balszerencséje?
6. Mikor tölt el (töltött el) a gyűlölet?
7. Mennyire nyűgöznek le a katasztrófa-beszámolók?
Bujaság (Vénusz)
Bujaság: mohóság, a pazarlás szenvedélye, hatalomvágy, szexuális őrület
„Az evilági létezés összes
baja a mohó vágyból ered.”(Buddha)
A negyedik halálos bűnt, a bujaságot a Vénusz-hoz rendeljük. Többnyire a
testiséget elutasító prüdéria korának maradványaként kinevetjük és
jelentőségében alulbecsüljük. Semmiképpen sem korlátozódik ugyanis a szexuális
megkívánásra. A bujaság azt jelenti, hogy vágyakozásunk élvezettel kecsegtető
objektumának oly mód ki vagyunk szolgáltatva, hogy mindenáron és újra meg újra
birtokolni akarjuk. Ez a vágy elárasztja tudatunkat, és ott fixa ideává válik,
amely semmi másnak nem hagy teret benne.
Mivel a kéjvágy mindig csak átmenetileg elégíthető ki és minden egyes
újbóli megjelenésnél egyre többet kíván, az eltévelyedés útja a következőképpen
jellemezhető. Éppen úgy, ahogyan az a kísérlet, hogy a szomjúságot sós vízzel
oltsuk, csak egyre nagyobb szomjúsághoz vezet, amely egyre több vizet kíván, a
bujaság is nagyon gyorsan átvezet a minőségtől a mennyiséghez, az élvezettől a
csillapíthatatlan élvezeti függéshez, amely egyre rövidebb időn belül egyre
több gyönyört kíván, aminek következtében a pazarlásra való hajlam szívesen
párosul a bujasággal. Az a képzet, hogy ekképp valóban többet megélhetünk,
illúziónak bizonyul, mivel a megélés kényszerű ellaposodása nem teszi lehetővé
a mély kielégülést.
Mélység nélkül azonban nem jön létre a magával ragadottság varázsa, amelyet
a Vénusz annyira szeret. És ezért éljük meg az egész világot előbb vagy utóbb
hamis varázslatként, egyfajta gigantikus csaláshalmazként. Vigasztalatlan
formájában eme eltévelyedés rosszindulatú elkeseredéssé, gyűlöletté lesz,
amelyet minden olyan objektumra kiterjesztünk, amely látszólag megtagadja
tőlünk vágyunk beteljesülését, ezáltal egyre destruktívabb, sokszor
szadisztikus vonásokat ölt. Amit e megtévelyedésért feláldozunk, nem más, mint
életkedvünk és a szép dolgokban lelt örömünk, amelyek helyére érzéketlenség és
megkeseredettség lép.
Kérdések:
1. Mi az, ami folytonosan béklyóba köt és olyan
dolgokra bír rá, amelyeket tulajdonképpen (már) nem akarok megtenni?
2. Mely területen vétem el újra meg újra a célt, a
helyes mértéket?
3. Miben vagyok megszállott? Kábítószer, játék,
computer, evés, szex?
4. Hol érzem azt, hogy belül érzéketlen lettem?
Harag (Mars)
Harag: düh, pusztító vágy, bosszúvágy
„A pusztítás a reményt
vesztettek és megnyomorítottak kreatív tette, az a bosszú, amelyet a meg nem
élt élet önmagán vesz” (Erich Fromm)
A Mars-nak megfelelő halálos bűn a harag, a düh. Egyik legszélsőségesebb
formáját „ámok”-nak nevezzük, ami egy maláj szó a harag kifejezésére. Teljesen
nyilvánvaló, hogy a „gyilkos" halálos bűnök közé tartozik, mivel spontán
kitörése gyakran épp úgy veszélyezteti a saját, mint mások életét. A düh kitörő
erővel bír, ami elhomályosítja a tudatot és haragra lobbantja a lelket.
Legkönnyebben a tömegtudat mélyéről tör elő váratlanul, amikor is előre nem
látható módon az önmagukban civilizált egyénekből uszító bandát csinál. Ha
féltékenységgel és megsértett büszkeséggel párosul, bosszúvágy lesz belőle,
rendkívül destruktív energia, amely már sok háborút kirobbantott. Ilyeténképpen
a harag az a szó, amellyel az Illiász kezdődik, amelyben Homérosz Trója
pusztulásáról beszámol.
Míg a harag aktív formájában nyilvánvalóan romboló jellegű, addig szubtilis
formáját, amellyel másokat rettenetesen feldühít, gyakran félreismerik. Ezt a
fajta destruktív energiát, amely másokban gerjeszt haragot, amelyet aztán
úgymond közvetetten kiélnek, „passzív agresszió”-nak nevezzük. Elsősorban abban
fejeződik ki, hogy megbénítja az életünket és másoknak épp oly értelmetlenül,
mint rosszmájúan elrabolja az idejét - életükből visszahozhatatlan éveket vesz
el. Mindenféle provokáló piszmogás, úgymint fontoskodó késleltetés, kioktató,
végeláthatatlan sorokat alkotó lépésekben haladás, de a bürokrácia ólomsúlyú nehézkessége
is idetartozik, valamint a szupermarketek pénztárainál a fizetés körüli idegölő
várakozás.
Kérdések:
1. Mikor lobbanok hirtelen haragra és csapnék oda a legszívesebben?
2. Hol állok bosszút (megsértett büszkeségemért), midőn barátságosan rámosolygok
valakire, ám hagyom éhen halni?
3. Milyen könnyen engedem, hogy a türelmetlenségemből vigyázatlanság
legyen?
4. Milyen gyakran hallanak engem szitkozódni?
5. Milyen gyakran állok bosszút úgy, hogy közben magamnak ártok?
Torkosság (Jupiter)
Torkosság: mértéktelenség
„Jóból is megárt a sok.”
A Jupiter-nek megfelelő halálos bűn a mértéktelenség. Rokonságban áll a
bujasággal, így könnyen össze is téveszthető vele. Ám míg ott a vágy egy
gyönyört ígérő tárgynak szól, itt egyszerűen egy válogatás nélküli magunkba
tömésről van szó a következő mottó alapján: „a túl sok nem elég”. Ahol a
Jupiter nem fejleszt ki valódi érzékiséget, ott elmerül az értelmetlen
bőségben, úgymint a mértéktelen evésben és ivásban, hogy ezzel küzdje le belső
ürességét. Eme halálos bűn ismertetőjegye egyfajta negatív transz, kábulat,
amely az értelmetlenség érzését leplezi. Ezt szolgálja mindaz, amit
mértéktelenül fogyasztunk, legyen az akár órák hosszat tartó tévézés, állandó
zenehallgatás, számítógépes játékok, szörfözés az interneten, maguk a könyvek,
ha mértéktelenül olvassuk őket, eltérítenek minket attól, hogy reflektáljunk a
tartalmukra és észrevegyük az értelemre irányuló, mélyre hatoló kérdéseket.
Az a folyamatos ingeráradat, amelynek a modern társadalomban kitesszük
magunkat, nagymértékben hozzájárul ehhez a transzhoz. De a munkalkoholista is,
aki túldolgozza magát, hogy belső ürességét ne érezze, és nem tud betelni azzal
az érzéssel, hogy fontos, ugyancsak ebbe a kategóriába tartozik, csakúgy mint a
mániás vásárló és az, aki mértéktelenül meditál; hiszen ez mind eljuttathat egy
olyasfajta transzhoz, amely a mélyebbre hatoló, az értelmet kutató kérdéseket
elfedi. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy állandó meditálással rendszeres
befizetéseket eszközölhetünk megvilágosodás-számlánkra, ami azonban
egyértelműen mint „ámító-számla” lepleződhet le. S hogy mit jelent a túl sok a
jóból, mindenki átélheti, aki látja, hogy jóléti társadalmunkban a gyerekeket
nemcsak karácsonykor árasztják el úgy ajándékokkal, hogy már semmi kívánságuk
nem marad. Ekkor vágyak nélkül maradnak – mindenesetre kéretlenül boldogtalanok
lesznek. S amit eme halálos bűnért feláldozunk, az a valóság megélése, hisz a
valóságot csak ködösen érzékeljük, valamint egy értelmesen megélt élet.
Kérdések:
1. Mi az, amivel nem tudok betelni?
2. Mi az, amit se hall, se lát módon tömök magamba?
3. Mivel kábítom magam?
4. Mely területen tűnik úgy számomra, hogy „minél több - annál jobb”?
Fösvénység (Szaturnusz)
„A fösvény számtalan végrendeletet készít.
Vonzza őt, mint egyfajta pénzkiadás, amelyről tudja, hogy úgysem éri meg." (Sigmund
Graff)
A hetedik halálos bűn, amelyet a Szaturnusz bolygóhoz rendelnek, a
fösvénység. Ellentétben a bujaság és a torkosság „bírni akarásával” az
alapprobléma itt abban rejlik, hogy nem akarunk odaadni, vagy egyáltalán
másokkal megosztozni valamin. Ily mód a fösvény emberből zsarnok lesz, aki
mindig mindent magának akar megtartani. Az őrültség mindazonáltal abban áll,
hogy a begyűjtött dolgokat nem használja, sem a maga, és főleg nem mások
számára. Ezáltal felhalmozott pénzéből, ami önmagában egy hatalmas potenciált
képez, egyszerűen holt papírok és érmék halmaza lesz.
A fukarság azonban nem korlátozódik pusztán a pénzre, hanem kiterjed a
tulajdon minden formájára és ezen túlmenően megakadályozza a megadás és a
megkívánás értelmében vett nagyvonalúságot is. Nemcsak hogy semmit nem ad
kölcsön vagy oszt meg másokkal, érzelmi támogatást sem nyújt, nem is beszélve a
gyengédségről. A fösvénység mindenféle segítőkészségtől oly mértékben megfoszt,
hogy még egy egyszerű tanácsot sem képes adni. Végeredményben a fösvény
embernél minden már csak önmaga körül forog, és a többi embert fenyegetésként
éli meg, mivel azok mindig követelhetnek valamit.
Így közel jár ahhoz, hogy egyre jobban elzárkózzon és megkeményítse magát,
gazdagságát gyakorta elrejtse, egyre jobban és jobban elszigetelődjön és minden
iránt az életben elveszítse az érdeklődését, kivéve a vagyona iránt, amelyet
azonban soha nem használ ki. S ennek ellenére szívesen elmélkedik azon, hogyan
„hosszabbíthatná meg" ki nem használt életét, midőn egy nap örökül hagyja
a vagyonát. Mivel azonban a lehetséges örökösök és azok gyermekei újra meg újra
méltatlannak bizonyulnak, mert fantáziájában semmi más buzgóságot nem ismernek,
mint összespórolt vagyonát dínomdánom közepette eltékozolják. Manapság egyre
gyakrabban kerül sor alapítványok létrehozására, amelyek több előnnyel is
járnak: a jogszabályok segítségével a vagyon efféle felélését messzemenőkig meg
lehet akadályozni, az örökösödési adót teljesen vagy legalább részben meg lehet
spórolni, és az alapítványok mindenekelőtt a fösvény ember nevét viselik, akit
így bizonyos mértékig megörökítenek. Az ár, amelyet ezért a halálos bűnért
fizetünk, az, hogy élő holtak leszünk.
Kérdések:
1. Mi az, amit semmiképp sem tudok mással megosztani?
2. Mi az, amire vágyok, ám nem engedem meg magamnak, bár könnyen
megengedhetném?
3. Hol és mit halmoztam fel egyszerűen a felhalmozás kedvéért?
4. Eladtam-e a lelkemet valami biztonságot adó dologért?
5. Mely területen élek a lehetőségeim alatt?
„Az ember nagy bűne, hogy minden pillanatban
visszafordulhatna és mégsem teszi meg.”
(Martin Buber)
Ha áttanulmányoztuk a bűnök eme katalógusát, és néhány, esetleg mindegyik
eltévelyedésben magunkra ismerünk, akkor természetesen felmerül bennünk a
kérdés, hogy mit tegyünk, mit tehetünk. Bízzunk az ellenszerben, a hét
erényben, amelyeket az egyház folytonosan ajánl nekünk? Ekkor a büszkeséget
alázattal gyógyítjuk, a renyheséget szorgalommal, az irigységet embertársi
szeretettel, a bujaságot erkölcsösséggel, a dühöt szelídséggel, a torkosságot
absztinenciával és a fösvénységet szegénységgel. Bizonyára ebben a felfogásban
is rejlik némi igazság, mint minden ősi, ránk hagyományozott dologban.
Ám mennyit használ valójában, ha büszke emberként feltesszük magunkban,
hogy mostantól alázatosak leszünk?
Mennyi időbe telik, míg alázatosságunkra büszkék nem leszünk?
S a torkosságból valóban át kell esni a másik extrémitásba, az
absztinenciába, a bujaságból az aszkézisbe?
Ha ezek az erények mint egyfajta érési folyamat eredményei szinte maguktól
bekövetkeznek, akkor minden bizonnyal jelentősek és nemesek. Ha azonban
erőszakosan belekényszerítjük magunkat egy szoros fűzőbe, a régi problematikát
nem oldjuk meg, csak elrejtjük és elfojtjuk. S ez azt jelenti, hogy régi
eltévelyedéseinket tudattalanul továbbéljük, ami inkább továbbront a helyzeten,
hiszen ismeretes, hogy a belátás és ezzel együtt a tudatosodás jelenti az első
lépést hibáink kijavításához. Számomra hasznosabbnak tűnik egy másik gondolat:
a teremtésben semmi sem jó vagy rossz önmagában véve. Egyedül a mérték dönt.
Túlzott mértékben a legjobb dolog is rosszá válik, ezzel szemben viszont
megfelelő hígításban még a legerősebb méreg is gyógyszer lesz.
E tekintetben az számít tehát, hogy visszataláljunk a helyes mértékhez, a
középhez. Ehhez a másik szélsőségen átvezető kerülőút is lehet alkalomadtán a
helyes út. Minden bizonnyal segít azonban a tudatosítás, ami rögtön éberré tesz
minket, ha megszokásból ismét a következőket gondoljuk vagy halljuk:
– „Nélkülem! Ez csak a káromra lesz. Ebbe még
egyszer nem megyek bele.”
– „Mindez nem ér annyit.”
– „Ez nekem kell. Bármi áron!”
– „Többet akarok.”
– „Hogyhogy ő és nem én?”
– „Kikészítem!”
– „Mit akar már megint tőlem?”
Mindeközben persze szem előtt kellene tartani, hogy a kislépések fontosak,
mivel önmagunk túlértékelése nagyon gyorsan kudarchoz és elbátortalanodáshoz
vezet.
„Hiszen az emberek és az
autók abban hasonlítanak, hogyha rakománnyal vagy bűnös szenvedélyekkel vannak
megterhelve, nehéz le-, illetve megfékezni őket.” (Heinz Erhardt)
Ez milyen korrekt!
VálaszTörlés