Parapszichológia
 |
| Innen |
A hetvenes évek elején hatalmas kasszasiker volt "Az ördögűző" című amerikai horrorfilm. Nagy hírverés előzte meg: állítólag iszonyú félelmeket váltott ki a nézőkből. Sokan sírtak és sikítoztak, mások hánytak az undortól. Mi itt Európában nemigen hallottunk ilyen szélsőségekről, és a filmről keringő borzalmak nagy része propagandafogás is lehetett, ám a film valóban óriási hatást gyakorolt még az edzettebb nézőkre is. Egy ördögtől megszállott kislány történetével ismerkedhetünk meg, aki félelmetes dolgokat művel, az őt megszállva tartó démon hangján üvöltözik és őrjöng, közben kísértetek jelennek meg, a kislány ágya mozogni kezd, majd fölemelkedik. Papokat hívnak és megkezdődik az ördögűzés. Egyikük a kislány testét elhagyó sátán áldozata lesz, öngyilkosságot követ el.
Ezzel a filmmel indult el a nagy okkult hullám, amely azóta végiggyűrűzött az Amerikai Egyesült Államokon és Európán, messze több volt merő divathullámnál, és mind több emberre hatott valamilyen formában. Szerte a világon parapszichológiái munkacsoportok alakultak, Erich von Danikén könyveit milliós példányokban adták el, Elisabeth Tessier asztro-show-ja bámulatba ejtette a tévénézőket. Végül felbukkant a csalás témája is: Uri Geller mellett főleg a Chopper nevű szellem volt az, aki fölkavarta az okkult jelenségekben hívők világát. Miután még a parlament is foglalkozott az ügyével, szenzációra éhes, trükkökkel manipuláló fogorvosként lepleződött le.
Érdekes a tudományos parapszichológia képviselőinek véleménye erről az okkult hullámról. Kifogásolják, hogy mennyire kritikátlanul áll hozzá a közvélemény ezekhez a dolgokhoz. Mert minél hiszékenyebb a közönség egy része, aki mindent készpénznek vesz, annál gátlástalanabbul lép föl az ellenfél is. Két párt könyörtelen harca ez, és nézeteik között lehetetlen a közeledés. Az egyik oldalon állnak az okosak, a józanok, akik unják az egész okkult felhajtást, és mindent őrültségnek címkéznek, ami a parapszichológiával van összefüggésben; a másik tábor viszont mindent elképzelhetőnek tart, ami csodálatosnak vagy paranormálisnak tűnik. Sajnos egyik párt sem segít a parapszichológia által felvetett kérdések megoldásában, mert a túlfűtött érzelmek akadályozzák a tárgyilagos vitát, amelyben felszínre kerülhetnének ennek a tudománynak valóban forradalmi eredményei.
Hogy mennyire fontos az okkult jelenségek tárgyilagos vizsgálata, mutatja egyebek között, hogy a parapszichológia történetében is fordultak elő csalások. Spiritiszta médiumok gyakran évekig vezették orruknál fogva a közönséget és az őket tanulmányozó tudósokat. Az is megesett, hogy alaposabb vizsgálódás után sok mindenre természetes magyarázatot találnak, ami annak előtte paranormálisnak tűnt. Ám ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk, még így is éppen elég jelenség marad a parapszichológia több mint száz éves történetében, amelyek könnyedén megrendítik eddigi világképünket. Vizsgálódásaink során ezekből a tényekből kell kiindulni.
Legcélravezetőbb ennek során a kritikus magatartás, amikor is nem hamarkodjuk el következtetéseinket, és fontolgatva haladunk. A naivitás és a hiszékenység legalább annyit árt, mint a parapszichológia ellenségeinek arroganciája, akik a tudomány bástyáin állva örök időkre kinyilatkoztatják, mi az, ami egyszerűen nem létezhet.
Veszélyt jelenthet az okkult jelenségekkel való kritikátlan foglalkozás a lelkibeteg embereknél is: kényszerképzeteket hívhat elő vagy erősíthet meg bennük. így a megszállottság hiedelme okán bűntényhez is vezethet. Aschaffenburgban két katolikus papot hat hónapi felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek, mert egy 23 éves nőből ki akarták űzni a sátánt. A csontig lesoványodott teremtés tíz hónap után belepusztult az ördögűzésbe. 1988-ban Konstanzban egy 74 éves ördögűző állt a bíróság előtt, aki éveken át kínzott egy "megszállott" nőt, majd meggyilkolta. Itt nyilvánvalóan rögeszmék is szerepet játszottak, az érintettek képtelenek voltak különbséget tenni a valóság és a képzelgés között, elveszítették a józan mérlegelés képességét.
Másfelől viszont megvan a pozitív hatása is az okkult hullámnak: lehetővé teszi, hogy az érdeklődők a világ irracionális aspektusai felé forduljanak, elősegíti, hogy a hétköznapjainkból kizárt, sőt olykor erőszakkal kirekesztett, rejtett valóság felszínre kerüljön. Ez a szembesülés nem teljesen veszélytelen. Ám még veszélyesebb e valóság tagadása – mert mélység nélkül értelmetlen az élet.
Misztikus út az önvalóhoz
A misztikus gyakorlat nem veszély nélkül való. A japán orvosok ismerik az ún. zen-tébolyt, amit a helytelenül végzett zazen-meditáció vált ki. Jürg Wunderli svájci pszichoterapeuta, a zürichi Jung Intézet docense a következő tapasztalatokról számol be: "A meditációban önmagunkkal (önvalónkkal) és tudatalattinkkal kerülünk kapcsolatba. Ha olyan személy meditál, akiben lappang az elmebetegség, akut pszichózis törhet ki nála. Neurotikusok esetében is eléggé vitatható módszer a felügyelet nélküli meditáció. Gyakran vagyok tanúja, hogy betegeim menekülésként használják kínzó élethelyzetükből. A beteg menekül a valóság elől, mintha a saját árnyékát akarná átugrani – s a kísérlet mindig sikertelen."
 |
| Innen |
Ha a meditáció félelmet, depressziót vált ki, vagy zavart okoz emberi kapcsolatainkban, akkor az orvosok és pszichoterapeuták véleménye szerint jobb az elővigyázatosság. Wunderli évtizedes tapasztalatai alapján így fogalmaz: “Az intenzív meditáció feltétele a lelki és szellemi egészség. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek neurotikus félelmeink, kényszereink és gátlásaink, de elegendő ismerettel kell rendelkeznünk saját tudatalattinkról és mindenekelőtt meg kell tanulnunk elfogadni önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Meg kell próbálnunk pozitívan bánni önmagunkkal és tudatalattinkkal. Aki erre képtelen, annak inkább a pszichoterápiát ajánlom, amit semmiképpen nem pótolhat a meditáció."
A meditáció tehát nem gyógyítja a neurózist és a pszichózist. Ez esetben más gyógymódok alkalmazása szükséges. A meditáció szellemi út. és bizonyos értelemben magasabb síkon "működik", mint a pszichoanalízis. Vigyázzunk tehát, ha olyan csodaszerként kínálják, amely bármilyen zavar esetében megoldásként alkalmazható!
Ennek ellenére gyakori, hogy komoly lelki zavarokkal küzdők a meditációhoz folyamodnak, nemegyszer azzal a reménnyel, hogy így közvetlenül jutnak el a megvilágosodáshoz. Ha körültekintés nélkül nyitjuk ki a tudatalatti zsilipjeit, két fő veszély leselkedik ránk: vagy egyfajta spirituális radikalizmus áldozatai leszünk, vagy nárcisztikus kényszerképzetekbe bonyolódhatunk.
Nézzük először a spirituális radikalizmust. Ez a tévút a keletiek körében is ismeretes. Szélsőséges önsanyargatásával Buddha majdnem halálra gyötörte magát. Ám fölismerte hibáját és végül a középutat választotta, melyen eljutott a megvilágosodásig. Japánban nevetve mesélnek a meditáció megszállottjairól, akik addig ülnek keresztbetett lábbal, mígnem végtagjuk elhal és leválik törzsükről. A zen-buddhizmus óva int mindenféle túlkapástól, attól, hogy mindenáron erőszakoljunk valamit. A spirituális radikalizmus legveszélyesebb formája mégis az, amikor valaki minden kapcsolatot megszakít a mindennapi élettel és másokkal szembeni kötelezettségeit nem teljesíti. E sorok íróját nagyon megrendítette egy fiatal nő esete, akinek a házassága erre ment rá. Az illető belépett a Brahma Kumaris nevű hindu szektába, amelynek tagjai az elhunyt Brahma Baba guru tisztelői, és a rádzsa-jóga egyik formáját gyakorolják. Ettől kezdve csak fehér ruhát viselt, lakásukat guruja fényképeivel díszítette, szigorú vegetáriánus táplálkozást folytatott és szektájának szabályai szerint szexuális önmegtartóztatásban élt, otthon már csak ritkán fordult meg. Férje és nyolc éves kislánya nem tudta őt követni. A kétségbeesett férj végül beadta a válópert.
A fiatalasszony korábban pszichiátriai kezelés alatt állt, s ezt tudva könnyebben megértjük reakcióit. Súlyos depresszióban szenvedett, amit gyógyszer – és alkoholfogyasztással próbált ellensúlyozni. A szekta otthont adott neki és irányt mutatott, miként érezhetné értelmesnek az életét. Ám a férj és a kislány szemszögéből nézve szívtelen volt a gondoktól gyötört asszony döntése, hiszen lemondott a feleség és az anya szerepéről, és sem férje, sem lánya nem követhette.
 |
| Innen |
Az ilyen radikális világtól való elfordulás ellen emel szót egy japán zen-mester: "Aki az Egyedülihez akar közeledni, nem gyűlölheti az érzéki világ porát. Ha megszűnik ez a gyűlölség, nem marad más, csak Buddha tökéletes bölcsessége." Eckhart mester pedig azt tanította az embertársainkkal szembeni viselkedésről: "Ha a legnagyobb eksztázisban volnál is, ám arra jönne egy szegény és megkérne, hogy főzzél neki egy levest, hagyd az eksztázist, és teljesítsd a kérését."
Mindkét idézet ugyanazt a gondolatot érinti: aki gyűlöli az érzéki világ porát, az bensőleg még kötődik hozzá, tehát magával és a világ iránti gyűlöletével van elfoglalva. Hasonló a helyzet az eksztázisban időzővel: ha eksztázisát fontosabbnak tartja, mint embertársa iránti kötelezettségét, akkor magával törődik elsősorban. Hosszú az út az én haláláig, pedig ez minden misztikus tapasztalat előfeltétele. Létezik tehát a misztika és meditáció gyakorlásának egy nárcisztikus tévútja, ami valójában nem más, mint a személyiség önző felnagyítása.
Rudolf Bog pszichoterapeuta, aki behatóan foglalkozott a keleti tanoknak a pszichoterápiára gyakorolt hatásával, eképpen figyelmeztet bennünket:
"Ha mélylélektani vagy meditatív technikával sikerül az én ellenállását kikapcsolni, és a tudatalatti erői felszínre törnek, ez a mindenhatóság érzését válthatja ki, amelynek következtében az egyén mértéktelenül túlbecsüli saját lehetőségeit."
Bog különösen nagy veszélyt lát a guru iránti feltétlen odaadásban. Ilyen esetben az egyén a gurut ideális Énként éli meg, maradéktalanul alárendeli magát a tekintélyének, miközben nárcisztikus kielégülésre lel.
Hol tanulhatunk meditációt szakavatott vezetés mellett? Önállóan csak az egyszerűbb formák sajátíthatók el. A jógánál már nehezebb a helyzet, a zazen, mester nélkül pedig egyszerűen hétpecsétes titok marad előttünk. Hol találhatunk tehát igazi mesterre? Nyugat inkább teoretikusokkal szolgál, mintsem a spiritualizmus gyakorlóival. Keleten viszont ősidők óta ismerik a szellemi vezető, a spirituális ember fogalmát. Indiában gurunak, Japánban roshinak nevezik az ilyen embert. Régi hindu hagyomány szerint a guru tiszteletre méltó vallási tanítómester, lelki vezető, aki a keresőt (szanjászint) elvezeti a szellemi érettség fokára. A guru azonban általában nem prédikátor, mint a keresztény pap, aki tudását szavak révén adja át. Paul Brunton érzékletesen írja le a harmincas években történt találkozását Rámana Maharshival, a híres indiai bölccsel (1879-1950). Brunton, az angol szkeptikus, hosszú ideig járta Indiát, jógik és guruk után kutatva. Leginkább csak sarlatánokkal találkozott, akik nem hatottak rá valami meggyőzően. Ám Maharshival másként állt a helyzet, ő alig szólt hozzá – de meggyőzte a hallgatásával. Órákon át meditált a tanítványaival, és Brunton világosan érezte, miként árad belőle nyugalom, de ugyanakkor rendkívüli erő is. Brunton egy napon – betegségből lábadozva – váratlan élményben részesült Maharshi oldalán. A kritikus szemléletű értelmiségi, aki nem hitte, hogy különösebb tehetsége volna a meditációhoz, mély révületbe esett és elérte a megvilágosodást. Ez az élmény megváltoztatta az életét. Ramana Maharshi több szempontból is kiváló guru volt: nagy szegénységben élt, de pénzt nem fogadott el soha. Nem igényelte, hogy tanítványai tekintélyként tiszteljék, teljes szabadságot adott nekik. Ez pedig Indiában sem általános, az ottani hagyományoknak inkább a feltétel nélküli tisztelet felel meg. Valláskutatók beszámolnak olyan esetekről is, amikor a tanítványok abból a vízből isznak, amiben a mester megmártotta lábujját vagy a tányérján maradt ételért vetekednek. E példák nyomán nyilvánvaló: az ősi hindu guruimádás egyenes átültetése a nyugati gyakorlatba akár bajt is okozhat. Sok hindu még ma is az ősrégi hagyományok kötelékében él. Számukra vallási szempontból is más törvények és szokások érvényesek, mint a pluralista ipari társadalomban élőkre. Ami Indiában hiteles vallási tapasztalatnak számít, nem biztos, hogy Nyugaton is az. Ha egy indiai guru egyszeriben New Yorkban találja magát, a “talajcsere" nyomán könnyen megváltozhat. Fölfedezheti például a pénzszerzés lehetőségét vagy a médiák fényének csáberejét – amint az sajnos oly gyakran csakugyan megfigyelhető.
Tanítványai is mások, mint Indiában. A négy életszakasz indiai tana szerint csak akkor lesz valaki szanjászin, ha szociális kötelezettségeit teljesítette. A jámbor hindu élete vége felé ölti föl a lemondás narancssárga köntösét, amikor már túl van a családalapításon és gyermekeit is fölnevelte. Ekkor fordít hátat a világnak s szenteli magát a meditációnak és az aszkézisnak. New Yorkban viszont a guru javarészt fiatalokkal, nagyvárosi neurotikusokkal kerül kapcsolatba, akik hajlamosak rá, hogy búcsút intsenek szociális kötelezettségeiknek.
Így alakulhat ki az az állapot, amit a pszichológusok regressziónak neveznek: A bölcsesség és megvilágosodás után áhítozó nemhogy érettebbé válna, hanem – tudattalanul – visszaesik egy korábbi fejlődési fázisba. Aki szellemi vezetőt keres, jól teszi tehát, ha az 1986-ban elhunyt Jiddu Krishna-murti szavait választja mértékül: "Mivel szabad vagyok, elvárom az engem értőktől, hogy ne kövessenek és ne csináljanak belőlem olyan ketrecet, amely aztán vallássá vagy szektává válik." Ez a kritikus szemlélet megóvhat bennünket attól, hogy sarlatánok kezébe kerüljünk, akik gurunak vagy szentnek adják ki magukat.
Ma szinte minden nagyvárosban vannak meditációs centrumok. Nyugaton a címük beszerezhető a spirituális címjegyzékből, ez a könyvesboltokban hozzáférhető. Három kritérium az, ami garancia lehet a minőségre a sok ajánlkozó közül: ha nincs reklám, nincsenek ígéretek, és a költségek alacsonyak. Ha ragaszkodunk ehhez a mércéhez, hamarosan megtaláljuk a megfelelő embereket és az egyéniségünknek megfelelő utat.
 |
| Innen |
De nemcsak ezoterikus folyóiratokban találhatók efféle komolytalan hirdetések. Ha az ezoterikával foglalkozó csoportok hirdetési – és prospektusanyagát áttekintjük, azt tapasztaljuk, hogy a legtöbbnek azért komoly a háttere. Gyakran külsőleg ezek a legszerényebbek, kézzel írt kísérőlevelük sokszor arról tanúskodik, hogy ebben a csoportban valóban az új idők szelei fújnak. Az sem épp rossz jel, ha a meditációs vagy tarot-kurzusokat szinte önköltségi áron hirdetik meg.
Nézzünk egy egészen más példát Münchenből. Egy jósnő – részben magasfényű műnyomópapíron – ezoterikus szemináriumot hirdet levelezőknek is. A hölgy elsajátította a piaci szellem minden fortélyát. Hiszen: "A jóslás kitűnő kereseti lehetőség." A tanfolyam vezetője "Európa egyik legsikeresebb és legismertebb jósnőjének" nevezi magát. Hírnevét kellően bizonyítják a mellékelt idézetek – a Bild-Zeitungból, a Bild der Frauból és az osztrák Kronen-Zeitungból. De nézzük az árakat! Egy hétvégi tarot-kurzus 1500 márka! A két hétvégét igénybe vevő tenyérjóslási tanfolyamért jósnőnk 2200 márkát kér. Aki mindegyik kurzusra jelentkezik, csak 8500 márkát fizet, és 700 márkát megtakarít! Ilyen árak mellett persze lehetetlent kell ígérni: a tanfolyam feltétlen sikerrel kecsegtet, s a végén képessé válik saját és embertársai jövőjét megjósolni! Még ha létezne is olyan módszer, amellyel lehetséges volna úgymond gyorsított eljárással sajátítani el a paranormális képességeket, akkor sem lehet garantálni, hogy minden egyes jelentkező, aki megpróbálkozik vele, sikert ér el! A paranormális képességeket nem tudja mindenki elsajátítani, és a pénzsóvárság sem éppen a legalkalmasabb motiváció az elsajátításukra.
Amikor tehát az ezoterika veszélyeiről szólunk, elsősorban az üzleti szellem elburjánzásától kell óva intenünk. Mielőtt pénzt adnánk ki valamilyen ezoterikus szolgáltatásra, gondosan vizsgáljuk meg, kivel is van dolgunk.
Ennél a kalmár szellemű ezoterikánál – rajta az ember csak pénzt veszíthet – sokkal komolyabbak azok a veszélyek, amelyek saját lelkünkből törhetnek fel. Ezek miatt akár az eszét is elveszítheti az ember.
Egy ízben hosszabb beszélgetésre voltam vendég Bender professzornál Freiburgban, a Parapszichológiái Intézetben. Beszélgetésünk alatt folyvást csöngött a telefonja. Mint megtudtam, nap mint nap érkeztek a segélyhívások az intézetbe: olyanok jelentkeztek, akik ezoterikával kezdtek foglalkozni, és elveszítették a kapcsolatot a valósággal. Most pedig rettenetesen féltek. Akadt közöttük például olyan, aki pohármozgató csoportban vett részt, és most üldözöttnek érezte magát, félt a szellemektől és embertársai mágikus erejétől, egy másik telefonáló kényszercselekedetek rabjává vált, mindent ingával akart kimérni, minden falatot, amit a szájába vett, minden porcikáját megvizsgálta, hogy nem beteg-e, minden embert “megtesztelt", hogy jót vagy rosszat hoz-e rá. Volt, aki már az öngyilkosságra gondolt. Az ezoterika helytelen értelmezéséből következő gyilkosságokról és öngyilkosságról mind gyakrabban tudósítanak az újságok. Komolyan kell tehát vennünk az "okkult elmebaj" fogalmát, amely elsősorban a labilis személyiségeket sodorhatja bajba.
Bender professzor médium-pszichózisnak nevezi ezt a lelkibetegséget. Feltehetően pszichotikus zavarokban szenvednek az ún. sátánkultuszt folytató személyek is. A Thelema-rend elnevezésű szekta vezetője 1988-ban állt a lüneburgi bíróság előtt egy fiatal nő megerőszakolása és durva bántalmazása miatt. A húszas években Thelema apátságnak nevezte magát egy szicíliai közösség, vezetőjük a kábítószerélvező mágus, Aleister Crowley (1875-1947) volt. A legtöbb sátánhívő ma rá hivatkozik. Crowley ezoterika ürügyén szabad utat engedett szexuális komplexusainak, Antikrisztusnak nevezte magát. Jelmondata így hangzott: Tégy, amit akarsz! A Crowley kultuszára támaszkodó sátánizmus napjainkra a szórakoztatózene legnagyobb üzletévé vált. A kemény rock képviselői bizarr rituálékat adnak elő a színpadon és istenkáromló szövegeket énekelnek. Visszafelé lejátszott lemezeik az ördög üzenetét tartalmazzák. A sátánista rockegyüttesek sikere a fiatalok okkultizmus iránti felfokozott érdeklődésével függ össze. Társadalmunk nem ad teret az élet spirituális vagy vallási értelmezésének, mert kizárólag a felszínre, a látszatra figyel, s ezzel egyenesen provokálja a fiatalok ilyen érdeklődését.
Az emberek többsége szeretne valamilyen módon kapcsolatba kerülni létünk titokzatos erőivel, és ez éppen a fiatalok esetében nem mindig az előírt módon történik, amilyen például az egyházi hitoktatás.
Még veszélyesebbnek tartom azonban az ezoterika azon formáit, amelyek keretében szélsőjobboldali és fajgyűlölő eszméket elevenítenek föl. Kelta és germán hagyományt álmágikus, rovásírásos hókuszpókusszal zagyválnak össze, amely sok tekintetben a nemzeti szocializmus ideológiai gyökereire emlékeztet.
Vannak ártatlanabb formái is az ezoterikus" tévelygésnek, de ezektől is óva intünk. Egy ezoterikus folyóiratban Preasztronautiku cím alatt a következőket olvastam: "A régi indiaiak szent írásai bizonyítják: űrhajós istenek atomfegyvereket vetettek be a Földön." – Az állítás Erich von Danikén űrhajós-isten elméletein alapul. Kereken 15 000 évvel ezelőtt földönkívüli űrhajósok érkeztek bolygónkra, hogy a visszamaradott emberiséget génmanipulációkkal megnemesítsék. Már ez is éppen eléggé abszurd, és most még az atomfegyverek is!
Az efféle teóriákban két dolog zavar: először is, hogy tudományosan bizonyítottnak hirdetik magukat, másodszor, hogy nélkülöznek mindenféle spirituális jelleget. Semmi közük az ezoterikához, mert az ezoterika arról az őstitokról, ama rejtett valóságról beszél, amit az ember teljesen soha ki nem fürkészhet. Ha az istenek űrhajósok, akkor nem is léteznek, mert akkor ők is a tér és idő rabjai, akárcsak te vagy én. Egy isten, akinek mérhető a lábnyoma (a Góbi-sivatagban állítólag találtak ilyet), az nem isten, legyen még akkora a tappancsa.
Az űrhajós-istenek példája csak kiragadott a sok közül. Nem egy hasonló teória hozza lázba némelyik ezoterikust, ám igazában mind nélkülözi a szellemi tartalmat. A mélység náluk felszínné válik, a lényeg lapossá, a szellem szellemtelenné. A tudomány a felszíni, a mindennapi valósággal foglalkozik, határán kezdődik az álom és a megérzés, ahol megéljük a kollektív tudattalan és az archetípusok világát. Még egy fokkal mélyebben tárulnak fel a misztika és a meditáció tapasztalati útjai, s ezek egészen más jellegű tapasztalatok, mint a centiméterrel mérhetők. Aki mindent összekever, csak árt az ezoterika hírének, amely sajnos egyébként sem mindenki szemében csorbítatlan.
E kritikai észrevételek után önként adódik a kérdés: nincs-e több hátránya az ezoterikának, mint előnye? Aligha. De azért mindenképp hallgatni kell a pszichológusokra, akik jól kiismerik magukat ezen a területen. Aki ezoterikával foglalkozik, álljon szilárd lábakon az “itt és most" valóságában, legyen némi sikerélménye a munkájában, boldoguljon embertársaival, és lelkileg messzemenően legyen kiegyensúlyozott. Aki érzi, hogy életmódján változtatnia kell, aki rájön, hogy a hétköznapi szürkeségen túl lennie kell valaminek, aki a mélyebb értelmet keresi, az nyugodtan foglalkozzék komolyabban ezoterikával. A fenti feltételek gyakran csak érett korban adatnak meg, és az élet rejtett oldalai iránti érdeklődés sokszor csak életünk derekán tör felszínre. Az ezoterika a korlátokat feszegeti, és ez nem veszélytelen. Csak az merészkedjen az ismeretlen birodalmába, aki lelkileg kellőképp felvértezte magát.
 |
| Innen |
Az újságok sok ehhez hasonló csudálatos gyógyító szerkentyűt hirdetnek, rendszerint nem csekély összegért. A müncheni evangélikus Vallási és világnézeti munkaközösség tanulmánya ebből azt a következtetést vonja le, hogy a szellemgyógyászok sarlatánok és bűnözők. A tanulmányírók szilárd nézete, hogy a szellemgyógyítók nem tudnak valós eredményeket fölmutatni, csupán manipulálják a hiszékeny embereket. Kevesebb volna az ilyen kategorikus ítélet, ha nem folyna valóban annyi szélhámoskodás állítólagos szellemi gyógyerőkkel.
De hogyan különböztethetjük meg az igazi szellemgyógyítót a sarlatántól? Elvégre e téren nem osztogatnak diplomát vagy doktori címet. Megszívlelendő az elhunyt holland parapszichológus professzor, W.H.C. Tenhaeff tanácsa, aki munkatársaival az utrechti egyetemen évtizedekig kutatta a gyógyítás ilyen formáit. Meggyőződése volt, hogy számos szellemgyógyító eredményes munkát végez, de óvott a veszélyektől is:
"Úgy véljük, hogy szellemgyógyítás csak úgy vállalható felelősséggel, ha a beteg orvosi felügyelet alatt áll. Az egyik ok erre, hogy a szellemgyógyítás eredményeként a beteg igen gyakran úgy érzi, fájdalmai csökkennek, sőt teljesen meg is szűnnek. így esetleg gyógyultnak tekinti magát, miközben a kór terjed tovább."
Dr. Lawrence Le Shan, a szellemgyógyászat amerikai szakértője a következő három alapszabályt javasolja a szellemigyógyítók komolyságának ellenőrzésére: “Először: ne higgyen annak, aki azonnali sikert ígér... Másodszor: ha a gyógyító hajlandó kezelni Önt orvosi felügyelet nélkül is, akkor veszélyes sarlatánnal van dolga... Harmadszor: ne higgyen az olyan gyógyítónak, amelyik pénzt kér." A harmadik szabály eléggé meglepő egy olyan világban, ahol a pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül végzett munka már-már balgaságnak számít. Talán kicsit szigorú is így a megfogalmazás. Mindenesetre a honorárium nagysága egyértelműen bizonyítéka annak, kivel is állunk szemben. Aki ingyen kezel, bizonyára nagyon komolyan gondolja, amit csinál. És persze kevésbé van kitéve annak a veszélynek, hogy a törvénnyel ütközik, ugyanis a törvény szerint pénz ellenében csak képzett orvosok és gyógyítók végezhetnek terápiát.
A szellemi gyógyítóenergiák érzékeny, finom erők. Óvakodnunk kell attól, hogy túl sokat várjunk tőlük. A szellem sok mindenre képes, de nem mindenre. Az Egyesült Államokban létezik a következő, megítélésem szerint erősen túlzó irányzat: képviselői azt állítják, elég csupán a pozitív beállítódás, és problémáink nagy része már meg is oldódott. – A pozitív gondolkodás, a kozmikummal való belső kapcsolat megrendíthetetlen egészséget, boldogságot és gazdagságot biztosít. A gondolat fő hirdetője az 1981-ben elhunyt Dr. Joseph Murphy. Murphy átütő sikere – könyvei milliós példányszámban kelnek el – bizonyítja, mennyire mélyen gyökerezik bennünk az a kívánság, hogy összes problémánkat megoldó egyetemes receptet kapjunk. Tény, hogy a pozitív, optimista beállítódás vagy a vidám természet kedvező adottság a siker és egészség elérésére. Ennek ellenére igaza van az ismert ezoterikus írónak, Paul Bruntonnak is: "Ha a tökéletes egészség a szellemiség mértéke volna, akkor bizony be kellene látnunk, hogy a kereszténység történetének számos nagy szentje eleve szóba sem jöhetne szentként. Keleten is egész sor példát ismerünk olyan bölcsekre, mint Például Ramarkrishna és Maharshi, akik korántsem bírtak kiváló egészséggel, mégis kitűntek rendkívüli szellemiségükkel." Mind a két említett bölcs rákban halt meg. A betegség és a szenvedés is fontos mozzanatai az életnek: ne gondoljuk, hogy csupán pozitív beállítódással száműzhetők a világból.
Még a pszichoterápiás gyógyító eljárások esetében sem szabad túl nagy elvárásokkal lennünk. Éppen a spirituális terápiák között jelenik meg egyre több új irányzat, melyeknek hatékonyságáról a szakember sem igen mondhat bizonyosat. A pszichoterápia egyik-másik formájával kapcsolatban tapasztalt kiábrándulás sokakat arra indított, hogy egyre újabb módszerekkel kísérletezzenek és pszichocsoportról pszichocsoportra vándoroljanak. Vannak, akik az Erhard Seminar Trainingre (EST, ma Forum) esküsznek, mások a Scientology-szekta dianetika-terápiájára. A pszichopiac két nagy intézményéről van szó, melyeknek ígéretei éppolyan szépek, amilyen nagy a nyereségük.
Jellemző annak a fiatal nőnek a beszámolója, aki egy buszmegállóban az Erhard Seminar Training egyik képviselőjébe botlott, és a következő párbeszéd zajlott le közöttük: – Keres valamit? – Tessék?... – Úgy értem, keresi-e a megvilágosodást? – Azt hiszem, mindenki keres valami ilyet. – Nos, akkor Ön épp a megfelelő emberrel találkozott! Tudok egy biztos megoldást, melynek segítségével néhány nap alatt megvilágosodhat! Amit az Erhard Seminar Training pár napos kurzusa ígér, az egy komoly terápiánál, a Jung-féle analízis esetében például néhány évig tart, pedig a célt sem tűzik olyan magasra, és a bevált terápiák veszélyt sem rejtenek annyit magukban. A holotróp terápia lehetséges veszélyeiről Stanislav Gróf így nyilatkozik: "Általában nincs probléma, ha a kezeléseket gondosan megtervezik, és csak olyan személyeknél alkalmazzák, akik érzelmileg viszonylag kiegyensúlyozottak. Fontos az is, hogy tapasztalt terapeuta vezetésével folyjék a munka... Minél súlyosabb a klinikai eset, annál több elővigyázatosság és támogatás szükséges."
A holotróp terápia az egyént szembesíti nyomasztó problémával, és időnként teljes kontrollvesztéshez vezethet – ilyen kúra után feltétlen szükség van egy jó terapeuta tapasztalataira. Ahogy Jung-féle pszichoterápiát is csak az végezhetne, aki a Jung intézetek valamelyikében (Zürichben vagy Stuttgartban) kapott képzést, úgy más terapeuták végzettségről is ajánlatos volna tájékozódnunk, ha már egyszer rájuk bízzuk magunkat. És ezzel nem a címekre vagy rangokra gondolunk. De az joggal elvárható, hogy az illető hosszú éves tapasztalatokkal rendelkezzék az alkalmazni kívánt módszer területén. Fontos tényezője a pszichoterapeuta kvalitásainak az un. tananalízis. Ennek során a leendő lélekgyógyász éveken át tartó elemzés során szembesül saját személyiségével. Aki másokat akar gyógyítani, annak előbb önmagával kell tisztában lennie.
Túlvilág, halál, újjászületés
Melyek a halállal és túlvilággal való foglalkozás veszélyei? Modern társadalmunk elutasítja a halált, ezzel méginkább az üdv belső útjaira kényszerít bennünket, és méginkább a felszín felé fordítja figyelmünket. Másfelől viszont fönnáll a veszély, hogy úgy bánjunk a halállal és a túlvilággal, mintha lényegében csak az evilágnak volna egy másik oldala. Voltaképpen ez is a halál elutasítása, és eredményeképp mintegy félvállról vesszük emberi létünk sarkallatos alapélményét. A spiritiszták és a channeling hívei gyakran úgy beszélnek a túlvilágról, mint a leghétköznapibb ügyekről. Ezzel szemben a nagy teológusok, misztikusok és filozófusok, különösen a keletiek állandóan azt hangsúlyozzák, hogy a túlvilágról nem lehet beszélni, legalábbis nem úgy, mint itteni világunkról. D. T. Suzuki a híres japán zen-mester többször is kifejtette, hogy az emberi nyelv teljesen alkalmatlan a túlvilág kifejezésére. Véleménye szerint azok, akik erről a két világról egyforma módon beszélnek, elzárják magukat a valódi spirituális tapasztalatok elől. Azonkívül bagatellizálnak valamit, ami a legkevésbé sem bagatell, a halál és a meghalás az élet mély és alapvető megrázkódtatásai közé tartozik.
 |
| Innen |
Ez a már-már materialista szemlélet egészen nyilvánvalóvá válik a magnetofonhang-kutatók esetében, akik szervezetbe tömörültek. Közülük sokan úgy képzelik el a túlvilágot, mint az evilági lét egyszerű folytatását. Ráadásul azt hiszik, hogy elméletük tudományosan bizonyítható, ami spirituális jelenségeknél mindig vitatható kiindulópont. Elnökük, Fidelio Köberle azt állítja, hogy a túlvilág épp olyan, mint az itteni, az élet odaát majdnem ugyanolyan, mint nálunk.
"Én a halált egy amerikai kivándorláshoz hasonlítanám. mondja. Bár mások a viszonyok, de annyira nem idegenek, hogy ne tudnánk eligazodni." – "Mindig azt hangoztattam: a holtak is csak emberek – ami azt jelenti: a halállal nem leszünk sem jobbak, sem bölcsebbek, de még csak intelligensebbek vagy képzettebbek sem..."
A channeling hívei között is létezik ez a különös spirituális materializmus. Az 1988-as év murnaui a Csatorna a kozmoszba elnevezésű channeling kongresszuson, nagy feltűnést keltett a Space Brotherhood, a világűrszövetség. Szerintük a túlvilágiak a szomszédos galaxisokon laknak, és onnan küldenek utasításokat, miként rendezhetők a földi gondok és problémák.
Hasonló, naiv politikai reményekkel vegyített elképzeléseket képviselnek egyéb csoportosulások is. Ezekben egyfelől túlteng a világjavító szándék, másfelől hajlamosak ölbe tett kézzel várni a jószerencsét, mondván: majd a túlvilági hatalmak elintézik a dolgokat! Máskor meg naiv mágikus eszközöktől remélik a csodát. A világűrszövetség például abban a hitben van. hogy három, a Föld különböző részén elásott kristály képes volna energetikai úton meggyógyítani bolygónkat.
Olykor a reinkarnációs tant is kissé naiv, és igazában nem túl spirituális módon képviselik: amikor nagyon egyszerűen szeretnénk megmagyarázni, miért vannak olyan óriási különbségek ezen a világon, miért él valaki bőségben és gazdagságban, míg mások éheznek, miért tehetséges és sikeres az egyik, míg a másik semmihez sem ért és tönkremegy, megint mások miért bölcsek és jutnak el belátásokig, míg egyesek már fiatal korukban bűnözővé válnak és börtönben végzik.
Puszta ésszel felfoghatatlan, miként engedhet meg egy jóságos Isten ilyen kiáltó ellentéteket. Nem az volna-e igazságos, hogy mindenki egyforma eséllyel induljon? A reinkarnációs tan válasza: aki előző életében rossz karmát gyűjtött, annak szenvednie kell, aki pozitívan cselekedett, az jelen életében élvezheti ennek gyümölcsét. De fölvetődik a kérdés, vajon nemcsak reményeink és vágyaink tükröződése-e ez_a magyarázat? Vajon nem arról van-e szó itt is, hogy emberi kategóriákkal kívánjuk megfejteni a túlvilág és a halál titkait? Nem lehetséges-e, hogy Istennek olyan terve van velünk, amit most még nem értünk, hanem majd csak halálunk után?
Érdekes módon a reinkarnációs gondolat bizonyos értelemben ellentmond a kegyelem keresztény tanának. Jézus éppen-hogy a bűnösök felé fordult. Ha hittek, akkor Jézus – a zsidó ortodoxia fölháborodására – a társadalom megvetettjeitől, a vámosoktól és az utcalányoktól sem vonta meg irgalmát. Nem kérte számon, hogy jó karmákat gyűjtöttek-e.
Még valamire fontos rávilágítani a reinkarnációs tan kapcsán. Nyugaton – furamód – sokszor pozitív képzetek kötődnek a reinkarnációhoz, pedig Keleten az újjászületés valóságos büntetés! Keleten az a legfőbb cél, hogy ne szülessünk újra, hogy áttörjük a szamszárát, az egymást követő éltek láncolatát. A szamszára jelképét a kereket a keleti ábrázolásokon egy démon tartja a karmai között. A buddhisták törekvése e nirvána, a hinduké a moksa vagy mukti, – mindkettő túlvilági létállapot. A mai napig előfordul, hogy hivő hinduk a körmenetben Shiva isten harci szekerének kerekei elé vetik magukat. A szekér hatalmas kerekei a szamszárát jelképezik; akit szétzúznak, megszabadul az élet és halál körforgásától.
De amikor a reinkarnáció tana elért Nyugatra, vigasztaló elméletté vált: tovább fogunk élni, s ez a fő! A halállal nem változik meg semmi lényeges! Ám valóban egyfajta amerikai kivándorlás volna csak a halál, ahogy Köberle, a túlvilági hangok kutatója vallja – vagy pedig kirándulás egy új földi életbe?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése