A szorongás alapformái

Ismét a Stelliumpressről.

A szorongás elkerülhetetlenül hozzátartozik az életünkhöz, újabb és újabb változatokban elkísér bennünket születésünktől halálunkig. Az emberiség történetében felismerhetők a próbálkozások a szorongás leküzdésére, csökkentésére, lebírására vagy megbéklyózására. Törekedett erre mágia, vallás és tudomány. Istenhez való fordulás, odaadó szerelem, a természeti törvények kutatása vagy a világot megtagadó aszkézis és filozófiai felismerések nem közömbösítik ugyan a szorongást, de segíthetnek benne, hogy elviselhessük, és hogy fejlődésünket illetően talán még gyümölcsözővé is tegyük. Alkalmasint megmarad egyik illúziónknak, hogy azt higgyük, lehetséges élnünk szorongás nélkül is; a szorongás hozzátartozik létezésünkhöz, halandóságunktól való függőségeinknek és halandóságunk tudatának tükröződése. Megkísérelhetünk vele szemben olyan ellenerőket kifejleszteni, mint bátorság, bizalom, megismerés, hatalom, remény, alázat, hit és szeretet. Ezek segíthetnek abban, hogy a szorongást elfogadjuk, elmélyülten foglalkozzunk vele, újból meg újból leküzdjük. Azokat a módszereket, bárminők legyenek is, amelyek szorongásmentességet ígérnek számunkra, szemléljük kétkedéssel; ezek az emberi létnek nem felelnek meg, és megvalósíthatatlan várakozásokat ébresztenek.

Az, hogy a szorongás kikerülhetetlenül hozzátartozik az életünkhöz, korántsem jelenti, hogy ennek folyamatosan tudatában is vagyunk. Mégis szinte mindig jelen van, és minden pillanatban beléphet a tudatunkba, amikor valamely külső vagy belső élmény révén előbukkan. Olyankor legtöbbnyire hajlunk rá, hogy kitérjünk előle, elkerüljük, és ki is fejlesztettünk bizonyos technikákat és módszereket, hogy elnyomjuk, elfojtsuk vagy kicselezzük és letagadjuk. De miképpen a halál sem szűnik meg létezni attól, hogy nem gondolunk rá, akképpen a szorongás sem.

Szorongás létezik függetlenül valamely nép vagy személy kultúrájától és fejlettségi fokától is – ami változik, az csupán a szorongás objektuma, az, ami mindenkor kiváltja a szorongást, másrészt azok az eszközök és cselekvési módok, amelyeket felhasználunk a szorongás leküzdésére, így napjainkban általában már nem félünk a mennydörgéstől és villámlástól; a nap- és holdfogyatkozások a természet érdekes játékaivá lettek, ámde félelem és szorongás megélése nélkül, hiszen tudjuk, hogy nem jelentik ezeknek az égitesteknek végleges eltűnését vagy éppen egy lehetséges világpusztulást. Viszont ismerünk manapság olyan szorongásfajtákat, amilyeneket a korábbi kultúrák nem ismertek – félünk például baktériumoktól, új betegségek fenyegetéseitől, közlekedési balesetektől, öregedéstől és magánytól.

A szorongás leküzdésének módszerei azonban nemigen változtak. Csak éppen az áldozathozatal és mágia helyét modern, a szorongást csillapító gyógyszerek foglalták el – maga a szorongás azonban megmaradt nekünk. Ma a szorongás feldolgozásának minden bizonnyal legfontosabb lehetősége a maga különféle formáiban a pszichoterápia lett: az fedi fel először a szorongásnak az egyénben végbemenő kifejlődése történetét, kutatja az individuális-családi és szociális-kulturális körülményekkel való összefüggéseit, és teszi lehetővé a konfrontációt a szorongással abból a célból, hogy – akár hasznot hajtóan is – fel lehessen azt dolgozni.

Itt nyilvánvalóan az élet kiegyensúlyozási törekvéseinek egyikéről van szó: ha sikerül tudomány és technika segítségével haladást elérnünk a világ meghódításában és ezáltal bizonyos félelmeket, szorongásokat kikapcsolnunk, közömbösítenünk, akkor azokat képesek vagyunk felcserélni más típusú szorongásokra. Ez azon a tényen, hogy a szorongás elkerülhetetlenül hozzátartozik az élethez, semmit sem változtat. Úgy tetszik, a mai életünkhöz egy új nyavalya tartozik: egyre több olyan szorongásfajtát ismerünk, amelyek saját ténykedésünk nyomán jönnek létre, s e ténykedésünk önmagunk ellen fordul. Ismerjük a szorongást a bennünk magunkban meglévő romboló erőktől - gondoljunk csak azokra a veszélyekre, amelyeket az atomenergiával történő visszaélés hozhat magával, vagy a hatalom azon lehetőségeire, amelyek a természetes életfolyamatokba való beavatkozások nyomán adódnak. A hübriszünk, úgy tetszik, bumerángként saját magunkat vesz célba; a hatalom akarása, ami híjával van szeretetnek és alázatnak, a természet és az élet fölötti hatalom akarása azt a félelmet kelti bennünk, hogy manipulált, kiüresedett lelkű lénnyé válunk. Ha a régebbi korok embere félt a természeti erőktől, amelyeknek tehetetlenül ki volt szolgáltatva, és félt a fenyegető démonoktól, a bosszuló istenektől, akkor nekünk ma önmagunktól kell félnünk.

Így aztán megint csak illúzió úgy vélekednünk, hogy a „haladás” – ami mindig egyszersmind visszalépés is – megszabadít a szorongásainktól – némelyiktől igen, de a következmény: újabb szorongások.

A szorongás élménye tehát hozzátartozik a létezésünkhöz. Bármennyire általános érvényű is ez, minden ember mégis a szorongásnak a saját személyét illető változatait éli meg, „a szorongásét”, ami éppoly kevéssé létezik, mint „a" halál” vagy „a szerelem” és más absztrakciók. Minden ember számára megvan a szorongásnak a személyes, egyedi formája, amely őhozzá, a lényéhez tartozik, mint ahogy a szeretetnek is megvan a rá jellemző formája, és valamikor a saját halálát kell halnia. Tehát csak egy bizonyos ember által megélt és tükrözött szorongás van, és ezért annak – a szorongásélmény minden közös vonása mellett – mindig van egy személyes jellegzetessége. Ez a mi személyes szorongásunk összefügg az egyéni életkörülményeinkkel, adottságainkkal és környezetünkkel; van fejlődéstörténete, ami gyakorlatilag a születésünkkel kezdődik.foglalják a négy egyedülálló funkciót a felsőbbrendű és kiegészítő funkciók négy lehetséges kombinációjával együtt.

 A szorongás, mint kihívás

 Ha a szorongást egyszer „szorongás nélkül” vesszük szemügyre, az lesz a benyomásunk, hogy az kettős aspektussal bír: egyik oldalról aktivizálhat, másik oldalról megbéníthat, A szorongás mindig jelzés, amely veszélyekre figyelmeztet, egyszersmind van egyfajta felszólító karaktere, éspedig a leküzdésére biztató ösztönzés. A szorongás elfogadása és lebírása bizonyos fejlődési lépést jelent: valamicskével érettebbé tesz bennünket. Ha viszont kitérünk előle, és nem nézünk szembe vele, akkor maradunk úgy, ahogy voltunk; meggátolja továbbfejlődésünket, és arra késztet, hogy gyermekinek maradjunk meg azon a területen, ahol a szorongás sorompóját nem lépjük át.

Szorongás mindig ott lép föl, ahol olyan szituációban találjuk magunkat, amivel szemben nem vagy még nem álljuk meg a helyünket. Minden fejlődés, minden, az éréshez vezető lépés szorongással van összekötve, hiszen az vezet át minket valami újba, addig nem tudottba, nem ismertbe, olyan belső vagy külső szituációkba, amelyeket még nem éltünk át, és amelyekben még nem szereztünk tapasztalatokat. Minden új, ismeretlen, először megteendő vagy megélendő dolog az újdonság ingere mellett magában rejti a kaland élvezetét és a kockázat örömét – és a szorongást is. Minthogy életünk mindig valami újba, járatlanba és még meg nem tapasztaltba vezet, a szorongás folytonos útitársunk. Leginkább fejlődésünk különösen fontos helyein lép be tudatunkba, olyankor, amikor régi, jól ismert pályákat kell elhagynunk, olyankor, amikor új feladatokkal kell megbirkóznunk, vagy változásokkal kell számolnunk. A fejlődésnek, felnőtté válásnak és érésnek tehát nyilvánvalóan sok baja van a szorongás leküzdésével, és minden életkornak megvannak a maga megfelelő érési lépései a hozzájuk tartozó szorongásokkal, amelyeken úrrá kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy a megteendő lépés sikeres legyen.

Ilyenképpen vannak teljesen normális, életkornak és fejlődésnek megfelelő szorongások, amelyeket az egészséges ember elvisel, és amelyeken túllép, amelyeknek a leküzdése fontos a továbbfejlődése szempontjából. Gondoljunk csak a gyermek első önálló lépéseire, amikor először kell elengednie anyja kezét, és az egyedül való járástól, a szabad térségben magára hagyottságtól való félelmére, amit muszáj legyőznie. Vagy gondoljunk az életünkben adódó nagy cezúrákra. Vegyük az iskolába járás kezdetét, amikor a gyermeknek a családból bele kell nőnie egy új, egyelőre idegen közösségbe úgy, hogy ott meg is állja a helyét. Vegyük a pubertást és az erotikus vágy, a szexuális kihívás közepette lezajló első találkozásokat a másik nemmel, vagy gondoljunk a pályakezdésre, a saját család megalapítására, az anyaságra és végül az öregedésre és a halállal való találkozásra – valamely kezdethez vagy egy első ízben megvalósuló tapasztalatszerzéshez mindig kapcsolódik szorongás is.

Mindezek a szorongások szervesen hozzátartoznak az életünkhöz, mert összefüggnek a testi, lelki vagy szociális fejlődés felé tett lépésekkel, jelentkeznek új közösségi vagy társadalmi feladatkörök elvállalásakor. Minden egyes ilyen lépés egyfajta határátlépést jelent, és megköveteli tőlünk, hogy valami megszokottól, meghittől megváljunk, és valamilyen újba, ismeretlenbe merészkedjünk.

Ezeken a szorongásokon kívül van egész sor egyéni szorongás, amelyek a fentiek ismeretében nem tipikusak bizonyos határszituációkra, s amelyeket másoknál gyakran azért nem tudunk megérteni, mert számunkra nem ismerősek, így valakinél a magányosság válthat ki súlyos szorongást, egy másiknál az embertömeg, a harmadik akkor kap szorongásrohamokat, ha hídon vagy szabad téren akar átmenni, egy negyedik képtelen zárt helyiségben tartózkodni, megint egy másik jámbor állatoktól, bogaraktól, pókoktól, egerektől stb. fél.

Kozmikus hasonlat

Bármilyen sokrétű is ezek szerint a szorongás a különböző embereknél – gyakorlatilag nincs semmi, ami ne gerjeszthetne bennünk félelmet vagy szorongást –, mégis, jobban megnézve, mindig csak bizonyos meghatározott szorongások variánsaival találkozunk. Ezeket én „a szorongás alapformái”-nak nevezném, és ennek megfelelően írnám le őket. Minden egyáltalán lehetséges szorongás szorosan kötődik ezekhez az alapformákhoz: vagy szélsőséges variációik és torz formáik, vagy pedig más objektumokra történt átcsúsztatásaik. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra, hogy feldolgozatlan, nem leküzdött szorongásainkat ártatlan pótobjektumokra tapasszuk, olyanokra, amelyek könnyebben kikerülhetők, mint a szorongás voltaképpeni kiváltói, amelyek elől nem tudunk kitérni.

A szorongás alapformái összefüggnek a világban való létezésünkkel, ama két nagy antinómia közti kifeszítettségünkkel, amelyeket a maguk feloldhatatlan ellentétében és ellentmondásosságában kell megélnünk. Ezt a két antinómiát egy olyan hasonlat segítségével szeretném megvilágítani, amely minket bizonyos személyen túli rendekbe és törvényszerűségekbe kapcsol be, amelyeknek általában nem vagyunk tudatában, de amelyek mégis valóságosak.

Olyan világba születünk bele, amely négy hatalmas impulzusnak engedelmeskedik: Földünk meghatározott ritmusban kerüli meg a Napot, tehát szűkebb világrendszerünk központi égitestje körül mozog, amely mozgást revolúciónak, "keringésnek" mondunk. A Föld egyszersmind a saját tengelye körül is forog, tehát rotálást végez, amely mozgást "saját tengely körüli forgás"-nak nevezünk. Ilyenképpen egyszerre két további ellentétes, illetve egymást kiegészítő impulzus hat, amelyek világrendszerünket mozgásban tartják, valamint ezt a mozgást meghatározott pályákra kényszerítik. Ezek az impulzusok: a nehézségi erő és a centrifugális erő. A nehézségi erő mintegy összetartja a világunkat, azt centripetálisan befelé, a közép felé igazítja, s eközben egy rögzíteni és magához vonzani akaró szívóhatást fejt ki. A centrifugális erő a középtől menekül, kifelé törekszik, a messzeségbe tör, és van egyfajta elengedni, előidézni akaró vonása. Csak ennek a négy impulzusnak a kiegyensúlyozottsága garantálja azt a törvényszerű, eleven rendet, amelyben élünk, és amit kozmosznak nevezünk. Az egyik ilyen mozgás túlsúlya vagy kiesése a nagy Rendet megzavarná, illetve szétrombolná, és a Káoszba vezetné.

Képzeljük csak el, hogy a Föld feladná eme alapimpulzusok egyikét. Ha például feladná a revolúciót, a Nap körüli keringést, és csupán a rotációt, a saját tengelye körüli forgást teljesítené, akkor meghaladná a bolygó nagyságrendjét, és napként, középpontként viselkednék, ami körül a többi bolygónak kellene keringenie. Akkor tehát már nem a Nap körül a számára előírt pályán szolgálna, hanem csak a maga saját törvénye szerint létezne.

Ha viszont a rotációt, a saját tengely körüli forgást adná fel, és már csupán keringene a Nap körül, akkor a bolygó fokozatáról lecsúsznék egy apró szatellit, egy hold fokozatára, roppant függőségben mindig ugyanazt az oldalát mutatva a Napnak. Mindkét esetben megtörné tehát a bolygókat szabályozó törvényszerűséget, azt, hogy függősége megköveteli az alkalmazkodást, de mégis független, saját tengely körüli forgással bír.

Továbbá: ha a Földnek nem volna meg a centripetális, a nehézségi ereje, akkor alulmaradna a centrifugális erővel szemben, és egyszerűen széjjelpukkadna, darabjai lekerülnének a pályáról, és talán összeütköznének más égitestekkel. Vagy ha ezentúl már egyedül a nehézségi erőnek engedelmeskednék a centrifugális ellenerő nélkül, az teljes megmerevedéshez, változhatatlansághoz vagy más erőknek a saját pályájáról való eltérítettséghez vezetne, amely erőkkel szemben nem tudna semennyi saját erőt szembeállítani.

És most nézzük a hasonlatot: tegyük fel - ami voltaképpen eléggé kézenfekvő -, hogy az ember Földünk lakójaként és Naprendszerünk apró részecskéjeként alá van vetve e rendszer törvényszerűségeinek, és hogy ilyenképpen az imént leírt impulzusokat mint tudattalan hajtóerőket és egyszersmind mint latens posztulátumokat magában hordja, akkor ez igen meglepő megfelelésekhez vezet bennünket. Mindössze ugyanis az szükséges, hogy emberi szinten az említett alapimpulzusokat a lélektan területére transzponáljuk, tehát a lelki megélésben tapasztalható megfeleléseikre kérdezzünk rá, s ekkor rábukkanunk az említett antinómiákra, amelyek közé az életünk van kifeszítve, és egyúttal rábukkanunk a szorongás ama alapformáira, amelyek ezzel függnek össze, és így mélyebb értelmet nyernek.

A rotációnak, a saját tengely körüli forgásnak pszichológiailag értelemszerűen az individuációra, az egyénné válásra való posztulátum felelhetne meg, tehát az, hogy egy egyedi lény, individuum jöjjön létre. A revolúciónak, a Nap mint központi égitestünk körüli mozgásnak az a posztulátum felelne meg, hogy egy nagyobb egészbe illeszkedjünk, a saját-törvényűségünket, saját-akaratúságunkat határok közé szorítsuk a személyünk fölötti összefüggések javára. Ilyenképpen tehát úgy vázolnánk azon első" antinómiát, amely az ellentétes posztulátumokat tartalmazza, hogy mi egyrészt mi, önmagunk leszünk, másrészt viszont magunkat az individuum feletti összefüggésekbe illesztjük.

A centripetális, a nehézségi erőnek a lelki síkon az állandóságra és állhatatosságra irányuló impulzusunk felelne meg; a centrifugális erőnek ezzel szemben az, amely minket újból meg újból előre, a változásra, az átalakulásra serkent. Ilyenképpen tehát a másik antinómiát is leírtuk. Ez megint csak tartalmazza azokat az ismét ellentétes posztulátumokat, hogy állandóságra is és átalakulásra is törekedjünk.

Ez után a kozmikus analógia után négy olyan alapvető posztulátumnak vagyunk kitéve, amelyeket egymásnak ellentmondó, de egyszersmind egymást kiegészítő törekvésekként magunkban megtalálunk. Ezek változó alakban húzódnak végig egész életünkön, és mindig újabb és újabb módon igényelnek tőlünk választ. 

              

Az első posztulátum

 Az első posztulátum – hasonlatunkban a rotációnak megfelelően – az, hogy egyszeri individuummá legyünk, igent jelentve ki önálló voltunkra és másoktól elhatárolódva; hogy felcserélhetetlen személyiséggé legyünk, nem pedig felcserélhető tömegemberré. Ezzel azonban előttünk áll minden olyan szorongás, amely akkor fenyeget, ha magunkat megkülönböztetjük másoktól, s ezáltal kiesünk az „odatartozás, a közösség biztonságából, amit a magányosság és elszigeteltség idézne elő”. A tágas tartomány ellenére, amelyben fajtához, családhoz és néphez való tartozásunk, életkorunk és nemünk, vallásunk vagy foglalkozásunk stb. révén bizonyos csoportok része vagyunk, amelyekkel rokonnak, meghitt kapcsolatban lévőnek, egyúttal mégis individuumnak és így valami egyszerinek, legfőképpen más emberektől különbözőnek érezzük magunkat. Ez már abban a figyelemre méltó tényben kifejezésre jut, hogy pusztán hüvelykujjunk lenyomata elég ahhoz, hogy minden más embertől felcserélhetetlenül különbözzünk, és egyértelműen azonosíthatóak legyünk. Ily módon létünk egy olyan piramishoz hasonlít, amelynek széles alapja tipikusból és közösségi jellemzőkből épül, amely azonban a csúcsa felé mind jobban és jobban kiválik az összekötő közös vonásokból, és egyszeri egyediben fejeződik be. Egyszeri voltunk elfogadásával és fejlesztésével, az individuációs processzussal, ahogyan G. G. Jung ezt a fejlődési folyamatot elnevezte, kiesünk az „odatartozás”, az „ahogy-a-többiek-is”-lét védettségéből, és félelemmel éljük meg az individuum magányosságát. Mert minél jobban megkülönböztetjük magunkat másoktól, annál magányosabbak leszünk, s ilyenképpen ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, a meg-nem-értettségnek, az elutasítottságnak és bizonyos körülmények között annak, hogy harcot hirdetnek ellenünk. Másrészt azonban, ha nem kockáztatjuk meg, hogy önálló egyeddé váljunk, akkor túlságosan megrekedünk a kollektívban, a tipikusban, és valami döntő jelentőségűvel adósa maradunk emberi méltóságunknak.

A második posztulátum

A második posztulátum – hasonlatunkban a revolúciónak, azaz keringésnek megfelelően – az, hogy magunkat bizalommal megnyissuk a világ, az élet és az embertársaink számára, hogy szót értsünk a nem-énnel, az idegennel, hogy csereviszonyba lépjünk a rajtunk-kívül-levőkkel. Ezen az életben való - a legtágabb értelemben vett - részvételt értjük. Ehhez azonban kapcsolódik a szorongás, az, hogy elveszítjük az énünket, a függetlenségünket, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, hogy ön-létünket nem élhetjük méltányosan, mert másoknak kell áldoznunk, és hogy a megkívánt alkalmazkodás során önmagunkból túlságosan sokat fel kell adnunk. Itt tehát mindenekelőtt a függőségünkről van szó, arról, hogy noha énünk eme függőségei és veszélyeztetettségei éreztetik velünk tehetetlenségünket, mégis az élet felé kell fordulnunk, ki kell tárulkoznunk. Ha ezt nem kockáztatjuk meg, elszigetelt, magányos lények maradunk, akiknek nincsen semmi kötődésünk, akik nem tartozunk valamihez, ami túlterjed rajtunk, végül védettség nélkül maradunk, és így nem fogjuk megismerni sem önmagunkat, sem a világot.

Ezzel az első antinómiával beleütköztünk abba a paradox feltételezésbe, amit az élet kíván meg tőlünk: élnünk kell egyrészt az ön-megőrzést és az ön-megvalósítást, másrészt az önnön-oda-adást és az ön-feledést, le kell küzdenünk mind az énünk feladásától való félelmünket, mind az énné válástól való félelmünket.

És most nézzük a másik két posztulátumot, amelyek megint csak az ellentmondás és a kiegészülés erősen sarkított viszonyában állnak, ahogyan fentebb leírtuk.

A harmadik posztulátum

A harmadik posztulátum – hasonlatunkban a centripetális, a nehézségi erő megfelelőjeként – az, hogy igyekezzünk a tartósságot, állandóságot elérni. Azon vagyunk, hogy ebben a világban elhelyezkedjünk és berendezkedjünk, tervezzük a jövőt, célratörőek legyünk úgy, mintha korlátlan ideig élnénk, mintha a világ stabil és a jövő előre látható volna, mintha maradandóval számolhatnánk – ugyanakkor tudván tudva, hogy média in vita morte sumus, azaz életünk bármely pillanatban véget érhet. Az állandóságra törekvésnek ezzel a posztulátumával, azzal, hogy egy bizonytalan jövőbe tervezzük bele magunkat, hogy egyáltalán úgy beszéljünk a jövőről, mintha valami szilárd és biztos valami állna előttünk – ezzel a posztulátummal adva vannak mindazok a szorongások, amelyek a múlandóságot, függőségeinket, létünk irracionális kiszámíthatatlanságát érintő tudásunkkal kapcsolatosak: a szorongás az új kockázatától, a bizonytalanra való tervezéstől, attól, hogy átengedjük magunkat az élet örök folyamatának, ami soha meg nem áll, és bennünket is magával ragad és alakít. Minden bizonnyal ezt fejezi ki az a szólás is, hogy senki nem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba – a folyó, de maga az ember is mindig más. Másrészt azonban, ha lemondanánk a maradandóságról, nem tudnánk semmit sem alkotni és megvalósítani; elképzelésünkben minden alkotásban kell lennie valaminek ebből a maradandóságból – máskülönben hozzá sem fognánk céljaink megvalósításához. Mindig úgy élünk, mintha azt hinnénk, hogy korlátlan idővel rendelkezünk, mintha a végre elért valami stabil volna, és ez az előttünk lebegő stabilitás és maradandóság, ez az illuzórius öröklét lényeges impulzus, mely ténykedésre ösztökél bennünket

A negyedik posztulátum

És következzék végül a negyedik posztulátum – ennek hasonlatunkban a centrifugális erő felel meg. Ez abból áll, hogy mindig késznek kell lennünk rá, hogy változzunk, hogy a változásokra és a fejlődésre igent mondjunk, megszokott dolgainkat feladjuk, a hagyományokat és szokásainkat magunk mögött hagyjuk, a frissen elért valamitől újra meg újra elszakadjunk és elbúcsúzzunk, mindent csak átmenetként éljünk meg. Mármost ezzel a posztulátummal – hogy mindig továbbfejlesszük magunkat, hogy ne tapadjunk, ne ragadjunk le, az új számára legyünk nyitottak, az ismeretlen meghódítását kockáztassuk meg - együtt jár a szorongás, hogy rendszabályok, előírások és törvények a múlt és a megszokások ereje lekötöznek, fogva tartanak bennünket, lehetőségeink beszűkülnek, szabadságra törekvésünk korlátok közé szorul. Itt tehát – ellentétben az előzőekben leírt szorongással, ahol a halál mint múlékonyság jelent meg – a halál végső soron dermedéssel és véglegességgel fenyeget. Ha azonban a változásra, az új vállalására irányító impulzust feladnánk, akkor unalmasán ismételgetve és erősen kapaszkodva a már meglévőbe, letapadnánk a megszokotthoz, s az idő és környező világunk lehagyna és elfelejtene minket.

Ezzel vázoltuk a másik antinómiát, az élet velünk szemben támasztott további feltételezéseit – azt, hogy egyszerre törekedjünk állandóságra és változásra, hogy eközben le kell küzdenünk mind a feltartóztathatatlan múlékonyságtól, mind a kikerülhetetlen szükségességtói való szorongást. Ilyenképpen a szorongásnak megismertük a négy alapformáját – ezeket itt még egyszer felsorolom.

A négy alapforma

1. a szorongás az ön-odaadástól, én-elvesztésként és függőségként megélve;
2.  a szorongás az önmagává-válástól, védtelenségként és elszigeteltségként megélve;
3.  a szorongás a változástól, múlékonyságként és bizonytalanságként megélve;
4.  a szorongás a szükségességtől, véglegességként és szabadság hiányaként megélve. 

Végső soron valamennyi lehetséges szorongásfajta mindig ennek a négy alapszorongásnak a variánsa, és összefüggnek azzal a négy alapimpulzussal, amelyek ugyancsak hozzátartoznak a létünkhöz, s egymást páronként kiegészítik, és egymással ellentétben állnak: mint törekvés a maga-megőrzése és elkülönülésre, együtt az ön-odaadásra és valahova-tartozásra irányuló ellentörekvéssel; másrészt mint törekvés az állandóságra és biztonságra, együtt a változásra és kockázatra irányuló ellentörekvéssel. Minden törekvéshez hozzátartozik az ellentörekvéstől való félelem. És mégis, ha még egyszer visszanyúlunk a kozmikus hasonlatunkhoz, úgy tetszik, eleven rend csak akkor lehetséges, ha megkíséreljük, hogy ezek közt az antinomikus impulzusok közt egyensúlyi helyzetet éljünk meg. Az ilyen egyensúlyi helyzet azonban nem jelent valami statikusát, ahogyan azt fel lehetne tételezni, hanem tele van mérhetetlen belső dinamikával, mivel ilyen egyensúlyi helyzet sohasem jelent valami már elértet, hanem olyan valamit, amit újra meg újra meg kell teremteni.

Ugyanakkor figyelemmel kell lennünk arra, hogy a mindenkor megélt szorongás fajtája és intenzitásának foka nagymértékben függ mind a magunkkal hozott hajlamainktól, az „örökségünktől"”, mind azoktól a környezeti feltételektől, amelyekbe beleszületnünk, tehát mind a testi és lelki-szellemi alkatunktól, mind személyes életutunktól, létünk történetétől. Van ugyanis történetük a szorongásainknak is, és látni fogjuk, mekkora jelentőséggel bír erre nézve a gyermekkorunk, így minden ember félelmét színezik a hajlamai és a környező világtól származó rengeteg hatás, ami részben magyarázatot ad arra is, miért oly nehéz beleéreznünk magunkat mások szorongásaiba – azok olyan életfeltételekből erednek, amelyek a mieinktől nagyon eltérnek.

A hajlam és a környezet - mely utóbbihoz a családon, a „miliőn"” kívül a társadalom is hozzátartozik - tehát képesek bizonyos szorongásokat felszínre hozni, másokat pedig vissza tudnak szorítani. A jobbadán egészséges – fejlődésében nem megzavart – ember általában tudja kezelni a szorongásait, sőt gyakran le is győzi őket. A fejlődésében megzavart ember szorongásai intenzívebbek is, gyakoribbak is, és a szorongás alapformái közül legalább az egyik az ő esetében túlsúlyra fog jutni.

Súlyosan megterhelő lehet a szorongás, és kiválthat betegséget is, ha túllép egy bizonyos mértéket, vagy ha túl sokáig eltart. A legsúlyosabban azok a szorongások lesznek igen terhessé, amelyeket valaki a gyermekkor korai szakaszában él meg, tehát olyan korban, amikor a gyermek még nem képes ellenük elhárító erőt kifejteni. Ha egy-egy szorongásfajta az intenzitása vagy elhúzódása következtében túlságosan felerősödik, vagy olyan korban ér bennünket, amikor még nem tudunk szembeszállni vele, akkor csak nagyon nehezen leszünk képesek feldolgozni. Ilyenkor a szorongás aktivizáló, pozitív vonatkozása elvész; a következmény: fejlődésbeli gátlások, elakadás vagy akár korábbi, gyermeteg viselkedésmódba való visszacsúszás. Érthető módon különösen a gyermekkorban szoktunk az életkornak nem megfelelő szorongásélményekkel, továbbá túlságosan nagy szorongásmennyiségekkel találkozni, amelyek túllépik az elviselhetőség mértékét. A gyermek gyönge, még fejlődésben levő énje bizonyos szorongásmennyiségeket még nem képes feldolgozni, ezért külső segítségre szorul, és ha ezekkel a túl nagy szorongásaival magára marad, sérüléseket szenved.

A felnőtt esetében ritkább kivételes szituációk, amilyen a háború, fogság, életveszélyek, természeti és egyéb katasztrófák, de lelki élmények és folyamatok is túlléphetik a szorongások tűrési határait, úgyhogy az illető pánikkal, rövidzárlati cselekvésekkel vagy neurózisokkal reagál. Normális körülmények között azonban a felnőtt – szemben a gyermekkel – a szorongás ellen válaszlehetőségek és ellenerők dolgában sokkal gazdagabb választékkal bír. Ő képes védekezni, a helyzetét átgondolni, és a szorongás kiváltó okát felismerni; mindenekelőtt fel tudja fogni, miből ered a szorongása; tudja közölni és ezáltal megértést és segítséget kapni, és képes a lehetséges veszélyeztetéseket helyesen fölmérni. Mindez a gyermeknek nem áll rendelkezésére; ő minél kisebb, annál inkább csupán tárgya a szorongásainak, tehetetlenül ki van nekik szolgáltatva anélkül, hogy tudná, azok meddig fognak tartani, és hogy mi minden történhet.

 A négy személyiségstruktúra

 Látni fogjuk, hogy a négy alapszorongás közül az egyiknek a túlértékeltsége – vagy, más szemszögből nézve, a négy alapimpulzus egyikének messzemenő feladása – miképpen vezet el bennünket négy személyiség struktúrához, a-világban-levés négy fajtájához, amelyeket árnyalataikban ismerünk, és amelyekben mindnyájan többé vagy kevésbé hangsúlyosan jelen vagyunk. Ezeket a személyiségstruktúrákat tehát a négy alapszorongás vonatkozásában egyoldalú kihangsúlyozásnak kell felfognunk. A leírandó személyiségstruktúrák minél határozottabbak és minél egyoldalúbbak, annál valószínűbb, hogy korai gyermekkori fejlődési zavarok következtében alakultak ki. Ennek megfelelően a lelki egészség jelének volna tekinthető, ha valaki a négy alapimpulzust eleven kiegyensúlyozottságban képes megélni – ami egyszersmind azt is jelentené, hogy az illető találkozott a szorongás négy alapformájával is.

A négy személyiségstruktúra: normálstruktúrák bizonyos hangsúlyokkal. Közben azonban a hangsúlyozottság kifejezett egyoldalúsággá válik, olyan határértékeket ér el, amiket a négy alapstruktúra torz formáinak vagy szélsőséges variánsainak kell tekintenünk. Ezzel eljutottunk a struktúratípusok neurotikus variánsaihoz, ahogyan ezeket a pszichoterápia és a mélylélektan 

• a szkizoid személyiségzavar, 
• a depresszió,
•  a kényszerneurózis 
• és a hisztéria

négy nagy neurózisformájában leírta. Ezek a neurotikus személyiségek tehát kiélezett vagy extrém formában mindenkor csak általános emberi létezésformákat tükröznek, amilyeneket mindnyájan ismerünk.

Ilyenképpen végső soron a-világban-levés négy különböző fajtájáról van szó; ábrázolásuk során le kívánom írni a jelzett egyoldalúság következményeit a még egészségesnek nevezhető jelenségformáktól a könnyebbeken, majd a súlyosakon át egészen a legsúlyosabb zavarokig. Ennek során figyelembe kell vennünk az alkatilag kedvező hajlamokat, érdeklődésünk azonban mindenekelőtt az élettörténeti háttereknek fog szólni.

Még egy közbeeső megjegyzés: ha a négy személyiségstruktúra leírása típustan-jelleget látszik ölteni, ez annyiban különbözik más tipológiáktól, hogy – túlnyomórészt a pszichoterápia és mélylélektan pszichoanalitikai felismeréseire és tapasztalataira építve – korántsem olyan fatalista és végérvényes módon következtet, mint – összehasonlításképpen – az alkatból és temperamentumból levezetett típusok; az utóbbiak végzetszerűnek és megváltoztathatatlannak tüntetik fel magukat. Nekem más a véleményem.

Én nem azért vagyok ilyen vagy olyan, mert ilyen vagy olyan a testalkatom, hanem mert a világgal, az élettel szemben bizonyos beállítottságom, bizonyos viselkedésmódom van, amit élettörténetem során szereztem, az szabja meg a személyiségemet, és az kölcsönöz neki bizonyos strukturális vonásokat. Ami benne sorsszerű – a veleszületett pszichofizikai hajlamok, a gyermekkorunk környezete, benne szüléink és nevelőink személyisége, továbbá a társadalom a maga játékszabályaival, amelyekbe beleszülettünk –, annak bizonyos határokon belül általunk kell kialakulnia, általunk lehetséges megváltoznia; mindenesetre nemcsak olyan valami, amit eredendően kötelező elfogadni. Az itt mondott személyiségstruktúrák egy egységes emberkép részaspektusainak tekintendők. Lényünknek kezdetben sorsszerűén elégtelenül fejlett, elhanyagolt, hibásan irányított vagy idegen hatást túlzottan érvényesített és elnyomott részaspektusai utólagos fejlődése képes a már meglévő struktúrát megváltoztatni és kiegészíteni a képzeletünkben ott lebegő teljesség vagy érettség, tökéletesség javára, olyan mértékben, amilyet az egyes ember a maga számára megkívánhat.

Mi itt tehát négy általános érvényű alapviszonyból és magatartási lehetőségből indulunk ki, szemben létünk feltételeivel és függőségeivel, amikor is látszólag kibékíthetetlen ellentétek eleven rendjének és kiegyensúlyozottságának kozmikus előképe lebeg előttünk.

Ami a négy alapforma mögött van

A szorongás négy alapformája mögött olyan általános emberi problémák állnak, amelyekkel valamennyiünknek szembe kell néznünk:

Odaadás

Közülünk mindenki találkozik az odaadástól való szorongással azon különféle formáinak egyikében, amelyekben együttesen benne van a fenyegetettsége egzisztenciánknak, személyes életterünknek vagy személyiségünk integritásának. Hiszen minden bizakodó megnyilatkozás, minden vonzódás és szerelem veszélyeztethet bennünket, mert akkor védtelenebbek és sebezhetőbbek vagyunk, valamit fel kell adnunk magunkból, egy darabkánkat ki kell szolgáltatnunk egy másvalakinek. Ezért az odaadástól való minden szorongás össze van kötve a lehetséges én-vesztés szorongásával.

Individuáció

Mindenki találkozik az énné-levés, az individuáció szorongásával is, ami fellépésének különféle formáiban mint együttesben a magánytól való szorongást jelenti. Minden individuáció ugyanis bizonyos kiemelést jelent a védelmező, közös, együttes létezésből. Mennél inkább válunk "mi magunk"-ká, annál inkább leszünk magányosak, mert egyre jobban megtapasztaljuk az egyén elszigeteltségét.

Mulandóság

Mindenki találkozik a maga módján a múlandóság szorongásával; kikerülhetetlenül megéljük újra meg újra, hogy valami bevégződik, megszűnik, nincs többé. Minél erősebben ragaszkodunk valamihez, és akarjuk megtartani, annál inkább úrrá lesz rajtunk ez a szorongás, aminek különféle formái együttesen felismertetik velünk a változástól való szorongást.

Szükségesség 

És végezetül: mindenki találkozik a szükségességtől, a végérvényes keménységétől és szigorától való szorongással, amelynek különféle kialakulási formáiban közös az elkerülhetetlen lekötöttségtói való szorongás. Minél inkább törekszünk a lekötöttség nélküli szabadságra és önakaratra, annál inkább kell félnünk a következményektől és a realitás szabta korlátoktól.  

     

Neurotikus szorongások          

  

Minthogy létezésünk nagy szorongásai, amelyek oly fontosak fejlődésünk érése szempontjából, nem hagyják magukat megkerülni, sok apró, banális szorongással fizetünk a próbálkozásért, amivel el akarnánk kerülni őket. Ezek a neurotikus szorongások gyakorlatilag mindenre rávethetik magukat, és végső soron csak akkor oldhatók fel, amikor a mögöttük levő voltaképpeni szorongást felismertük, és szembenéztünk vele.  A léttel együtt járó szorongások félretevésében, ártalmatlannak minősítésében és mintegy karikírozó torzításában a neurotikus szorongások ostobának látszanak – már csak kínoznak, és terhet jelentenek. Mégis helyesen tesszük, ha riadójelzésnek fogjuk fel őket, utalásnak arra, hogy valamiféleképpen „nem vagyunk rendben”, hogy valamit el akarunk kerülni ahelyett, hogy szembenéznénk vele, valami fontosabbat, amit az elodázott szorongás el akar takarni. A találkozás a nagy szorongásokkal részaspektusa érlelődő továbblépésünknek; az áthárítás a helyettesítő neurotikus szorongásokra nemcsak bénító, gátló hatást fejt ki, hanem életünk azon lényeges feladataitól is elvon bennünket, amelyek hozzátartoznak ember voltunkhoz.

Így a szorongás a leírt alapformáiban fontos jelentést nyer: már nem csupán egy lehetőség szerint elkerülendő rossz, hanem - és ez egészen korán elkezdődve – fejlődésünknek nem elvonatkoztatható tényezője. Amikor megéljük a nagy szorongások valamelyikét, mindig az élet kihívásainak egyikével állunk szemben; a szorongás elfogadásában és abban a kísérletünkben, hogy föléje kerekedjünk, egy új képesség birtokába jutunk – a szorongás leküzdése győzelem, ami erősebbé tesz bennünket; minden kitérés előle vereség, ami gyengít minket.

Amint azt az élettörténeti példákból bizonyára látni lehetett, a szorongásunknak van előtörténete, egyfajta fejlődéstörténete. Felnőttkori szorongásaink mértékét, intenzitását és tárgyát gyermekkori szorongásaink is mindig előkészítették, formálták és meghatározták. Az olyan ember, akinek meglehetősen boldog gyermekkora volt, és nem érték rendkívüli sorscsapások, általában képes feldolgozni az alapszorongásokat, legalábbis annyira, hogy nem betegszik beléjük, mivel szilárdan meg tudta alapozni a személyiségét.

Aki viszont túl korán volt kitéve az életkornak nem megfelelő szorongásoknak és sorsszerű megterheléseknek, a szorongást később is sokkal veszélyesebbnek és nyomasztóbbnak éli meg, minthogy az aktivizálja a régi, korai időszakából feldolgozatlanul maradt szorongásait. Ezek feldolgozásában a pszichoterápia tud segítségére lenni valamelyik formájának alkalmazásával. De talán már az is segítséget jelenthet számára nehezen elviselhető szorongásai leküzdésében – ezek ugyan a valóság felől nézve nem teszik érthetővé a szorongás mértékét –, ha tisztába jön vele, hogy ilyenkor teljes bizonyossággal olyan gyermekkori szorongások újraéledéséről van szó, amelyeknek akkor teljesen ki volt szolgáltatva, ám amelyek ellen most már rendelkezésére állnak azok az erők, amelyek akkor hiányoztak neki: a bizalom, remény, belátás és bátorság.

 A négy válaszlehetőség

Amikor Rilke azt mondta az emberről: „Hadd tudja megint a gyermekkorát, a tudattalant és a csodálatosat, és a mit sem sejtő kezdeti évek sötétségben végtelenül gazdag mondaköreit” – akkor ezek bizonyosan mély értelmű szavak. Ám sajnos sokak számára ez nem érvényes: azok számára nem, akiknek kezdeti évei inkább sötétek voltak, semmint gazdagok, inkább nyomasztóak, semmint sejtelmesek, inkább rombolók, semmint csodálatosak. De nekik is segítségükre lehet, ha egy pszichoterápiás utófejlődési folyamatban feldolgozzák a múltjukat, és így amennyire csak lehet, megszabadulnak annak kártételeitől. Képességeink, hajlamaink találkozása a külvilággal - külvilággal a legtágabb értelemben - teszi azt, amit sorsnak nevezünk; sorsunk kezdeti alakításához gyermekkorunkban fogunk hozzá – ez az „előforma, ami önmagát fejleszti elevenen”. De éppen a pszichoterápia nyújtott nekünk lehetőségeket arra, hogy amiről korábban úgy hittük, sorsnak kell elfogadnunk, abból egyet s mást korábbi környezeti ártalmak következményének ismerjünk fel, amit utólag helyre lehet hozni.

Fontos rámutatnunk, hogy ezekben a korai bevésésekben a mindenkori társadalom döntő szerepet játszik. Ha itt elhanyagoltuk a társadalmi tényezőt, akkor nem azért tettük, mert jelentőségét alábecsültük, hanem mert a korai gyermekévekben a szülők a fő kapcsolati személyek. Szociálpszichológiai hatások először a szülők közvetítésével érik a gyermeket, aki érzékeli közelítésmódjukat a társadalomhoz, a tekintélyhez, a teljesítményhez, a valláshoz és a szexualitáshoz stb. Ezért a szülőknek a gyermek előtt mutatott hibás viselkedésformái, amelyekre utaltunk, mindig tartalmaznak egy darabka társadalomkritikát is, ha a szülők történetesen tagjai valamely közösségnek, kultúrának, társadalmi osztálynak, vagy hívei valamely uralkodó világnézetnek, amelynek elvárásait közvetítik a gyermeknek. A négy alapszorongással szembe kell néznie a társadalomnak, az államnak stb. is, és válaszuk az uralkodó ideológiáknak megfelelően különféleképpen fogalmazódik meg.

A szorongás négy alapformájával, illetve a négy alapimpulzussal vagy az alapkövetelményekkel valami általános érvényűre és elvire gondoltunk, ami tovább nem differenciálhatóan hozzátartozik a létezésünkhöz. Ez abból is látszik következni, hogy elvileg mindig négy lehetőségünk van valamely élethelyzetre reagálni; minden embertársi kapcsolathoz, minden feladathoz vagy követeléshez négyféle módon közelíthetünk: felismervén azt, elhatárolódhatunk tőle, vagy szívesen azonosulunk vele; törvényként magunkra vehetjük, vagy megkíséreljük kívánságainknak megfelelően átformálni. Minden lényeges feladat, minden döntés, minden lényeges emberi találkozás, minden sorsszerű történés potenciálisan magában hordja mind a négy válaszlehetőséget. Úgy birtokolni azokat, hogy a rendelkezésünkre álljanak, és a szituáció adottságai és a saját hajlamaink, képességeink szerint alkalmazni őket, legalábbis a saját döntéseink alkalmával mint különböző lehetőségeket bevonni – az elevenség jele.

De nem csupán erről van szó; például valamilyen emberi kapcsolat megkívánja, hogy mind a négy impulzust egyidejűleg, egymásra hatásukban éljük meg. Gondoljunk a nevelésre: az a nevelőtől megköveteli mind a szükséges alkotói távolságtartást, amire szüksége van, hogy a gyermekkel felismertesse önálló létét, és ő ezt elismerje; megköveteli a szerető közelítésmódot, ami a gyermek bizalmának megszerzését és a nevelő beleérző megértését lehetővé teszi; megkövetel némi egészséges keménységet és következetességet, hogy a gyermek megtapasztalhasson bizonyos szabályokat, rendezettségeket; és végezetül megköveteli a bizalmat és a respektust a gyermek öntörvényűsége iránt, hogy a gyermeket a nevelő ne a saját vágyainak megfelelően formálja, s azáltal külső befolyással árassza el.

Ennyi „tökéletesség” azonban egy-egy esetben mindig csak korlátozva lehetséges, minthogy mi, emberek nem vagyunk sem teljesen tökéletesek, sem teljesen befejezettek. Fontosnak tetszik azonban számomra, hogy lényünknek a minket egyénileg korlátozó egyoldalúságait egy ilyen teljesség előtűnő elképzelése mellett igazítsuk ki. Az örökölt testi-lelki alkata alapján, a már készen talált külvilága és annak befolyásai alapján, egyéni tapasztalatai és szerzett viselkedési módjai alapján, élettörténete alapján tehát, amelyek személyiségét és jellemét alakították, közülünk mindenkinek megvannak a maga egyéni lehetőségei és határai, hiányosságai és egyoldalúságai.

Mármost az egyik meg fogja kísérelni, hogy igent mondjon a korlátaira és az egyoldalúságára, és lehetőség szerint hasznosan akar élni, tudva, hogy az „egész”, a teljesség nem elérhető. Ilyenképpen mintegy képviselheti a négy alapbeállítottságot, megtestesítheti a négy alapimpulzus egyikét, s azt a lehető legtökéletesebb módon éli meg. És egy másik azt fogja megpróbálni, hogy minél közelebb jusson az „egész”-hez, a tökéletességhez, mert tudja, hogy a leggazdagabb önmegvalósítás kizárólag a saját lényéből történőén nem lehetséges. Ha az egyik nagysága a még lehetségesről is való tudatos lemondásban és lényének a határai közti következetes tökéletesedésében fedezhető fel, akkor a másiké abban, hogy lehetőleg minél többet integráljon magába a lényétől még idegenből és távol esőből, és azáltal, magát mindig megújítva, gazdagodjon. Tökéletesség, teljesség – ez a két emberi eszmény – s ez a kettő nem érhető el, határainkon belül csupán közeledhetünk hozzájuk.

A négy alaptörekvésre alkalmazva

• Mindig megkísérelhetjük, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz, hogy individualitásunkat megőrizzük, a függőségektől szabadok legyünk, és a világot megismerve megértsük, és szorongás nélkül éljük meg saját mivoltunkat.
• Mindig megkísérelhetjük, hogy embertársainkhoz fűződő kötöttségben, beleérző szeretetben és önzetlenségben, határt nem ismerő, érzékeken túli odaadásban és önfeladásban a bennünket beszűkítő énünktől megszabaduljunk.
• Mindig megkísérelhetjük, hogy azt, ami számunkra mint igaz, jó és szép tűnik fel, örök érvényűnek ismerjük el, aminek a folyamatosságáért síkraszállunk a gyorsan változó befolyások ellen, amelyek azt meg akarják rendíteni és szét akarják zúzni, és hogy a törvényeket és szabályokat, rendeket, melyek szükségességét felismertük, szilárdan képviseljük.
• És végül mindig akarhatjuk a szabadságunkat, igent mondhatunk az élet folytonos változásaira, ellentétben az előírt "apollóival", elfoglalhatunk egy „dionüszoszi” tartást, ami igent mond az életre a maga teljes nagyszerűségében és félelmetességében, és mindkettőre rátalál a lelkében.

• És az én-elvesztés szorongásából – mintegy szkizoid módon – mindig kerülhetjük a közeli kontaktust embertársainkkal;
• az elválás és magány szorongásából – mintegy depresszív módon – megmaradhatunk függőségben;
• a változás és múlandóság szorongásából – mintegy kényszeresen – mindig ragaszkodhatunk a megszokotthoz;
• vagy végezetül – mintegy hisztériásan – az önkénynek válhatunk a foglyává, hogy kikerüljük a találkozást a szükségszerűség és végérvényesség szorongásával.

Ez aztán mindenkor a nagy követelmények egyikének vagy több követelménynek is a kikerüléséhez vezet, és emberi mivoltunk ugyanolyan mértékben lesz töredékesebb.

Vonzások

Még arra hadd utaljak, hogy egy-egy pár egymást ellentmondásosan kiegészítő személyiségstruktúra gyakran fejt ki egymásra ösztönös vonzást, igézetet – hiszen semmi sem képes jobban elbűvölni bennünket, mint amikor másvalaki meggyőzően éli meg azt, amit mi is mint lehetőséget sejtünk magunkban, de talán elnyomva; vagy nem tanultuk meg megélni, illetve nem volt szabad megélnünk. Olyan ez, mintha csak a mindenkori ellen-típus réven válhatnánk „egésszé”, egy olyan teljességgé, amelynek módja van kiszabadítani bennünket individuális korlátozottságunkból és egyoldalúságunkból, ami a nemi megigézésnek is jelentékeny részét teszi ki.

Ebben az értelemben szoktak egyrészt szkizoid és depressziós, másrészt kényszeres és hisztériás személyiségek vonzódni egymáshoz. Vajon ebben a kiegészülésre irányuló tudattalan vágyunk fejeződik-e ki, az az óhaj, hogy a partnerben megtaláljuk azt, ami belőlünk hiányzik? Vajon azt a lehetőséget sejtjük meg ebben, hogy a struktúra sorsszerű rögzítettségének béklyóitól megszabaduljunk? Mindenesetre az ellentípusok antinómiás vonzódásában ott van a lehetőség az ilyen kiegészülésre. De csak ha készek vagyunk a másik másságát elfogadni, ha készek vagyunk őt komolyan venni és megérteni, csak akkor remélhetjük, hogy ezt a mást magunkban is felfedezzük és kibontakoztatjuk.

Az élet realitásában ez – nyilván – többnyire másképp fest: itt mindenki megkísérli a másikat a maga pályájára vonni, magához hasonlóvá tenni, ami által nem csupán a teremtő feszültség vész el, hanem elkeseredett harcok is szoktak kibontakozni. Vagy az ember reménytelenül félreérti a másik másságát, mert nem kész rá, hogy a meglevőkhöz hozzátanuljon, vagy mert amannak a viselkedését a saját mércéivel méri, amelyek arra nem volnának alkalmazhatók.

Ha szkizoid és depressziós partnerek ösztönösen vonzódnak egymáshoz, annak többnyire a következő az alapja: a szkizoid sejti a depressziós érzelmi készségét és képességét, áldozatkészségét, beleérző igyekvését és a maga háttérbe húzódását; ha egyáltalán, akkor itt sejti az izoláltságból való szabadulásának a lehetőségét, a lehetőséget, hogy a partnerén bepótolja azt, amit neki nem volt szabad soha megélnie: bizalmat érezni, magát jó kezekben tudni. Itt abban volna a bűvölet, hogy a szkizoid a depressziósban megérez olyan lehetőségeket, amelyek a maga lényében is ott rejlenek, de fejlődése során nem nyilatkoztak meg.

És másrészt a depressziós azzal igézi meg a szkizoidot, hogy az valami olyat él meg, amit ő nem mert megélni, illetve nem volt szabad megélnie: független individuumnak lenni, elvesztési szorongás és bűntudatérzések nélkül. Egyszersmind azt is érzi, hogy itt olyan valaki van, akinek sürgősen szüksége van az ő érzelmi készségére. Hogy ez mennyire félresikerülhet, azt a korábban közölt példákon láthattuk. Ha ugyanis a szkizoid érzi a depressziós lekötni akaró, odahúzó hatását, az létrehozza a függőség központi szorongását; és amikor a depressziós érzi a szkizoid függetlenedési késztetését, az létrehozza az ő központi elvesztési szorongását. Ekkor mind a ketten éppenséggel a maguk elhárító magatartását élezik ki egy végtelen, tragikus félreértésben.

A kényszeresnek leírt embert elbűvöli hisztérikus ellentípusának színes tarkasága, elevensége, öröme a kockázatvállalásban és nyitottsága minden új iránt, minthogy ő maga annyira túlértékelő módon ragaszkodik a megszokotthoz, mindenkor kizárólag a biztonságra gondol, és így az élete, ahogy maga is érzi, szükségtelenül beszűkül.

És – mint már utaltunk rá – a hisztérikus embert ennek megfelelően az ellentípusa bűvöli el, mert annak megvan a stabilitása, a következetessége és megbízhatósága, a rendezett életben való léte, ami viszont belőle hiányzik. De megint csak bekövetkezhetnek tragikus bonyodalmak és félreértések, amikor mindegyikük a specifikus szorongásából megpróbálja érvényre juttatni a másikkal szemben a maga alkatát. Ilyenkor a kényszeres személy mind nagyobb alaposságával, pedantériájával és akadékoskodásával, önfejű merevségével és hatalmi igényével, hajlamával a kényszeríteni akarásra partnerét csak jobban betereli a hisztériájába, mert annak az lesz a benyomása, hogy a másik még a levegőt is elveszi tőle.

A kényszeres partnernek - aki a változástól való központi szorongását ezek mögé a magatartási módok mögé rejti – a korrektsége, józansága és objektivitása arra készteti a hisztérikus partnert, hogy a másikkal való életet mintegy beprogramozva, szigorúan rögzítve, ragyogás és változatosság nélkül élje, improvizálás nélkül, a mindennapoknak azokkal az apró fényekkel történő fellazítása nélkül, amelyekre ugyanúgy szüksége van, mint a partnere elismerésére, amit az csak szűkösen ad meg neki, félve attól, hogy a társát elkényezteti. A hisztérikus partnert aztán a túlságosan le-kötötté válás központi szorongása arra készteti, hogy kényszeres partnerét egyre mélyebben ingerelje és nyugtalanítsa, vagy pedig hogy engedje beletörődni az érthetetlen logikátlanságba, ellentmondásosságba és barátságtalanságba, amit védekezésképpen tudatosan vetett be; mindenekelőtt azonban a kívánalmai azok, amelyek a kényszeres partnert most megint egyre szigorúbb lépésekre kényszerítik. Itt is mindketten kölcsönös megértés nékül élnek egymás mellett, és elmulasztják az integrálódás lehetőségét.

Mindkét esetben az jelenthet segítséget, ha az egyik megérti és komolyan veszi a mindenkori másik iparkodását, és nem merevíti meg pusztán szorongásában a saját struktúráját. Az ellentípusok nagyon szélsőséges kialakulása esetében azonban ez aligha érhető el, mert akkor mindkét partner fokozottan éli meg a szorongását a másik másságának következtében, s ez ellen védekezniük kell; ekkor aztán az ellentípus már nem ejti bűvöletbe az illetőt, az most már csak nyugtalanságot és elidegenedést él meg.

Ilyen aspektusok figyelembevételével a négy alapbeállítottság és alapszorongás ismerete, mint más emberek közti kapcsolatok, a partnerkapcsolatok tekintetében is sok segítséget nyújthat. Éppen napjainkban, amikor az első csalódások jelentkezésekor sűrűn találkozni a partnerkapcsolat felbontására irányuló hajlandósággal, gyakran élnek emberek azzal a lehetőséggel, hogy a másik megértése nyomán maguk valamelyest továbbfejlődjenek.

        

A társadalmi környezet           

Minthogy a világban-való-lét négy formája esetében elvileg a lényünkhöz tartozó lehetőségekről van szó, mindig is voltak és mindig is lesznek ilyen lehetőségek. Különböző korok, kultúrák, szociális struktúrák és kollektív életfeltételek, korhoz kötött ideológiák és értéktételezések, etikai és vallási, politikai és gazdasági felfogások azt eredményezik, hogy a négy alapszorongás másképp és másképp kap hangsúlyt, a struktúratípusokat másképp és másképp értékelik, így egész korszakokat uralhat a négy struktúratípus egyike, s akkor a nekik megfelelő beállítottság típus erőteljesebben fejlődhet, mert már a gyermek arra nevelődik, az ellentípus fejlődése viszont rosszabb, mert kollektíven elutasítják, vagy értéktelennek minősítik.

Ekképpen az egy helyhez ragaszkodó, paraszti kultúra a megőrző vonásoknak fog kedvezni, tehát a hagyományt, a változatlanul továbbadott tapasztalatokat, biztonságot, tulajdonlást és folyamatosságot megcélzó orientációnak – csupa olyan vonásnak tehát, amilyeneket a kényszeres személlyel kapcsolatban leírtunk.

Az elvárosiasodás és az iparosodás, amit ma élünk meg, és ami sok természetes kapcsolatunkból kiszakított minket, sok lélektelen tevékenységet követel, és eltömegesedési folyamatok keletkezésével fenyeget, s mint minden gyökértelenné levés, világosan felismerhető szkizoidizálódást hozott magával, az ott leírtak értelmében vett, növekvő kapcsolathiányt, az érzelmek elhanyagolását, megtámogatva a technokráciától, amely számára bármi megtehetővé lett. Annál fontosabb számunkra, hogy egyrészt a szkizoid személy pozitív aspektusát hangsúlyozzuk, éspedig az egyéniesedésre való törekvését – nem elszigetelő önmegvalósítás és egocentrikus egyszeriség gyanánt, hanem olyan feladatként, amely kedvezni kíván egy nagyobb, egyén fölötti „egésznek”; másrészt pedig hogy tudatosabban ápoljuk az antinomikus hozzáállást az érzelmi és humánus értékekről való gondolkodáshoz.

A nyilvánvalóan végéhez közeledő patriarchátus, az abszolút hatalomról és tekintélyről vallott tipikus vonásaival, ragaszkodásával a tradíciókhoz és a saját létesítésű intézményekhez, a kényszeres személy gyakorolta uralomnak volt a kifejezője; többé azonban már nem organikus-eleven bázisra építve, mint a paraszti kultúrákban, hanem sokkal inkább a hatalmat megcélozva, a függésben levők és gyengék elnyomására és kihasználására irányulva.

Ilyenképpen még élesebben létrehozta az ellenpólust, ahogyan az a szélsőséges esetben például tekintélyellenes nevelés követelésében, a szexuális hullámban és a tabuk lebontásában jut kifejezésre, pozitív formában pedig új szabadságok keresésében. Mindig megvan ugyanis a hajlandóság egy kollektívában is a teljessé tételre, a negatív hatású egyoldalúságok kiegyenlítésére, van egy önszabályozó folyamat, ami csak később válik tudatossá, és aztán ritmikusan levezetődve az elnyomott személy áttöréséhez vezet, annál extrémebb áttörésekhez, minél extrémebb-egyoldalúbb volt előzőén a beállítottság.

 Életkorok

 A világban-való-lét négy formája és az életkorok közt, tehát az alapimpulzusok és a biológiai lefolyások közt is van összefüggés. Az említett kora gyermekkori fejlődési szakaszok után a kamaszkorban rendszerint a centrifugális jut túlsúlyra, az az optimista érzés, hogy mi magunk és a világ csupa lehetőség vagyunk, a jövő előttünk van, és mi teli reménnyel és kalandvággyal vetjük bele magunkat az életbe

Az úgynevezett „legjobb években” megnő a hajlandóság rá, hogy az ember stabil életkeretet teremtsen magának, amelyben berendezkedhet; a centripetális erők lesznek fölényben, hajlammal bizonyos korlátozott célok kitűzésére, kiépítve hatalmi és tulajdoni területünket. Sor kerül önmegvalósításra életpályán, partnerkapcsolatban, szülői mivoltunkban.

Aztán az életút közepe után sokan megélnek egy változást, erősödik a vágy olyan lényegbeli lehetőségek megvalósítására, amelyeket a kötelezettségekben és követelményekben bővelkedő mindennapok nem engedtek meg. Nagyobb önfeledtségben szeretnénk az énünkhöz tapadásunktól szabadulni; új alakban lépnek fel az érzékre vonatkozó kérdések, metafizikai-transzcendens igények, és fokozatosan meg kell tanulnunk, hogyan kell valamiről lemondanunk, a múlékonyságot saját magunkra nézve is elfogadnunk.

És végül, az öregkorban, tudatában a közeledő halálnak, a magányossággal új formában találjuk szemben magunkat, és talán bölcsekké lehetünk ez utolsó magányosságunk elfogadásában; másrészt „magához az emberihez"” való tartozásunk érzésében, annak tudatában, hogy része vagyunk egy nagy egésznek, amiben megint fel fogunk oldódni. Ezek az életkori megfelelések csupán bizonyos kihangsúlyozások, de feltételezni engedik, hogy bennük egy, az élethez tartozó törvényszerűség nyilvánul meg.

És ez talán még tovább vezet. Körülbelül életünk közepétől, úgy tűnik fel, hogy fejlődésünk korai fokozatain, magasabb síkon, visszamenőleg még egyszer átfutunk, miközben a megfelelő szorongásokon újból úrrá kell lennünk. Ez azzal kezdődik, hogy realizáljuk: a még előttünk levő jövő be van határolva, és már nem számíthatunk többé minden lehetőség bőségére - ilyenképpen újból találkozunk a végérvényességtől való szorongással. Azután rájövünk, hogy az általunk alkotott dolgok, anyagi javak és szellemi birtokunk kezünk alatt megváltoznak, hogy életerőnk alábbhagy, hogy nincs abszolút valami, és nincs állandóság - és ezzel újra átéljük a múlékonyság szorongását.

Aztán elválásokban van részünk: gyermekeink elhagynak minket, és saját családot alapítanak, mi elveszítünk hozzánk közel állókat, mert meghalnak, és kezdjük felfogni, hogy lassan-lassan meg kell tanulnunk a lemondást – ami által az egyedüllét félelme új módon formálódik meg. És életünk utolsó szakában reánk magunkra vár a halál, amit nem osztunk meg senkivel, amibe senkit nem vihetünk magunkkal – és utoljára találkozunk az ön-odaadás szorongásával, a halállal. Létezésünk köre bezárul ezzel az utolsó lépéssel, amit abba a nagy ismeretlenbe teszünk, amelyből első lépésünkkel kiléptünk.

Kétségtelen, némelyek, akiknek azon lépések megtételéhez nem volt merszük, a tagadást sokkal beszédesebb módon ismételgetik: ők nem fogadják el az öregedést, mindenáron meg akarnak maradni fiatalnak; tulajdonukhoz annál inkább ragaszkodnak, minél inkább érzik idejük és erejük fogyását; ők öregségükben ismét gyermekekké lesznek, már csupán az evés és az ivás érdekli őket, az emésztésük, az egészségük, és végül tehetetlen aggastyánként fejezik be, aki már alig különbözik a tehetetlen csecsemőtől.

 A struktúratípusok életközelsége

 Az olvasót netán csalódás éri, ha ama kísérlete során, hogy a leírt négy személyiségstruktúra valamelyikében ráismerjen önmagára, nem jut egyértelmű hozzárendeléshez, hanem valószínűleg mindegyikből felfedez valamit magában, mint ahogy az alapszorongások mindegyikéből is. Ez azonban, nekem úgy tetszik, éppen az alapszorongás és a struktúratípusok életközelsége, valóságközelsége mellett szól, arról, hogy azok úgyszólván soha nem fordulnak elő „tisztán”.

Ilyen egyértelműség ugyanis sokkal inkább a világos megállapítások és elhatároló rendszerek utáni racionális igényünknek felelne meg, semmint az élet valóságának, ami mindig kikényszerít valamit. Ha azonkívül az alapimpulzusok és a hozzájuk tartozó szorongások esetében általános emberi adottságokról van szó, és ha azok kialakulása összefügg a kisgyermekkori fejlődési szakaszok átismétlésével, amelyeket valamennyiünknek végig kell csinálnunk, akkor mindet úgy is kell ismernünk, mint a bennünk meglevő lehetőséget és kezdetet. Utána akár még azt is mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben annál elevenebbek vagyunk, minél inkább otthonosan érezzük magunkat mind a négy területen, illetve ha az alapimpulzusok egyike sem hiányzik belőlünk teljesen – ez azt jelentené, hogy a gyermekkor ama fázisain, amelyekben az impulzusok és a szorongások otthagyják első nyomaikat, viszonylag egészségesen tudtunk áthaladni. Ezért az egyoldalúan túlhangsúlyozott személyiségstruktúrák inkább vannak kitéve veszélynek, és különösen világosan hívják fel figyelmünket arra, hogy a korai gyermekkor mennyire hat fejlődésünk egészséges menetére.

A sors, amit a négy alapimpulzus fejlődésünk során megtapasztal, függ a következő tényezők összetalálkozásától:

•  egy „első természetet” magunkkal hozunk, amiről leginkább az asztrológia, a horoszkóp tud valamit mondani;
• ehhez hozzájön az öröklési alapanyag, amit azonban csak fejlődésünk során ismerünk meg;
• és a korábbi és későbbi környezetünkkel való találkozásunk és szembenézésünk folyamán jutunk hozzá a „második természetünkhöz”, ami a környezeti hatások nyomán mindig már szinte elhomályosítása, sőt elidegenítése az első természetünknek.

Ha ez az elidegenítés túlságosan erőteljes, és első természetünk és hajlamaink, illetve a belénk nevelt és megszerzett második természetünk közt igen nagy és lényegbeli különbség van, akkor megbetegszünk. A közölt példák nyilván nagyon világosan megmutatták, hogy a korai környezet, sőt még a későbbi is, milyen mértékben válthat ki betegséget – mindenekelőtt a korai családi környezetünk, ami azonban annyiban mindig magában foglalja már a további szociokulturális külvilágot is, amilyen mértékben szüleink – tudatosan vagy tudattalanul – az uralkodó kollektív mércéket, egyetértőén vagy elutasítóan, a nevelésükben képviselik vagy elutasítják, ami által a gyermek már kollektív értékítéleteket vesz át, vagy szintén elutasít.

Ha eltekintünk a gyermekek durva elhanyagolásától vagy károsításától, ami a szülők betegségének a jele, azt mondhatjuk, hogy nemcsak a szülők válhatnak gyermekeik sorsává, hanem a gyermekek is a szülőkévé. A hallatlan differenciáltság, a képességek gazdagsága, a személyiségek közti oly nagy különbségek, az oly hosszan tartó kisgyermekkori függőség és fejlődésének nagy megzavarhatósága az embert mint lényt jobban veszélyeztethetik, mint más élőlényeket.

• Hogy nekünk mint szülőknek „megfelel-e” egy gyermek, 
• hogy nem esik nehezünkre szeretni őt, 
• hogy könnyen tudjuk-e érzékeltetni vele szeretetünket, 
• hogy elfogadjuk olyannak, amilyen – eltekintve bizonyos óhajainktól, 
• hogy milyennek szeretnénk őt tudni, és hogyan kellene fejlődnie; 
• hogy másrészt számunkra nehéz beleérezni magunkat az ő sajátszerűségébe, 
• és megértjük-e azt, hogy vajon megütközést kelt-e bennünk, 
• és nagyon kell-e igyekeznünk, hogy annyira szeressük, amennyire illenék, ahogyan elvárnák tőlünk;
•  hogy gondokat okoz nekünk, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk,
• hogy érezteti-e velünk, hogy ő sem képes minket mint szülőket úgy elfogadni, ahogy szeretné
•  és ahogy szükséges is volna számára – mindez sorsává lesz neki is és nekünk is, és ez túl van minden felelősségen.

Amit azonban megtehetünk, hogy a gyermeket megóvjuk a súlyos károsodásoktól, az egyrészt az, hogy több tudásra tegyünk szert az ő korai szükségleteit és a korai szakában lehetséges, saját hibás viselkedésformáinkat illetően, másrészt az, hogy használjuk ki a lehetőséget ilyen károsodások korai felismerésére és talán korrigálásukra is. 

A terápia

Minderre az általános pszichoterápián kívül még sok lehetőségünk van: játékterápia, nevelési tanácsadás, családterápia, magatartás- és kommunikációs terápia, házassági tanácsadás, házaspárok csoportterápiája vagy annak a családtagnak egyéni terápiája, aki terhére van a többieknek, vagy az ezáltal megzavart gyermek egyéni terápiája.

A szomatikus megbetegedési lehetőségekkel kapcsolatban már régóta megvan az a magától értetődő készségünk, hogy iskolákban kötelezően alkalmazzunk megelőző vizsgálatokat, illetve szomatikus betegség esetében konzultáljunk az orvossal. Különösképpen azonban még hiányolnunk kell a megfelelő megelőző intézkedéseket gyermekeink kötelező vizsgálatai céljára a lelkiállapotukat illetően, illetve a szülők és a gyermek, a pedagógus és a tanuló közti konfliktusokat illetően, jóllehet, ma már tudjuk, hogy számos szomatikus megbetegedésnek lelki hátterei vannak, és hogy korai lelki károsodások ilyen súlyos következményekkel járnak.

E tekintetben még barbárok vagyunk, ha a szó azt akarja kifejezni, hogy tudatlanságunkban – amelyen pedig némi igyekvéssel lehetne segíteni –, a lélek renyhesége következtében tovább folytatjuk kártevésünket. Össze kellene fogniuk szülőknek, nevelőknek és állami intézményeknek, s jobban kellene ügyelniük a neurotikus fejlődésformák megelőzésére – már a maguk érdekében is.

A szorongás, mint felszólítás

 És még egyszer a szorongás témájáról: amikor kínzó szorongásainkat utalásnak is tekintjük arra, hogy valamilyen tekintetben hibásan viselkedünk, vagy az élet támasztotta nagy követelmények egyikétől visszariadunk, valamilyen fejlődési lépést nem merünk megtenni, akkor ez az utalás segíthet nekünk felismerni, hogy a szorongás felszólításának mi a jellege, és hogy a mindenkori fejlődési fokunk belenőjön egy új szabadságba, egyszersmind egy új rendbe és felelősségbe. Akkor az meg tudja nekünk mutatni a maga pozitív, alkotó aspektusát, és megindíthat egy változást.

És talán segítségünkre lehet a bevezető részben alkalmazott hasonlat, tudatában annak, hogy részesei vagyunk olyan dinamikus erőknek, amelyeket - hiába minden ellentmondásosság és ellentétesség – egy örök érvényű rend eleven egyensúlyban fog megtartani, mely sohasem jelent tétlenséget vagy statikus nyugalmat, de sohasem fajul káosszá sem. A kozmikus mozgásimpulzusok valamelyikének túlzott kiemelkedése vagy kiesése veszélyeztetné, talán szét is rombolná Naprendszerünket – ez, emberi síkra áttéve: minden egyoldalúság vagy valamelyik alapimpulzus kiesése veszélyezteti belső rendünket, és beteggé tehet minket.

Abban, hogy részesei vagyunk ezeknek a kozmikus erőknek, és másrészt abban, hogy ránk nyomja bélyegét az embertársi környezet, létezésünk kettős aspektusa jut kifejezésre: az ember a maga részesedésével az idők feletti, személyek feletti rendezettségekben és törvényekben és az összemberiben – ez az ő időkön feletti, örök aspektusa. És az ember mint történelmi lény és egyszeri individuum, harcával az adottságai és a készen kapott környezet között, amelyben fel kell nőnie – ez az időbeli aspektusa.

Mint időbelileg határok közé szorított lény jutottunk hozzá egyéni élettörténetünkhöz és sajátos arculatunkhoz a maga egyoldalúságaival és korlátozottságaival; mint egyáltalán ember, mint „az emberi” része sejtünk valamit a bennünk levő tökéletességről és teljességről, ami kiemelhet bennünket a múltunk és a benne körénk emelkedett korlátaink fölé, a számunkra mint emberek számára közös valamire gondolva, ami nincs időhöz, kultúrához és fajtához kötve, hanem ami „az önmagában emberit"” célozza meg.

Ha akadna valaki, aki egyrészt a szorongását a valódi értelemben vett odaadástól feldolgozta, és saját magát szerető bizalomban meg tudta nyitni az élet és az embertársai számára; aki másrészt egyedi voltát szabad, szuverén módon élni merte, ama szorongás nélkül, hogy elveszíti megóvottságát, védelmezettségét; aki továbbá elfogadta a múlékonyság szorongását, és mégis képes volt életútját hasznosan és értelmesen alakítani; és végül aki aláveti magát világunk és életünk rendezettségeinek és törvényeinek, tudatában azok szükségességének és elkerülhetetlenségének, a nélkül a szorongás nélkül, hogy miattuk szabadságában túlságosan korlátozódik – ha akadna ilyen ember, kétségtelenül a legmagasabb érettség és emberiesség jelzőivel kellene illetnünk. Ámde, ha csak korlátozottan közelíthetnénk hozzá, akkor is lényegesnek látszik, hogy rendelkezzünk egy tökéletes emberség és érettség képével mint elképzelt céllal; ez nem emberektől kigondolt ideológia, hanem a világrendszer nagy rendezettségeinek megfelelője a mi emberi síkunkon.